Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)

1973-07-26 / 30. szám

20. oldal MAGYAR HÍRADÓ Gyilkosság az egyetemen HIRES BŰNÜGYEK (Folytatás) Mr. Shaw semmit sem tett ellene, de elmesél­te a dolgot dr. Parkmannek. Amikor az utóbbi meghallotta, hogy Webster ugyanazokat a tárgyakat kétszer is zálogul adta, egyszer neki, egyszer pedig a sógorának, éktelen düh­re gerjedt, és elhatározta, hogy alapjában megváltoztatja magatartását Webster profesz­­szorral szemben. Ettől a pillanattól kezdve ál­landóan visszafizetési követelésekkel zaklat­ta. Hébe-hóba még az előadásaira is bement, leült az egyik elülső padsorba, és merev tekin­tetét adósára szegezte. Amikor mégsem sike­rült Webstertől pénzt kapnia, megkísérelte, hogy legalább előadásainak tiszteletdiját meg­szerezze, ez azonban az egyetem pénztárának ellenállásán meghiúsult. Az egyetem quaes­torával folytatott beszélgetése során dr. Park­­man azt a kijelentést tette, hogy Webster nem őszinte, és nem becsületes ember, és megkér­te a quaestort, hogy hozza tudomására ezt Websternek. Két nap múlva dr. Parkman felkereste Webster professzort az intézetében, és meg­kérdezte, hogy most végre el tudna-e számol­ni a pénzzel. Webster kénytelen volt tagadb­an válaszolni. Némi huzavona után dr. Park­man kijelentette: “Professzor, holnap végre valaminek történnie kell!” Ám nem történt semmi. 1848. november 22-én, egy csütörtöki napon dr. Parkban adó­sának keresésére indult, de nem találta. Más­nap, pénteken megállapodtak, hogy aznap dél­ben 1 óra 30 perckor Webster intézetében ta­lálkoznak. Dr. Parkman dél körül eltávozott otthonról. Soha többé nem látták. Amikor aznap este még mindig nem tért haza, családja nyugtalankodni kezdett. Csak annyit tudtak róla, hogy 1 óra 30 percre talál­kozót beszélt meg valakivel. Másnap, szombaton, mivel még mindig semmi nyoma sem volt az eltűntnek, a Park­man család nagy kutatást rendeztetett. Cam­­bridge-ban és Bostonban ezrével osztogatták a röpcédulákat, amelyeken megtalálójának 3000 dollár jutalmat helyeztek kilátásba. A folyókat és a patakokat vontatóhálókkal kutat­ták át, és nagyszámú épületet helyiségről he­lyiségre átvizsgáltak. Dr. Parkman hatvan­éves volt, és egészsége gyenge lábon állt, meg­történhetett, hogy valahol szívroham vagy szélütés érte. Azt az épületet is átkutatták, amelyben Webster professzor intézete volt. Arra azonban senki sem gondolt, hogy Webs­ter lehet a tettes. A professzor udvariasan fo­gadta a rendőrséget, és előzékenyen kinyito­­gatta az intézethez tartozó összes helyiséget. Vasárnap délután Webster felkereste Fran­cis Parkman tiszteletest, az eltűnt egyik test­vérét, és elmondta neki, hogy ő volt az, akinek pénteken találkozója volt dr. Parkmannel. Ez alkalommal 483 dollárt visszafizetett neki. Amikor ő — Webster — erre hivatkozva a zá­loglevelet visszakövetelte, dr. Parkman Így válszolt: “Azt még rendbe akarom szedni” — és e szavak után gyorsan eltávozott. A zálog­levelet ő — Webster — még mindig várja. Amikor másnap az eltűnt egyik unokaöccse az esetről faggatta Webstert, ugyanezt a tör­ténetet mondta el neki. A rendőrhatóságokkal szemben Webster ezen egész idő alatt maga­biztos és udvarias viselkedést tanúsított. Sem­mi jele nem látszott rajta annak, hogy nem tiszta a lelkiismerete. Talán sohasem gyanúsították volna, ha köz­vetlen környezetéből valaki nem fog gyanút ellene. Egy Littlefield nevű altiszt volt, aki az intézet épületében lakott, s feleségével együtt ellátta a felügyeletet. Az ő hatáskörükbe tar­toztak Webster professzor szolgálati helyisé­gei: egy dolgozószoba, egy laboratórium és egy mellékhelyiség. Ez utóbbi alatt pince volt, melyet fal választott el a boncolásra szánt hullák elhelyezésére szolgáló helyiségtől. Eb­be a helyiségbe olykor behatolt a tengervíz, de nem annyira, hogy szilárd tárgyakat be- vagy kisodorhatott volna. Mivel szombaton és va­sárnap sohasem tartottak előadásokat, Webs­ter professzor ezeken a napokon nem járt be intézetébe. Littfield talán sohasem gyanúsította volna világszerte nagy tekintélynek örvendő főnö­két, ha ismerősei nem hozzák szóba azt a fel­­tételezést, hogy dr. Parkman holttestét eset­leg valahol az intézetben rejtették el. Tisztá­ban volt vele, ht>gy milyen feszült viszony alakult ki főnöke és dr. Parkman között, és véletlenül fültanuja volt dr. Parkman kije­lentésének is, hogy most már valaminek tör­ténnie kell. Utólag még feltűnt neki, hogy Webster megkérdezte tőle, minden rendben van-e a boncteremben. Arra is emlékezett, hogy azon a bizonyos pénteken Webster labo­ratóriumában egy kovácskalapácsot látott. Ez a kalapács azután rövid idő múlva eltűnt. Az altiszt, amikor pontról pontra fel­idézte magában a történteket, arra is em­lékezett, hogy azon a pénteken kora délu­tán dr. Parkman megjelent az intézet épü­lete előtt. Szokásának megfelelően sietős léptekkel érkezett. Hogy belépett-e az épü­letbe, Littlefield már nem látta, mert még ezt megelőzően visszatért a lakásba. Ké­sőbb — mint ebben az időpontban máskor is — a házban levő kályhákat ellenőrizte. Amikor végezetül be akart térni Webster professzor laboratóriumába, a helyiséget belülről elreteszelve találta, ami ilyen idő tájt rendkívül szokatlan volt. A kiszűrődő zajok azonban arról tanúskodtak, hogy Webster professzor bent tartózkodik. Fel­tűnt neki, hogy ugyanebben az időben zár­va volt Webster előadóterme is. Még 4 óra 15 perckor sem tudott bemenni egyik he­lyiségbe sem; márpedig kötelességei közé tartozott, hogy sötétedéskor naponta meg­­gyujtsa a lámpákat. Negyedórával később megfigyelte, hogy Webster professzor gyertyával a kezében a hátsó lépcsőn át el­távozott az épületből. Amikor Littlefield este 10 óra körül végigjárta az épületet, Webster összes helyiségeit, minden szo­kással ellentétben, még mindig zárva ta­lálta. Az altisztnek feltűnt, hogy másnap, egy szombati napon, a professzor bement az intézetbe, és ott néhány órán át dolgo­zott. Ilyen napokon, amikor nem volt elő­adás, ez még sohasem fordult elő. Ezek a sajátos események sokáig foglal­koztatták az intézeti altiszt gondolatait, de mégsem álltak össze benne a főnöke elleni gyanúvá, mivel elképzelhetetlennek tartot­ta, hogy ennek a nagy tekintélyű egyetem­nek a professzora gyilkos lehetne. Véle­ménye egy csapásra megváltozott, amikor Webster professzor vasárnap este egy fur­csa kérdést intézett hozzá. Littlefield azon az estén egyik ismerő­sével az utcán álldogált, és éppen dr. Park­man rejtélyes eltűnéséről beszélgettek. Ak­kor hirtelen odament hozzá Webster pro­fesszor, és megkérdezte, hogy mikor látta utoljára a doktort. Littlefield azt felelte, hogy pénteken 1 óra 30 körül, mégpedig az intézet közelében. Erre a közlésre Webster professzor koppantott egyet bot­jával, és felkiáltott: “No persze, amikor kifizettem neki 483 dollárt és 60 centet!” Azután elmondta a kifizetés közelebbi kö­rülményeit. Az altisztnek feltűnt, hogy Webster az elbeszélés során elpirult, és igyekezett elkerülni az ő tekintetét. Hir­telen átvillant rajta: “Ez az ember gyil­kolta meg dr. Parkmant, senki más!” Az altiszt hazatérve beszámolt megfi­gyeléseiről a feleségének, és hozzátette, hogy ezentúl figyelni fogja főnökének min­den lépését. Az asszony megrémült. Meg­eskette a férjét, hogy nem avatkozik bele ebbe az ügybe, mert az állásába kerülhet. Lehetetlen, hogy a Harvard Egyetem ta­nára meggyilkoljon egy embert. Littlefield ezt gondolta magában: “Ti­pikus női dolog!” Csak semmi olyasmit nem tenni, ami valakit másokkal együtt kellemetlenségbe sodorhat, még ha égbe kiáltó bűnről van is szó. Az altiszt elha­tározta, hogy folytatja megfigyeléseit, de nagyon óvatos lesz. Egyelőre azonban te­hetetlen volt, mivel sem hétfőn, sőt, még kedden sem jutott be Webster professzor helyiségeibe, jóllehet Webster hosszasan ténykedet odabenn. Kedden délután Webster ismét furcsán, feltűnően viselkedett az altiszttel. A pro­fesszor ugyanis a Thanksgiving Day (az amerikai Hálaadás ünnepe) alkalmából, melyet a rákövetkező csütörtökön ünne­peltek, egy pulykakakassal ajándékozta meg. Ilyesmi még sohasem fordult elő; Littlefield mindeddig egyetlen centet sem kapott ajándékba főnökétől. Az altiszt fel­tette magának a kérdést: “Mit jelent mind­ez?” (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom