Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-03 / 1. szám
20. oldal MAGYAR HÍRADÓ (Folytatás) A PRÍMÁS £S A HERCEGNŐ Félek, máris sokat fecsegnek róla és a cigányról a társaságban. Amikor igy gondolkozom, nem ismerek magamra. Ez nem a régi Clara hangja, ő nem igy beszélne, nem igy Ítélne. De két gyermekem van, és tartozom ezzel az uramnak . . . Abból, hogy Catherine nem akart hozzám költözni, biztosra veszem: gyakran találkozik Monsieur Rigóval. Szerelmes bele. Talán már a kedvese is ... Kiváncsi vagyok, hogy a cigány szereti-e? . . . Milyenek lehetnek ezek a cigányok, mikor szeretnek? Bizonyára mint a négerek, az indiánok és általában a vadak ... El kell olvasnom néhány könyvet a cigányokról. Egész mulatságos olvasmány lesz.” “A ‘magas személy’, akinek a barátsága miatt kihívtam magam ellen a belga arisztokrácia gyűlöletét, a brüsszeli újságok szerint januárban Párisba érkezik. Vajon találkozom-e majd vele? Élénken emlékszem a szavaira: “Imádom a párisi éjszakát, amelyben Ön úgy fog ragyogni, mint a nap!” Istenem, ha tudná ... Ha sejtené, hogy Brüsszel athéni nője milyen kis árva csillag, és egyáltalán nem ragyog! . . . Huszonkét éves múltam, és nincs semmi örömöm az életben. Ha a gyermekeim nem volnának, itt hagynék mindent. Utálom ezt az imádandó Párist, gyűlölöm ezeket a nagyszerű párisiakat. Minden csupa képmutatás körülöttem. Legszívesebben bezárkózom a szobámba a naplómmal, és önmagámmal beszélgetek ... Mi történne, ha a ‘magas személy’ ezt mondaná: Princesse, szeretem. Legyen a kedvesem! . . . Természetesen azt kellene válaszolnom, hogy nem csalom meg az uramat. Észrevenné-e a hangomon, hogy nem vagyok őszinte? Mert megcsalnám, ezt most tisztán és világosan érzem, megcsalnám, de csak azzal, akit szeretek. Megcsalnám bűntudat, lelkiismeret-furdalás nélkül, hiszen olyan sértően viselkedik . . . Megcsalnám, és boldogan vágnám az arcába: kedvesem van, tudd meg, kedvesem, aki szeret! ... A gyermekeim? Hiszen azokat nem csalnám meg. Imádom őket. Amikor együtt játszunk, nem haragszom az anyámra sem, hogy rám erőszakolta a házasságomat. Rám erőszakolta, igen! . . . Beugratott, és én könnyelmű voltam . . . Érzem, hogy rövidesen valami történni fog, valaminek történni kell velem! Most egy cigányokról szóló könyvet olvasok. Imádták az örökös vándorlást, a szabadságot! Ma is alig lehet őket egy helyhez kötni. A legjobb, legszebb érzés: szabadnak, függetlennek lenni. Számomra azért van döntő fontossága a pénznek, a vagyonnak, mert mindenkitől függetlenít. Rettenetes lenne, ha nem volnék ilyen gazdag. Amikor nagyon boldogtalan, nagyon szerencsétlen vagyok: veszek magamnak egy uj gyűrűt, vagy egy uj kalapot, és kis időre mindent elfelejtek. Talán azért van mostanában annyi uj gyűrűm és olyan sok uj kalapom, mert gyakran érzem magam boldogtalannak, szerencsétlennek . . . Kiváncsi vagyok, mily'én lesz a találkozásom a herceggel. Bármit fogok neki mondani, biztos, hogy hűvös és előkelő marad. Ilyen volt mindig . . . Istenem, miért nem tudtam megváltoztatni? Ha most kezdhetném vele az életet: tudnám . . . Megpróbáljam? ... Sose voltam erélyes, nem is akartam az lenni. Még azt hihette volna, hogy a vagyonom adja hozzá a bátorságot, és ez rám nézve is megalázó! Nekem nem szabad elhinni, hogy a pénzemért vett el feleségül. Hiszen akkor én szégyenkezhetnék előtte! . . . Ha megjön, semmi esetre se fogok közeledni hozzá a csókjaimmal . . . Holnap érkezik.” “Nyolc napig volt itt a herceg, együtt töltöttük a karácsonyt, az újévet. Első este bekopogtatott a hálószobámba. A régi kisfiú volt megint. ‘El kell ájulni a szépségedtől ----- mondta —, a gyönyörűségtől, amit nyújtasz nekem.’ Aztán úgy éltünk egymás mellett, mint két idegen. De a gyerekekhez nagyon kedves volt. Azt hiszem, a fiát jobban szereti ... A Catherine-ügy egyáltalán nem érdekelte. Követségi urak társaságában v a c s o r á ztu n k Paillard-nál Catherine is ott volt ismerőseivel, de unta őket, láttam a viselkedésén, hogy a cigány kedvéért van jelen. Meglehetős hűvösen üdvözöltük egymást. A herceg mindössze ezt mondta: ‘Érdekes, Catherine mennyire hasonlít rád.’ Felületes megjegyzés volt, a hajunk egyforma, de az én szemem fekete, az övé pedig kék . . . Alig léptünk be az étterembe, Monsieur Rigó játszani kezdte a dalt, ami úgy tetszik nekem. Figyelmességéért rámosolyogtam ... Erre az asztalunk mellé állt, és amig el nem jöttünk a Paillard-ból, állandóan nekünk játszott. Barátaink el voltak ragadtatva művészetétől, de a herceg fanyar arcot vágott. Ő már kifejtette egyszer Chimayben, hogy nem sokra becsüli a cigányzenét . . . Nem értem a párisi közönséget! Miért mondják, hogy Monsieur Boldy, aki az Ambassadeurs-ben játszik, öobb, mint Rigó Jancsi? Ez nem igaz. Úgy találom, hogy Rigó sokkal több szívvel hegedül. Összehasonlítom a hatást, amit a két zenekarvezető játéka tett rám, és Rigó javára kell döntenem. A másik hegedűjét csak élvezem, de az ő játéka felkavar bennem mindent. Most például úgy érzem, hogy nagy boldogság lenne hallgatni őt. Este elmegyek a Restaurant Paillarba, amivel ugyan kiteszem magam Catherine csufondáros tekintetének, de nem törődöm vele. Ezentúl csak magammal töődöm. Szeretnék elfelejteni minden roszszat, minden bántót. Talán majd Rigó Jancsi hegedűje ... A cigánymuzsika . . .” “Sokáig beszélgettem éjszaka Rigó Jancsival. Meg volt lepve, mennyire ismerem a cigányok történetét. Az ő ősei is kóbor cigányok voltak, nagyapja pedig cigányfejedelem. Mikor eljöttünk a Restaurant Paillard-ból, kezet nyújtottam neki. A tenyeremet csókolta meg, azon a pici kis résen, amit a kesztyűm szabadon hagyott. És azt mondta: ‘Csak akkor szól szépen a hegedűm, ha a Princesse-t láthatom.’ Ez bók volt, legalábbis remegett a hangja az izgalomtól. így búcsúztam tőle: ‘Viszontlátásra.’ A vadakban legalább annyi szelídség van, mint amennyi vadság a szelíd emberekben.” “Catherine volt itt. Levelet kapott hazulról,'hogy azonnal üljön hajóra. Szememre vetette az árulkodást. ‘Most legalább biztosan tudom, hogy szerelmes vagy Rigó Jancsiba-----^-mondta elkeseredve. — Itt hagyom őt neked, csak sajnálom szegényt, te játszol vele, én pedig szeretem.’ Sírva fakadt, próbáltam megnyugtatni: ‘Ostobaságokat fecsegsz, Catherine! Én nem játszom vele, és te sem lehetsz bele szerelmes.’ Meg akartam ölelni, kértem, hogy ne utazzon el, irok a szüleinek, megírom, hogy nincs semmi baj. Gúnyosan felelt: ‘Azt akarod, hogy nézzem végig a diadalodat? Gyűlöllek, mert elvetted tőlem és megőrjítetted.’ Aztán elment . . . Mért mondta, hogy én megőrjítettem a cigánymüvészt? Mivel őrjítettem meg? Mert egyszer rámosolyogtam, és kétszer megcsókolhatta a kezemet? Lehetséges, hogy egy ilyen primitiv embernek az is elég? Ez az igazság. Ami pedig Jancsit illeti. Jancsi? . . . Catherine nevezte igy, és most én mondom egyszerűen: —ancsi . . . Szóval mintha csakugyan ő érdekelne, nem a hegedűje . . . Legalábbis most úgy érzem . . . Gyönyörű orchideákat kaptam ma. Három szó volt mellékelve a csokorhoz: Brüsszel athéni nőjének ... A király Párisban van.” “Nem utasíthattam el őfelsége meghívását. Végigjártuk a párisi éjszakát. A kedvemért eljött egy órára a Restaurant Paillard-ba is. Természetesen mindenki nyomban felismerte. Csak a szárnysegéde volt velünk, a fiatal d’Oultremont gróf, a főudvarmester fia. A király nagyon kedves, finom, és kitünően ért a nők nyelvén. Nem udvarol, de minden szavából érzem, hogy tetszem neki. (Folytatjuk)
