Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)

1973-07-05 / 27. szám

10. oldal SIKOLY A RÁCS MÖGÜL Irta: HALÁSZ PÉTER Két részből álló cikkében az egyik legtekinté­lyesebb angol uj ságiró, Bemard Levin, nevekkel és adatokkal alátámasztott, megrázó jelentést tett a londoni Timesben azoknak a személyeknek sorsáról, akiket a szovjet hatóságok (a hivata­lostól eltérő nézeteik miatt) töb­bé nem börtönbe, vagy koncent­rációs táborba, de elmegyógy­intézetbe zárnak. A magyarázat erre az, irja Levin, hogy ez a legegyszerűbb megoldás: ilymó­­don nincs tárgyalás, vádbeszéd, védbeszéd, felszólalás az utolsó szó jogán, az elmegyógyintézet falai elnyelik az okvetetlenkedőt és különbenis, aki egyéni és meg nem engedett nézeteket vall, az normális nem lehet. Három szovjet pszichiáter neve bukkan fel újra meg újra a Szovjetunióból kiszivárgó hirek­­ben, Levin közli nevüket: Daniil Lunts, Georgy Morozov és Andrey Snezsnyevszkij. Ok az áldo­zatok főkihallgatói, pribékjei, megfélemlitői. Lunts igy határozza meg saját diagnosztizáló módszerét: “Ha én azt állítom egy emberről, hogy skizofréniás, akkor az skizofréniás, ugyanúgy, mint ha azt mondom egy hamutartóra, hogy ski­zofréniás, akkor az skizofréniás!” A kezelés? Az őrültnek nyilvánított személy állandó kábítása és a foglyok által “begöngyölés”-nek nevezett kínzás: nedves lepedőbe csavarják az áldozatot, amely mind szorosabbá válik, ahogyan a vászon szárad. Aztán a pszichológiai szorító következik: közlik az áldozattal, hogy sohsem szabadulhat, ha be nem vallja, hogy elmebeteg és eddig vallott különvéleménye tébolyának tulajdonítható. Akik ezt megtagadják, éveket töltenek a hírhedt Serbs­ky Törvényszéki-Pszichiátriai Intézet zárt osz­tályán, vagy a Csernyakovszki börtön elmekór­házában. Levin neveket sorol: Vlagyimir Bu­­kovskyt elsőnek, kinek kálvirája ma már jelképe e szörnyű módszernek. 1963-ban zárták elme­gyógyintézetbe először, kiszabadult, újra bezár­ták. 1970-ben, rövid időre szóló kijutásának nap­jaiban nyilatkozott egy amerikai televízió-ripor­ternek, Bili Coles-nak, arról, amit odabent ta­pasztalt, és beszélt azokról a százakról, akik már addig tökéletesen ép elmével megjárták a holtak házát. Bukovsky azóta újabb 12-esztendős bün­tetését tölti. Nikolaj Samsonov, a kiváló geofizikus, nyolc esztendei gyötrés után ‘‘bevallotta”, hogy őrült. A vallomás okát már csak az “Események Kró­nikája” cimü földalatti lap róla szóló nekrológja közli: nem akart a leningrádi Különleges Pszi­chiátriai Kórház falai között meghalni. Grigo­­renkó generális állapota is rohamosan romlik: félszeme látását elveszítette, orvosi ápolásban nem részesül, szabadlábra mindaddig nem ke­rülhet, amig meg nem tagadja elveit. Grigorenkó azonban erre nem hajlandó. Sorra következnek a nevek Levin drámai Times-cikkében: Leonid Plyushch, a kibernetikai tudós, Yuri Shikhano­­vics, a matematikus, Alexander Esenin-Volpin, akit ötször zártak elmekórházba, mig tavaly vég­re távozni engedték, Levies professzor fia, akit pszichiátriai klinikára zártak, mert kivándorlási engedélyért folyamodott és ott őrzik máig. Egy Gershuni nevű kőműves, aki koncentrációs tá­borokban töltött esztendők után immár harma­dik éve van bolondokházában, minthogy ivet kö­rözött Grigorenko védelmében. Második cikkében Bemard Levin a nyugati világ pszichiátereit számoltatja el: mit tettek ed­dig annak érdekében, hogy presztízsükkel és te­kintélyükkel megakadályozzák hivatásuk ilyetén való meggyalázását a Szovjetunióban? Tájéko­zatlanságra többé nem hivatkozhatnak. Szerveze­teikhez levelek, petíciók, kollektiven aláirt távi­ratok érkeznek. Nos, nem sokat, irja Levin. Az angol elmeor­vosok országos szövetsége tiltakozott. A kanadai pszichiáterek társasága is. De az amerikai pszi­chiáterek szövetsége megtagadott minden köz­benjárást. Vállvonással a Pszichiátriai Világ­­szövetségre hárította az ügyet. A Pszichiátriai Világszövetségnek angol főtitkára van: dr. De­nis Leigh. Aki egyébként, közli Levin, az angol Nemzetvédelmi Minisztérium pszichiátriai ta­nácsadója. Leigh doktor elutasította, hogy sze-Különös olvasztótégely az emberi lélek, képes az aranyból salakot, a salakból aranyat alkimi­­zálni. Szép vonásai eltorzulhatnak, eredendő rossz tulajdonságai erényekké nemesedhetnek, máskor hibáit foghatja be hajtóerőnek lappangó jó tulajdonságai felszínre lökéséhez. Erről az utóbbiról volna néhány töredékes gondolatom. Öntetszelgés, hiúság: van, amióta tócsa van és emberi arc. Póz, szerepjátszás; kizárólag rossz­­értelmű szavak. Megérdemelnék pedig a rész­leges rehabilitációt. Régóta gyanítom, hogy a magunknak-tetszés hasznos baktériuma életünk, sorsunk televényé­nek. Egészen közönséges hétköznapi példákkal bizonyithato-m. Melyikünkkel nem esett meg, hogy félt? És melyikünkkel nem, hogy valaki mellette mégj óbban félt? Ilyenkor a kevésbé fé­lő lassan bátorodni kezd. Még hőssé is válhat. Lehet, hogy a hősiességnek ez az alapmotívuma. Bizonyos, hogy a magunk-tetszésnek jókora sze­repe van benne. Ismertem egy fiatal lányt. Családi körülmé­nyei olyanok voltak, hogy egyszercsak felfedezte: a családban ő a legerősebb. Nem volt pedig erős. De szörnyen megtetszett neki a szerep. Fölvette, mint egy ruhát, próbálgatta. Lötyögött rajta. De aztán belenőtt. Inkább belenőtt, mintsem leves­se, mert mondom, nagyon tetszett neki. És ismertem egy fiatal embert, aki a vér, a szen­vedés puszta említésére is szédelegni kezdett. A fronton bombázás után roncs testeket kénysze­rült segélyhelyre cipelni. Az önmaga legyőzésé­nek nagy élménye a “semmitől nem irtózom” hősi pózát áhittatta meg vele. Orvos lett, sebész, hivatásának szerelmese. így növünk bele néha a másakhoz való jóság, önzetlenség, a türelem, a mindent vállalás és min­dent kibirás nem ránkszabott, de megkívánt .és egyszer felöltött szerepébe, ahogy — mint Ha­mupipőke meséjében a mostohatestvérek a lá­bukból — inkább a magunk rossz részéből szab­junk le egy darabot, semhogy levessük, amiben olyan szívesen illegünk a tükör előtt. Egy dara­big. Mert aztán hétköznapi viselő ruhánkká ido­mul, követi testünk minden mozdulatát, szinte bőrünkké válik. A fontos csak az, hogy jó pózt válasszunk. Jó és hasznos pózt. A derűs magány póza is ilyen. Nem tudom, mi az oka, hogy ezt szedik ki leg­ritkábban a kelléktárból. Pedig sok mindenkit megválthatna. Különösen a nők közül. A legtöbb magányos nő több-kevesebb sértő­döttséggel cipeli életformáját. A sértődött maga­tartás viszont végül csakugyan kopár magányba löki, végzetes törvényszerűséggel. Ha gyökerei kiszakadnak a talajból — nem is a saját talajá­ból, hiszen legtöbbször azt vállalja, hogy idegen mélyesen találkozzék a petícióval jelentkezőkkel és azt tanácsolta, hogy panaszaikkal forduljanak a — Szovjet Pszichiáterek Szövetségéhez. Leigh doktor ennek megfelelően a szovjet idegorvosok társulatának tiszteletbeli tagja lett. Erről szóló oklevelét a Szovjetunió londoni nagykövetségén háziünnepség keretében nyújtották át. Bemard Levin azonban reménysugárral fejez­te be cikksorozatát a londoni Times-ban. Rövide­sen kongresszusukat tartják a norvég pszichiá­terek Oslóban. Ők magukévá tették a szovjet elmekórházak rabjainak kálváriáját és készség­gel nyújtanak fórumot a sorsukról szóló auten­tikus beszámolóknak, tájékoztató iratok, pamf­­letek. dokumentumok kiállításához és szétosztá­sához. A norvég pszichiáterek tehát segíteni akar­nak. Alul érthető, ha meggondolja az ember, hogy Norvégia milyen erős, hatalmas ország. anyagú talajban ered meg —, tüskésen mered­nek a semmibe, vagy aléltan fonnyadoznak. A szerencsés kivételekről most nem beszélek. Itt segítene rajtuk a hasznos kis emberi gyar­lóság: az öntetszelgés. De nem a mártirpózban, hanem a hősi szerepben. Hogy tessenek maguk­nak a “magam is boldogulok” szép, nehéz szerepé­ben. Később a hétköznapok nőnemű kis musz4i- Herkulesei megszeretik pózukat, megtanulják a magány tudományát és benne az öröm tudomá­nyát, mert az is megtanulható. Különben is: mi a magány? Az, ha kirekesztjük magunkból a világot. Ritka ember gyengül idáig, de még azok számára is van segítség. Az egyedül élők magányánál sokkal kietlenebb a szeren­csétlen társulások kettesben cipelt magánya. A van, de mégsincs keservesebb, mint az aktivitás­ra serkentő, egyértelmű nincs. Kezdeni annál könnyebb, minél nehezebb múlt koloncától szabault meg a kiszakadt gyökér. Se­gítség az is, hogy a magunkra utaltság lépfen­­nyomon kínálja a sikerélményeket, amelyek fon­tosságáról annyi szó esik mostanában. Valamit el­intéztem. Nem szorulok senkire. Önmagamért is becsülnek. Magam irányítom sorsomat. Nem törvényszerű az egyedül élő embe megke­­seredettsége. Ellenkezőleg. Annak, aki egyedül van, könnyebb befogadnia a világot. Utat találnia, ajtót tárnia mások felé. Bocsáttassék meg nekem, hogy a magam verséből idézek, azért teszem csak, mert pontosabban nem fejezhetném ki mondandó­mat. ‘‘Az én nyitott, üres kezem / már semmit sem kuporgat. / Nincs semmi / rakott falakkal elzárni valóm. / Ezért én már egyedül nem le­szek / soha.” Ezt üzenném a keserű arcuaknak, a dacosok­nak, az önsorsrontóknak, az öröm nélkül élőknek, a megbántottaknak. Keressék meg, válasszák ki azt a jó kis szerepet amelyben a legjobban tetsze­nek maguknak és vallálják. Meglátják, egy idő múlva bátran és természetesen állnak majd a tü­kör elé. Rab Zsuzsa SZILÁNKOK Két ismerős találkozik: __ Mi van magával? Állandóan azt hallottam, hogy mindig veszekszenek Müllerrel. De most csend van. Elásták talán a harci bárdot? — Nem a bárdot. Müllert. =•= A törzsvendégnek szól a csapos: — Ne haragudjon, de tegnap este egy pohár sörrel kevesebbet fizetett. — Érdekes . . . Milyen gyorsan elterjed min­den. Este rendőr szedett össze, s már azt mond­ta, hogy egy pohárral többet ittam . . . Halász Péter NŐI SAROK: AZ ÉLET SZÍNPAD, JÓL VÁLASSZUK KI SZEREPÜNKET!

Next

/
Oldalképek
Tartalom