Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-12-27 / 52. szám
f 9. oldal A magyar gyomor örömei Irta: VAJDA ALBERT A költő valamikor azt mondta: “Szivet cseréljen, ki hazát cserél.” Később, az ujabbkori kivándorlások idején ez a mondás igy módosult: — “Gyomrot cseréljen az, ki hazát cserél.” Én, aki Magyarország után Angliát választottam telephelyül, sokat tudnék erről mesélni. Ha van konyha, amely a magyar gyomortól száz százalékig távol áll, akkor az angol konyha az. A sós vajjal készített torták és édességek, a marhafagygyuval izetlenitett ételrémségek és az idős ürük orrfacsaró, gyomor-ellenes merényleteinek országában, már első időben elfogott az iz-honvágy, a magyar ételek utáni sóvárgás. Szerencsére London legjobb magyar étterme, a Vidám Huszár tartotta bennem nemcsak a lelket, hanem a testet is. Itt ugyanis a hűvös angol magatartás közepette olyan tüzrőlpattant töltöttkáposztát, aranyszínű borjupörköltet, kolbászos, csipettkés bablevest és tepertős turóscsuszát tálaltak elém, hogy egyszeriben elfelejtettem: odakint az idegen házai állnak, nem pedig a Városliget ismerős fái. 'Hát igen, a gyermekkor izeit nem tudja elfelejteni az ember. Az otthonélők ezt nem tudhatják, hiszen a magyar konyha — hála annak a magasságos égnek — független a politikai rendszerektől. Az igazi, jó paprikáscsirkét ugyancsak a receptnek alapján készitették az Osztrák-Magyar Monarchiában, mint a két világháború között, vagy ma, a népi demokráciában. A szakácskönyvet — ellentétben más könyvekkel — még a Rákosi-rendszerben sem tették vonalassá, legfeljebb az Esterházy-rostélyost keresztelték át Puskin-rostélyosra, de csak azért, mert a budapesti Esterházy utca — felsőbb utasításra — Puskin utcára változtatta a nevét. Az ételrecepteket nem alakították át. Nem mondta ki a hatóság, hogy mivel a csirke annakidején, combjával és fehér mellhúsával, hűségesen szolgálta az elnyomó rendszer urainak emész. tőszerveit, tehát nincs helye a demokratikus étlapon. Nem! A paprikás-, töltött-, sült- vagy rántott-csirkét a Rákosi-időben sem fúrták meg megtarthatta pozícióját és minden maszek-gyomor ugyanolyan vígan emészthette, mint a párthü-gyomor. A külföldön élő magyar, az évek múlásával kénytelen beletörődni abba, hogy idegen izek veszik körül. A londoni magyar, ha kelletlenül is, de megeszi a kidney pie-t, a vesesüteményt, mely vesedaraboknak, linzertésztánek és egy sósavhoz hasonló barna szósznak ijesztő kotyvaléka. A müncheni magyar lenyomja a “Weisswurst mit Sauerkraut” elnevezésű kedvenc bajor ételt, mely nem más, mint porrátört kartondobozból készült szürkés-fehér, Íztelen pép, marhabélbt töltve, jajditóan savanyított káposztával. Igen, eszi az ember az ilyen kosztot, aztán időnként orkánszerüen rátör egy iz-roham, gyomornedvei fellázadnak és dörömbölve követelnek valamiféle emberi táplálékot . , . vagyis a magyar konyha fogásait. . És ekkor elrohanunk a magyar étterembe, félretesszük a fogyókúrát, belapáljuk az étlapon szereplő nehéz ételeket, meglocsoljuk az egészet némi szódás borral, majd a harmadik adag megygyesrétes után felháborodottan kérdezzük meg a pincértől: “Miért nem szólt előbb, hogy grenadirmarsch is van? Most már legfeljebb csak két adagot tudok megenni.” Azért ne gondolja senki, hogy bennünket, idegenben élő magyarokat, csak a gyomor örömei érdekelnek. Szó sincs róla. Csupán szervezetünknek és idegrendszerünknek időnként szüksége van a magyar izekre. Ez az oka annak, hogy a világ minden táján lehet kapni hazai ennivalókat. Itt van előttem egy nyugaton megjelenő magyar hetilap egyik száma. A negyedoldalas hirdetés láttán hirtelen összefut a magyar szájban a magyar szájíz! A magyar csemegeüzlet ilyeneket kínál: “Friss hurka, kolbász, szegedi tarhonya, kockatészta, réteslap, csabai kolbász, páros debreceni, Pick-Szalámi, disznósajt, friss magyar csalamádé.” Ember legyen a gyomrán, aki ennyi csábításnak ellen tud állni! Ez még mind semmi! A magyar ételek mellett az üzlet árul magyar—angol és angol—magyar szótárt, nyilván azért, hogy legyen hol megnézni, mit jelent angolul a párolt marhafartő, zsemlyegombóccal. A hirdetés magyar háztartási cikkeket is kínál, olyan konyhai eszközöket, amelyeket a müveit Nyugat nem ismer. Ilyen például a tökgyalu, a mákdaráló, vagy a kenőtoll, ez a libatollakból készült pemzli, amit az ördögbe is helyettesíthetne a Nyugaton használt nylon-ecset? A kenőtollal megkent sütemény egészen más izü, hozzátartozik a magyar ételekhez, amelyek előtt — ha nem szégyelné az ember__előbb térdre kellene rogyni, áhítattal belélegezni a mennyei illatot és csak azután lenne szabad hozzáfogni az evéshez úgy, hogy közben valahol a háttérben győzelmi indulót harsognának, orgonán . . . EMBEREK ÉS ESETEK TÁVOLI TELEFON A kocsi halkan, finoman begurult a kórterembe, megállt az ágy mellett. — Énértem, műtős ur? — nézett fel az öregember. — Magáért, bácsikám. A műtős lehajolt, átkarolta az öreget, s óvatosan a kocsira emelte. — Jólfekszik, bácsikám? Akár a saját ágyamban. Megindultag ballagtak végig a hosszú folyosón. — Sohasem hittem volna, hogy igy végzem — mondta az öregember. — Ugyan, bácsikám, ne gondoljon mindjárt a legrosszabbra. Pedig micsoda veszedelmekben jártam én! 30 évig gyárkéményeket falaztam, olyan magasságban, ahol még a madarak is szédültek. Én csak mosolyogtam, fütyörésztem. — Megy még maga a magasba, meglátja. Ugye arra gondol maga is, hiszen mosolyog! KERESZTES ÁGNES: Újév Küszöbönsxing a bölcső — Hátéxtmgyan ki szülte? — Tatínvetak lett magától. Papírból trombitánk van: no, most ledől a város! Másnapra kialusszuk. Küszöbön ring a bölcső, tizenkétféle fában háromszázhatvanöt görcs. — Egy szép dallam jár a fejemben — mondta az öregember. — A lányom játszott ilyeneket. Az iskola tanácsára taníttattam zongorázni, én, persze, sohasem értettem azokat a zenéket, csak úgy beleéreztem. A lányom nem szerette, ha játék közben valaki figyeli. Engem is kiküldött a szobából, ha hallgattam. Akkor a konyhából hallgattam. Vigyáznom kellett rá, anya nélkül nőtt fel. Amit lehetett, megadtam neki. Puhán gördült a kocsi. A műtős megkérdezte: — Majd bejön a lánya, ugye? — Nem, kérem — ingatta a fejét az öregember —, külföldön él, csak ritkán látogat haza. Mikor behoztak ide, a szomszédomban lakó ügyvéd megígérte, hogy táviratban értesíti. Bizonyosan telefonál majd. Talán a főorvos ur már tud is róla. Nem mondta ? — Még nem találkoztam a főorvos úrral. — Persze, meglehet, hogy nem érte el a távirat, mert valamerre éppen utazgat. Azt mondják, sikerei vannak. Én tudom, hogy megdolgozott érte! Mindennap nyolc órát gyakorol. Amennyi egy műszak. Nagy dolog ám az, műtős ur! Magának megvallhatom, műtős ur, hogy én inkább a kéményeken mászkálnék! Az öregember befelé nevetett, s bólogatott hozzá, aztán folytatta: Aztán az is lehet, hogy a vömmel hivat fel. Finom ember. Mérnök, doktorátusa is van. Engem öregurnak szólít. Mulatságos, nem? — A kocsi megállt, az öregember felnézett. — Megérkeztünk? — Igen, de vámunk kell egy kicsit. — Micsoda ajtók ezek! — sóhajtott az öregember. — Mindig féltem az efféléktől. Jobban bíztam a kopottakban. Egyszer homlokon is vágott egy ilyen csillogó ajtó. A lányom küldött jegyet a hangversenyére. Kiöltöztem, elmentem a színházba, megmutattam, a jegyemet, s akkor a jegyszedőnő azt mondtoa: ez már megvolt tegnap. Méregbe gurultam, kerestem az igazamat, de hiába. Mondták, hogy a rádió is bemondta, az újságok is megírták, hogy egy nappal előbbre hozták a hangversenyt. A lányom meg elfelejtett értesíteni. Akkor mentem kifelé, se láttam, se hallottam, s neki az ajtónak! Csend lett, a műtős nem tudta, mit válaszoljon erre, valami szokatlan szomorúság szorongatta a torkát. Aztán kijött a főorvos, kicsit fáradtan rámosolygott az öregemberre. — Nagy újságot mondok! — hajolt fölébe. — Tudom én, főorvos ur! — elevenedett meg az öreg. — Telefonált a lányom! — Csaknem fel is tápászkodott. Úgy kellett szelíden visszanyomniuk. A két ember egymásra nézett. A főorvos azt akarta mondani: — Tegnap a rádióban hallottam a lánya koncertjét. Csodálatos volt! Ehelyett azt mondta: — Nagy huncut maga, Búzás bácsi. Ezt is kitalálta. Megfogta az öregember kezét, tenyerében melengette a száraz, hideg ujjakat. — Azt mondta a lánya: tessék nagyon vigyázni az édesapámra! — Köszönöm, főorvos ur — mondta az öreg. — Egy apa megérzi az ilyesmit. A főorvos meg a műtős kényszeredetten mosolygott. Aztán kitárultak az ajtó szárnyai, a műtős a kocsi végéhez állt, döccenés nélkül megindította. — Érdekes — nézett föl rá az öregember —, egy csöppet se félek! — Abban a pillanatban magasan a föld fölött érezte magát. Simon Emil Vajda Albert
