Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-03-21 / 12. szám
15. oldal KANADAI LEVÉL Gondoskodás az öregekről Irta: SZÉKELY MOLNÁR IMRE Van egy törvény Kanadában, amely arról szól, hogy az öregek nyugdiját az inflációhoz kell irányítani, s ahogy emelkednek az árak, úgy kell felemelni a nyugdijakat is. Ezt a törvényt azonban a kormány sohasem tartja be maradéktalanul. ó, nem azért, mintha nem tudná, hogy az infláció következtében bizonyos élelmi cikkek harminc százalékkal is megemelkedtek, a képviselő és a miniszterurak a maguk részére érvényesítik a törvényt, mert a saját fizetésüket nehéz ezresekkel felemelték, a nyugdíjasok ezzel szemben csak kicsi emelést kaptak. Davis, Ontario miniszterelnöke, hallgatva lelkiismerete szavára most karácsonykor ötven dollár külön segélyt adott a nyugdíjasoknak. A parlamentben a liberálisok és az uj demokraták ellenezték ezt a gyors-segélyt, nyilván abból az elgondolásból indultak ki, hogy ez a legjobb propaganda a pénzen keresztül meg lehet vásárolni a szavazatokat. És ebben van is igazság, mert a nyugdíjasok, az elkövetkezendő választásnál Davisre adják majd a szavazatukat. A liberális kormány amióta kissebbségben van és az uj demokratákkal közösen intézi az ország ügyeit, hajlik bizonyos segítségre az öregekkel szemben. Veidlinger Andor révén komoly pénzsegitséget nyújtott a torontói nyugdíjasoknak olyan formában, hogy azok megalakíthatták a New Horizon klubot, ahol hetenként háromszor összejárnak, kiváló előadók tartanak előadásokat, s minden részvevőt megvendégelnek kávéval és süteménnyel. Az öregek nyáron ebből a pénzből kirándulgatnak, és Veidlinger Andor, a klub elnöke állandóan szorgalmazza, hogy a kormány növelje a segélyalapot, s most azon fáradozik, hogy egy külön kis újságot adjon ki az öregek részére, amelyben tájékoztatja őket az általános helyzetről, főleg pedig hasznos gyakorlati útmutatásokkal szolgál arról, hogy milyen szociális juttatásokra tarthatnak igényt. S ha már betartunk, meg kell említeni, hogy Veidlinger Andor egy igen nagyszabású tervről tárgyal az illetékesekkel. Arról van szó, hogy a különböző torontói etnik csoportok öregjeit egyesíteni kellene olyan formában, hogy egy központi helyen jelölnének ki nekik helyiséget, ahol a közvetlen érintkezés folytán nagyobb tere lenne abarátkozásnak. Tervbevették, hogy színjátszó csoportot szerveznének, s ezek a csoportok gondoskodnának az öregek szórakoztatásáról. Természetesen kiadnának egy olyan újságot, — heti vagy havilap formájában — amely csak az öregek problémájával foglalkozna. 's Crumbie polgármester felkarolta ezt az ötletet, s mint hírlik, rendelkezésükre bocsátja a volt City Hall-t. Érdekes története van ennek az épületnek. Mikor felépült az uj városháza Dennison, az akkori polgármester el akarta adni ezt az épületet. Az Eaton azonnal jelentkezett és be is ígért érte azonnal 21 millió dollárt. Szép pénz volt ez akkor is, de ma legalább dupláját éri. A város lakossága, különösen a lokálpatrióták hangosan tiltakoztak ezellen, mire Dennison és környezete visszakozót fújt. Belátták, hogy ezt a nűemléket mégsem lehet odaadni kereskedelmi célokra, az Eaton ugyanis áruházat akart belőle csinálni. Azóta műemlékként kezeli a város vezetősége az épületet, meghagyva benne a pincét városi fogdának, de ott székel a bíróságnak egy részlege, s a közlekedésrendészet bírósága is. Állítólag ez a terv, hamar megvalósul, s akkor ez az épület történelmi feladatot is teljesít és a nagy termek sem állnak üresen. Van azonban egy másik, igen életrevaló gondolat, amely mögött bizonyára a kormány szociális szervei állnak, s amely csak most került nyilvánosságra. Arról van ugyanis szó, hogy az öregek közül azokat, akik környezetváltozásra vágynak, Ontario északi részén, Manitoulin szigetén helyezik el. A tervek arról szólnak, hogy ezen a szigeten öregotthonokat építenének, ahol gondoskodnának megfeleő lakásról, ellátásról, és szórakozásról is. Manitoulin szigetét csak hajóval lehet megközelíteni, a Georgian Bay északi részéről, csodálatosan szép nyaralóhely, nyáron valóságos pa-radicsoma a turistáknak. Ezen a szigeten fellelhető minden, ami érdekes és vonzó, még egy indián falu is van rajta és bizonyára jól fogják magukat érezni az odakerülő öregek, különösen azok, akik egész életükben arra vágytak, hogy öregségüket egy csöndes, nyugodt helyen, táji szépségekben bővelkedő helyen töltsék el. Az öregek közül bizonyára többen választják majd ezt a megoldást, különösen azok, akik a fiatalokkal élnek együtt. A fiatalok részére bizony terhesek az öregek, mert feledékenyek, sokszor elmondanak egyegy témát, de máskülönben is más világ az ő világuk. A fiatalok még áldozatok árán is igyekeznek megszabadulni tőlük, mert számukra tehertétel a jelenlétük, még akkor is, ha hálásak és szeretik őket. A SZUEZI-CSATORNA REGÉNYE EGY FÉLTÉKENY FÁRAÓ Történetünk — az első csatorna históriája — legalább három és fél évezred távolába vezet. Akkoriban némileg más képet mutatott ez a környék. Most a Nílus Memphisztől délre két ágra oszlik, akkoriban hétre szakadt. Hatalmas, nagy kiterjedésű deltát képezett a folyam, ágai gyorsan fejlődő városokat öleltek át. A Vörös-tenger sem ott kezdődött, ahol ma, hanem legalább hatvan kilométerre északabbra. A jelenlegi Keserű-tavak és a tenger közé ugyanis nem ékelődött szárazföld. Időszámításunk előtt a XV. században született meg a csatorna első ötlete. Hogy pontosan kiknek a fejében fogant meg a gondolat, ma már nehéz lenne megállapitani. Talán Memphisz mérnökei vagy Théba papjai között kellene keresni azt a lángelmét, aki királynője: Hatsepszut unszolására hozzálátott a tervek elkészítéséhez. Zószer halála óta nők is trónra kerülhettek Egyiptomban. I. Thutmozisz lánya, Hatsepszut is igy került a fáraók trónjára. Ha történetesen fennmaradnak alkotásainak emlékművei, kétségkívül az ókori Egyiptom egyik nagy alkotóját tisztelhetnek benne. A sors, pontosabban a félje: Hl. Thutmozisz azonban másként rendelkezett. Mindenről levakartatta felesége nevét, miután ő uralkodott helyette, s ez szerfelett sértette önérzetét. Asszonyáról azt is feljegyezték a históriákban, hogy valósággal férfias jellemű, igazi uralkodó volt: ha arany és elefántcsont trónusa előtt külföldi követek tisztelegtek, nő létére szakállt ragasztott és büszkén viselte a fáraók fejdiszét. Nos, az első csatorna ötlete tulajdonképpen a hiú fáraónőtől származott. Akkoriban ugyanis a sivatagi rablók rendre feltartóztatták a ritka keleti illatszereket szállító karavánokat. Nem kínálkozott más megoldás, mint a biztonságosabb viziut, hogy a karavánok háborítatlanul érjenek hajón a Nílus menti Thébába. Hatsepszutról pedig tudni vélik, hogy az istenek fukar kézzel mérték szépségét, s báj helyett fejedelmi alkattal és fáraókhoz illő ambícióval ruházták fel... Az első csatornáról pedig feljegyezték, hogy medrében negyvenöt méter szélesen hömpölygött a viz, mélysége pedig elérte az öt métert. Tükrét gyakran szelte korának két legnagyobb hajója, amely egymás mellett is kényelmesen elfért. Mellettü csónakok ringatóztak, utasaik azonban szüntelenül rettegtek, ha feltűntek a timsah-ok, a krokodilusok. Egyiptom néhány vidékén a timsah szent állat volt, akárcsak a víziló. Mindkettőt nagy becsben tartották, nem úgy, mint a rabszolgák millióival épitetett csatornát. Hatsepszut utódja — félje és egyben unokaöccse: III. Thutmozisz — igyekezett eltüntetni asszonyának minden alkotását. A szűklátókörű fáraó jóvoltából erre a sorsra jutott a világ első csatornája is. Medrét nem tisztították, fala beomlott, vize eliszaposodott. A többit pedig elvégezte a könyörtelen természet: a homokviharok lépésről lépésre visszahódították, amit az emberi kéz elhódított a sivatagtól. Lassacskán a Nílus vize annyi iszapot hordott a bejáratához, hogy eltorlaszolta. A posványos mocsár bűzét messzi vidékre elvitte a száguldó számum, hírül adva az első csatorna lassú kimúlását. Gyapay Dénes A CIVILIZÁCIÓ BÖLCSŐJE BANGKOK, Thailand — Mind ez ideig úgy tudtuk, hogy az emberi civilizáció bölcsője a Közel-Kelet volt: Mezopotámia, Egyiptom, ahonnan elterjedt Görögországig és Rómáig. Most azonban kétségessé vált ez a megállapítás, mert Észak-Thaiföldön, Ban Chiang falucska közelében olyan leletekre bukkantak, amelyek azt bizonyítják, hogy az emberi civilizáció az eddig ismert kornál jóval régebben, a Távol-Keletről indult el. Ban Chiang falu közelében már korábban is kerültek felszínre, földmivelés közben, egészen ép cserépurnák és kerámiakorsók, amelyeket a parasztok esővizfelfogására vagy más házi célokra használtak. Egészen véletlenül került egy ritka szép darab a bangkoki Nemzeti Muzeum birtokába. A régészek megállapították, hogy a kerámia kb. 7000 éves, tehát jóval régibb, mint az egyiptomi és indiai leletek. Kutatók szálltak ki a helyszínre, és itt temérdek vázát, urnát, korsót és ékszereket találtak. Nagy jelentőségűek a vázákra és urnákra vésett rajzok, amelyek arról tanúskodnak, hogy már három évezreddel i.e. folyt ezen a helyen rizstermelés, sőt egyes urnákban még rizsszemeket is találtak. Mire azonban a régészek felfigyeltek volna a ritka érdekességű kultúrtörténeti leletre, élelmes üzletemberek és turisták már olcsó pénzen megvásárolták a kerámiákat és az ékszereket, hogy azokat hazájukba — főleg Amerikába — szállítsák. A kormány elhatározta, hogy védetté nyilvánítja a területet, de a hivatalos gépezet olyan lassan működött, hogy közben thaiföldi magángyűjtők jelentek meg Ban Chiangban, ott ásatásokat végeztek, és százával szerezték meg az értékes leleteket. Felbecsülhetetlen értékű gyűjteményhez jutott igy Thamnoon Ladpli, a Thammasat egyetem dékánja, aki ellen most nemzeti kincs eltulajdonítása címen eljárás folyik. De kellő ellenőrzés hiányában nem lehet megakadályozni, hogy a most már tömegesen ideözönlő turisták ne vigyenek magukkal értékes tárgyakat. Végre is a kormány elhatározta, hogy katonasággal veszi körül Ban Chiang környékét, ahol a föld mélye feleletet tudna adni sok izgalmas kultúrtörténeti kérdésre. Székely-Molnár Imre
