Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-07-26 / 30. szám
9. oldal "FIZETŐ" VENDÉG írta: PAPP VARGA ÉVA Az eset első részét egy barátnőm így mondta el: A háziasszony elmenőben volt, amikor éles csengetés hangzott az előszobából. Senkit sem várt, tehát csodálkozva nyitott ajtót. Egy fiatál férfi állt az ajtó előtt egy csokor virággal és egy nagy börönd||&, del. Bemutatkozott, mire a nő azonnal mondta, hogy "igen, az > *. uram említette, hogy Ön valami- HHAT kor felkeres bennünket. Most jRI azonban épp elmenöben vagyok, a férjem nincs itthon, tehát nagyon VARGA ftVA sajnálom ... talán egy más alkalommal.” A váratlan látogató közbevágott: “Nem baj, tessék csak nyugodtan elmenni, majd én vigyázok a házra. Ugyanis arra kértem a tanár urat, hogy addig lakhassak Önöknél, amíg találok megfelelő szobát a városba. Ö megígérte, most tehát én beköltözöm.” Még mielőtt a háziasszony tiltakozott volna, már benn is volt az előszobában. Kalapját, kabátját otthonosan tette a fogasra: ő megérkezett. A nő, látván, hogy erőszakos emberrel áll szemben, magyarázkodni kezdett: “Tudom, hogy a férjem megígérte; ő olyan ember, aki mindenkinek szeret segítségére lenni. Én is szívesen látnám, de azóta a helyzetünk megváltozott: a férjem úton van, nemsokára én is elutazom és akkor a lakást lezárom ...” A látogató ismét közbeszólt: “Az nem baj, hisz’ addigra én már úgyis találok megfelelő lakást.” Mikor a háziasszony látta, hogy itt minden tiltakozás hiábavaló, kénytelen-kelletlen kinyitotta a vendégszoba ajtaját és bosszankodva elment hazulról. Mire este hazatért, a látogató már úgy járt a lakásban, mintha már régen bérelte volna szobáját. Eltelt néhány nap, de semmi jelét nem adta annak, hogy menni készül. Egy reggel a háziasszony a konyhában találta, amint épp teát forralt. Kézcsókkal üdvözölte őt a hívatlan vendég, elnézést kérvén, hogy “meghűltem és ilyenkor legjobb egy forró tea”. Utána mosolyogva folytatta: “Víz-forralás közben széjjelnéztem és úgy találom, hogy ez a konyha igen kényelmetlen és hiányos. Gondoltam, kissé átrendezem.” A háziasszony ijedt tekintetére hozzátette: “becses engedelmével”. A nőélénken tiltakozott: “Nem, köszönöm ne fáradjon. Több, mint tíz éve lakunk már itt és eddig jó volt. Már megszoktam, hát jó lesz ezután is”. A férfi erre oktatóan, kissé fölényesen mondta: “Tévedés ez, higyje meg, mert a dolgok elavulnak és a szükséghez mérten kell az embernek változtatni rajtuk. Például, ugy-e amikor Önök beköltöztek, még nem volt villanyos kenyérpirítójuk. Most van, tehát hely kell neki, akárcsak a villanyos sütőnek is. így csak útban van minden, node meglátja majd, ha én átrendezem...” A nő élénken tiltakozott. — Amikor a délelőtti vásárlásból hazatért, bámulva látta a konyha falán ékeskedő új polcot, amelyen kitűnő helyet kaptak az elektromos készülékek. A férfi nem volt otthon, így csak másnap reggel köszönhette meg a munkát, mire azt felelte a vendég: “Volna még más elgondolásom is, mert van itt még sok hely, amit jól ki lehetne használni. Ám előbb kifestem, vagy kipapírozom a konyhát; nagyon kopott már a fal. Milyen színű anyagot szeretne? A háziasszony már kissé barátságosabban, de még mindig elzárkozóan felelt: “Ne fáradjon, kérem! Felesleges, hogy kiadjon ilyesmire, hisz’ nekünk nem olyan fontos.” Utána, kíméletlen őszinteséggel hozzátette: “Hiszen annyiért, amennyit kiad, már egy szobát is bérelhetne.” A férfi nem jött zavarba és nyugodtan mondta: “Az más. Számomra ez a munka élvezet.” Ezzel már le is tárgyalta az ügyet. Másnap hozzáfogott a munkához és mire a férj hazaérkezett hivatalos útjáról, mindketten belátták, hogy gyönyörű munkát végzett, akár szakembernek is dicséretére válna. Utána még öt hétig lakott ott és úgy átalakított mindent, hogy a házaspár most kezdte csak valójában élvezni és értékelni a lakást. Mostmár azt remélték mindketten, hogy nem talál megfelelő lakást és megmarad. Mert oly sok minden más szorulna még szakszerű rendbehozatalra. Az ezermester meg szinte felkérés nélkül végzett el még olyan munkát is, amit évek óta ígért, de nem csinált meg a házmester: villanyvilágítást vezetett be a mellékhelyiségekbe, rendbehozta a rosszul záródó ablakokat, megszűnt az ajtók csikorgása, már nem csöpögött a vízvezeték. Régi székeket kárpitosnak is beillő szaktudással hozott rendbe. Mire elköltözött, azzal, hogy: "köszönöm szíves ajánlatukat, hogy maradjak állandóra minden lakbér fizetés nélkül, mert hogy a munkámmal sokszorosan megfizetek, de nősülés gondolatával foglalkozom és találtam egy megfelelő la-Tíz évvel ezelőtt, 1963-ban, minden reklám és hírverés nélkül nyitotta meg — kapuk nélküli — kapuit Közép-Svédország egyik kis városkája, Büros mellett Sigvard Bergren nem mindennapi állatkertje. Bergren eredetileg földrajzkutató és etnográfus volt. Csak később lett etológus, 1960-ban negyedszer tért vissza afrikai útjáról Svédországba. Járt Tanganyikában, tanulmányozta a Viktória-tó faunáját. Mwanza és Geita között a Kyoga-tó állatvilágát — útjának végén pedig ellátogatott Európa nevesebb állatkeftjeibe. Megnézte a hamburgi Zoo majmait, a koppenhágai Djurgorden fiatal zebráit, és közben úgy érezte: méltatlanság az, amit az emberek az állatokkal elkövetnek. “Testi fájdalmat éreztem — írja —, amikor láttam, hogy a híres állatkertek állatai éppen csak jártányi helyen, társaiktól elszakítva, unalomra, tétlenségre — élő halálra vannak ítélve." Határozott. Beutazza Afrikát ötödször is. Állatokat gyűjt és hazahozza őket Svédországba. És ezek az állatok Svédországban szabadon fognak élni, csakúgy, mint Afrikában, a szudáni El Obeid szavannáin, az ugandai Kampala mocsárvidékén vagy a Rio Muni hegyes-völgyes fennsíkjain, patakok partján, réteken, erdőkben, mezőkön. Bergren tudta, hogy e cél eléréséhez nemcsak akaraterő, hanem sok-sok pénz is kell. Ha pedig célját elérte, még három nagy feladattal kell megbirkóznia: meg kell teremtenie a bizalmat állat és állat, ember és állat és végül az állat és a környezete közölt. Első állatgyűjtő útja Szudán déli részére, Jubába vezetett. Ott egy oroszlánt kapott ajándékba. De szudáni barátai figyelmeztették: sem emberek, sem állatok alaptermészetét megváltoztatni nem lehet! — Bergren hazavitte az oroszlánt, és elnevezte Szimbának. Csakhamar nemcsak ő játszadozhatott a fiatal kölyökoroszlánnal, hanem gyermekei is játszópajeásukká fogadták. És néhány hónap múlva Szimba szelídebb lett a házőrző kutyánál. A nagy svéd állatbarát ezután rövid egymásutánban három utat tett Afrikában. Járt a Középafrikai Köztársaságban, a Duet Batha folyó környékén, Ugandában Moimai és Nimule erdeiben és végül Kongóban, a Sankuru mellett. Útjairól zebukkal, struccokkal, gnúkkal, antilopokkal, sőt elefántokkal tért haza Svédországba. Közben a svédországi Burosban tervszerűen tovább épült az Állatotthon, az “Oroszlánvölgy”. Húszezer négyzetméter területen fák, bokrok, mesterséges tavak, patakok, sziklák világában éltek Oroszlánkást,” már igen sajnálta a "fizető vendég” elvesztését a házaspár. Kérdésemre, hogy ez-e a történet vége, elmondta a barátnőm, hogy nem. Mire megnősült a volt lakó, kitűnt, hogy a fiatalasszony nem sokat ért ám a főzés nemes mesterségéhez, pedig jóétvágyú férje él-hal a magyar konyháért. így aztán a tanárnő hétvégeken főző-leckét adott az új feleségnek, a férj pedig — főleg, ha a "megrendelt” ebédet vagy vacsorát kapta, rendbehozott mindent; olyasmiket amiért hivatásos mester-ember sokat számított volna fel. Az eset igazán tanulságos részét abban látta barátnőm (velem együtt), amikor egy alkalommal kitárta lelkét a tanárné: “Sokszor el is szégyelltem magam, amikor eszembejutott, milyen ellenszenvesnek találtam ezt a derék embert. Tolakodónak, mert bőrönddel jött, pedig a férjem engedelmével, hisz’ váratlanul jött a hivatalos küldetés, ami miatt akkor egyedül voltam. Számítónak, sőt ingyen-élőnek gondoltam, azt meg egyenesen szemtelenségnek véltem, hogy kritizálja, átrendezi a lakást.” Igen, az emberi természet sajnos olyan, hogy mindig csak gyanakszunk és alig hajlandó a legtöbb ember feltételezni, hogy a másik nem számításból tesz mindent mindig és — mint a mesékben: jótett helyébe jót várj! völgy lakói. Bergren terve sikerült! Szabadon, megfelelő környezetben, természetes táplálkozással, rácsok és ketrecek nélkül jártak-keltek, futkároztak, viháncoltak egymás és az emberek társaságában oroszlánok, struccok, gnúk, antilopok, zebuk. Ezek mind kölyökkorukban kerültek Oroszlánvölgybe. Vidáman éltek Bergren állatai, amíg a napsütéses tavasz és a rövid nyár tartott. Azután leesett az első hó. Kezdődött a napokig tartó havazás, sötétség, szél, köd, hideg — a svéd tél. Bergren minderre előre gondolt! Jól fűthető, tágas ólak, barlangoknak kiképzett házikók várták Afrika állatait. De arra még ő sem számított, ami ezután történt! Oroszlánok és gnúk együtt hemperegtek a hóban! Struccok és zebuk a nagy hóesés kellős közepén kergetőztek. A két antilop és a két orrszarvú meg valósággal “versenyt lubickolt” a hóban! Titi és Toto, a két csimpánzkölyök pedig a szó szoros értelmében hólabdázott! Gyúrták, formálták, gömbölyítették a tenyerükbe szedett havat — ahogy azt játszótársaiktól, a gyerekektől látták! Amikor Európa állatkertjeinek igazgatói ellátogattak Burosba, az állatpark tízéves évfordulójának ünnepségére, amint ezt a Göteborgs Tidningen írta, az Oroszlánvölgy alapítója és igazgatója, Sigvard Bergren ünnepi beszédét a következő szavakkal fejezte be: “A menazsériaszerü állatkertekből lassanként állatparkok lesznek, ahol az állatok szabadságban és szeretetheti fognak élni. Nem pedig rabságban és megalázottságban, mint ma. És akkor az állatok nem fogják rabságban érezni magukat, talán meg se tudják, hogy állatparkban vannak!" KREUTZER SÁNDOR Munkaadói öröm — Végre látok valakit, aki a fejével dolgozik! SVÉDORSZÁGI LEVEL SÉTA OROSZLÁNVÖLGYBEN T
