Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-03-21 / 12. szám
8. oldal AZ EMIGRÁCIÓ ARCKÉPCSARNOKÁBÓL “A SÜKETNÉMA” Irta: KLAMÁR GYULA Van egy öreg ismerősöm, a napokban töltötte be a 84. életévét. Ha saját magáról beszél, mindig azt mondja, hogy,,még egy olyan buta magyart mint ő, még nem látott a világ.” S mindjárt meg is magyarázza, hogy mire alapítja ezt a véleményét: jó ötven esztendeje annak, hogy letelepedett Ausztriában, de még máig sem tanult meg németül. Azelőtt nem járt német-osztrák társaságba, mert csupa magyar barátai voltak, most pedig azért, mert ha akarna is, nem tud velük beszélni. Nem megy kávéházba, nem megy vendéglőbe, igaz, hogy már nagyon öreg is, de csak ül egy pádon — ha jó idő van — és nézi az utca forgatagát. Télen még ennyi öröme sincs; hónapszámra a szobában ül, anélkül hogy valakivel szót váltana. Különösen azóta van igy, amióta meghalt a felesége. “Olyan vagyok, mint egy süketnéma” — szokta mondogatni — “ha szólnak hozzám, nem értem, válaszolni nem tudok, csak integetek, mutogatok.” Az öregur erdélyi, pontosabban brassói. Erdélyből még akkor eljött, amikor a románokhoz csatolták és ő nem akarta letenni — mint finánc — a románoknak a hűségesküt, inkább átköltözött Magyarországra, szaporította a vagonlakók sorát és ezzel együtt a magyar kormány gondjait. Sopronba került a pénzügyőrséghez, innen ment át — egy nő kedvéért, aki később a felesége lett — Burgenlandba, Ausztriába. Azóta él Osztrákországban. “Valamikor még tudtam valamit németül, most már azt is elfelejtettem, mert nem gyakoroltam” —> meséli, ha szóba kerül a nyelvtudása. Miután nem tudott németül, nem folytathatta a mesterségét, a fináncságot, mindig olyan helyeken dolgozott, ahová nem kellett okvetlenül nyelvtudás. Legtöbbször segédmunkás, kocsikísérő és más hasonló foglalkozási körben működött. Hitler idején — meséli mindig “zsidónak” Írták. Az ilyesmi abban az időben nem volt gyerekjáték: többizben is deportálni akarták, alig tudott megmenekülni alóla. Mindig akadt valaki, aki védelmére kélt és elmagyarázta a hivatalokban, hogy nem “zsidó” és igy kihúzták a névsorból. Aztán újra beírták... Bezzeg, ha tudott volna németül, nem jár igy, mert élénk szavakkal tiltakozott volna. Az öregur egyik gyakori típusa az emigráció nagy táborának. A magyar, aki “süketnéna”, akivel éppen ezért mindenütt kitolnak, akit megrövidítenek jogaiban, aki kevesebb fizetést kap, mint a többi és igy tovább. Éles ellentéte ő annak a magyarnak, aki túlságosan hamar asszimilálódik és a második évben már „akszanja” van, szinte törve beszél már magyarul, sőt egyszer aztán el is felejti édes anyanyelvét. Ha ő nem, akkor a fia vagy a lánya. Aki azt tartja a legnagyobb dicsőségének, hogy már nem tud jól magyarul. Ijesztő példák akadnak erre a típusra. A másik, a “süketnéma”, nem ellenszenves, csupán sajnálatra méltó. Örök emigráns, mint öreg ismerősöm is, aki ötven esztendei ausztriai tartózkodás alatt nem volt képes osztrák állampolgárra válni. Sokszor kérvényezte. Ilyenkor mindig behívták a városháza illetékes ügyosztályára és feltették neki a szokásos kérdéseket: mióta van Ausztriában, mivel foglalkozik, hogy lakik? stb. Az öreg— még akkor fiatalon— a legtöbb kérdésre csak a fejét ingatta, nem értette a kérdést. Aztán elküldték azzal, hogy menjen szépen haza és tanuljon meg németül. Az öreg hazament és nem tanult meg, mert nem tudta, hogy mit tanácsoltak neki. Csak szidta — magyarul — a “büdös osztrákokat”, akik nem akarják befogadni. Aztán évek múlva megint beadta kérvényét és megint csak úgy járt, mint előbb. Végre — nemrégiben — valaki megszánta, elment vele a városházára. Szerencsére ügyének előadója évtizedekkel ezelőtt meghalt, sőt már az utódja is, helyükön egy kedélyes fiatal ült, akit nem érdekelte a nyelvtudás. Most tehát — fél évszázad után — az öreg is állampolgár, zöld útlevele van, ahová széles e világon mindenhová elmehetne, de most már késő. Túlságosan öreg ahoz, hogy egyedül útra keljen. A napokban azt magyatázta, hogy csak Brassóba szeretne elmenni, a három nemzetiség, a magyarok, szászok, románok városába. Éjjelen Brassóval álmodik, látja maga előtt a régi templomot, a hires sörgyárat, ahová fiatal pénzügyőr korában sokat kellett járni, ott tanulta meg a szeszfok mérését. Attól félek, hogy egyszer nem kél fel; örökre ott marad szeretett Brassójában. AZ ORVOSOK ELKÉSTEK Irta: SIMA FERENC Kisgyerekkoromban, amikor kint laktunk a szőlőben, a reumának még nem volt patikaszere. Az orvosok nem tudtak tenni ellene semmit.. Nem gyerekbetegség a reuma. Nem is én kínlódtam benne, hanem Farmasi Bácsi, aki mellékfoglalkozására nézve mindenki kapása volt ott a szőlőhegyen. Főfoglalkozására nézve pedig tolvaj volt ugyanott. Azért mondom főfoglalkozásának a tolvajkodást, mert annyi gyümölcsöt, meg baromfifélét összelopkodott magának éjszakánként, hogy SIMA FERENC kapálással annyit biztosan nem keresett nappal. Nem tudott éjszakánként aludni a reumás hasogatástól és valamivel csak agyon kellett ütni az időt reggelig, ezért hát lopni járt. Nappal aztán ennek folytán álmos volt és nem ízlett neki a kapálás, inkább panaszkodott akárkinek, aki éppen arra vetődött, hogy milyen veszekedett gyötrelem is a reuma és hogy ő akár mindenét odaadná, amit csak összegürcölt az életben, ha megszabadulhatna tőle. Bátran igérhette mindenét, mert semmije se volt. Olyan roszszul ment akkoriban még a tolvajoknak is. Egyik nyáron aztán, mikoriban a sárgadinnye érett, Gál szomszéd, aki nem bízott a csőszben, mert úgy hirlett, hogy az a szőlőhegy másik főtolvaja, ki-kivigyázva. személyesen a sárgadinnyéire, rajtakapta Farmasi Bácsit félzsák dinnye eltulajdonításán. Gál szomszéd bikaerős ember volt, hatszor is ült már verekedésért és hatodszorra megfogadta, hogy ő pedig eztán nem üt, ha megharagszik. És szavát állta. Nem verte hát össze a tetten ért Farmasi Bácsit, csakelkapta neki a nyakát hátul és ráparancsolt:— — Most pedig levetkezik kend anyaszült meztelenre! Egy-kettő! A parancshoz keményeben szorított egyet a nyakán, azzal a lapát markával. Engedelmeskedett hát Farmasi Bácsi ész nélkül és szó nélkül. — Gyerünk! — Lódított akkor egyet Gál szomszéd a meztelen emberen. — Hová? Csak tán nem a rendőrségre, igy? — Egy fenét! Csak ide ni, a Bimbóék fertályára! Bimbóék szomszédosok voltak Gálákkal is, velünk is. Az agglegény Bimbó Bácsi nekem arról volt nevezetes, hogy mindig piszoktól szürke inget hordott. Gyerekfejjel sokat tűnődtem rajta, hogy vajon ki viseli Bimbó Bácsi ingét, amikor tiszta? De már nem maradt idő, hogy nekibátorodjak megkérdezni tőle, mert tél derekán Bimbó Bácsi meghalt, hogy majd odafönn a mennyei mosodában tisztittassa ki az ingét. Idelenn meg perpatvar támadt a Bimbó-atyafiságban, hogy ki jussolja hát utána azt a félholdnyi veteményest ott a szomszédságunkban. A perpatvar elhúzódott és abban az évben nem veteményezett ott senki. így a Bimbóék fertálya övigérően tele nőtt csalánnal. Hát oda terelte-taszigálta Gál szomszéd nyakánál fogva az Ádám-kosztümös Farmasi Bácsit. Amikor odaértek, gáncsot vetett neki és taszította rajta egy jókorát, mire a meztelen Farmasi Bácsi belehemperedett a csalánba. Mindjárt fel is szisszent: — Juj, de csip! Gál szomszéd pedig azt kérdezte tőle: — Kell még sárgadinnye, vén tolvaj? És elkezdte ott hempergetni meztelenül összevissza a csípős, égetős csalánban. Farmasi Bácsi mostmár ordítozott és káromkodott kínjában. De hiába. Felháborodott dühében Gál szomszéd jó negyedóráig ott hengerelte vele a csalánost. — Ezt legalább megemlegeti kend! — irgalmazott meg neki végül. Igaza is lett. Farmasi Bácsi ezt az esetet sokszor emlegette azután. És mindig boldogan tette hozzá: — Azóta nincs nekem reumám egy mákszemnyi sem! Kiégette tagjaimból a csalán! Jóakarattal ajánlom mindenkinek, akit ez a nyavalya kínoz! Mégegyszer mondom: Az orvosok akkoriban még semmit se tudtak tenni a reuma ellen. Csak valami ti-S'Z'E' M'L'E NEW YORK. Korunk uj kisértete rémiti a gazdagokat, a hires személyiségeket és a félénkeket, és ez az uj rémes kisértet amely gyakran' arra csap le aki nem is számit reá, nem más mint az emberrablás; az elrabolt személy megkinzása és a legszerencsésebb esetben nagy váltságdíjért szabadon bocsájtása. Patricia Hearst brutális elrablása már komolyan vetette fel a kérdést, hogy nagyobb biztonságra van szükség és tenni kell valamit ennek megelőzésére. Az a baj, hogy sok olyan beteg gondolkozásu ember van, aki bármikor kész erre. Több gazdag és neves személyiség kérte az újságokat, hogy ne közöljék a fényképeket és ne írják meg, hogy hol merre laknak. Az asszonyok nem mernek többé egyedül sétára indulni. Talán az emberrablási rémületnek egyik érdekes epizódja, hogy a biztosítási intézetek uj emberrablási és váltságdíj biztosításokat árulnak. Természetesen az ilyen biztosítások nem kapnak nagy nyilvánosságot. Az emberrablás komoly fenyegető kisértete korunknak és társadalmunknak. Elkövetői között sok a bolond gondolkozásu és fanatikus. Az emberrablásokat csak egyféleképpen lehet csökkenteni: minden emberrablót ki kell végezni még akkor is, ha az áldozat életben marad. Éppen ideje, hogy mindazokat, akik a békés polgárok személyi szabadságát, életét veszélyeztetik a társadalom rehabilitálás helyett örökre ártalmatlanná tegye. Ideje, hogy a bírák is több megértést tanúsítsanak az áldozattal és hozzátartozóival szemben és kevesebbet törődjenek azzal, hogy a bűnözőből hogyan lehet hasznos polgárt faragni. Kutyából nem lesz szalonna, de veszett kutyákból meg kevésbé. Aki embertársai életére tör, az nem érdemel jobb sorsot, mint a veszett kutya. Klamár Gyula
