Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-12-20 / 51. szám
MAGYAR HÍRADÓ ♦*, ? * ❖ ? ❖ Elbeszelesek es igaz történetek ❖t V ❖ (Folytatás) CSENDESTÁRS — Vagyis csendestársra van szüksége. Végérvényesen csendes társra. Mi itt a probléma? Mr. Wiley egy pillanatra megfeledkezett zsebkendőjéről, s igy a veríték végigcsorgott az arcán. — A “hogyan” a bökkenő! Higgyen nekem. Maiximot nem könnyű elintézni. Megtenném magam is, de nem vagyok elég hidegvérű. — Azt mondta, hogy ez az alak sohasem hagyja el a lakását? Még öt percre sem? — Soha. Idegent pedig nem fogad. A ház minden lakóját ismeri, és a szállítókat is. Minthogy a bejárati ajtó előtt egy kis udvar van, megfigyelhet minden jövést-menést, idegen látogató meg sem közelítheti a lakását észrevétlenül. Sok mindenre gondoltam. Még arra is, hogy puskával lövöm le az utca túloldaláról. De nem lehet. Csak egy muzeum van a házzel szemben és onnan nem látni rá az ablakára. Daitch az állát vakarhatta. — Postán küldhetnénk neki valamit. Kis ketyegő csomagot. Vagy plasztikot. Wiley a fejét rázta. — Maxim nem kap postát a lakásán. Remete, akinek nem tudiák a címét, tehát nem is Írnak neki. Azt hiszem, már nem is egészen normális . . . Daitch mordulásába némi ingerültség is vegyült. — Ha semmi nem jó, mit tehetek? —: Azt, amit most mondok. — Mondja csak — szólt Daitch. — Azt hiszem, volna egy mód rá, hogy a maga embere bejusson Maxim lakásába. Olyan kell, akiről Maxim azt hiszi, hogy ismerős. — Nem értem. — Keresne valakit, aki rám hasonlít. Egy méter hetven körüli férfit, vörös hajjal, szeplőkkel. Ezt festeni is lehet. Hetvenöt kiló körüli a súlyom . . . Egy bizonyos távolságról bárki hasonlít e leíráshoz; sikerrel helyettesíthet engem. Felhívnám Maximot és bejelenteném, hogy meglátogatom, üzleti ügyben. Látná az ablakon keresztül, ahogy közeledek az udvar felől és ajtót nyitna. Csakhogy ez a valaki nem én leszek. Hanem a maga embere. Ő megteszi a kötelességét, mig én valahol másutt ezerszázalékos alibit biztosítok magamnak. Daitch kételkedő grimaszt vágott. — Nem lenne könnyű megtalálni a maga hasonmását. Többet ér a robbanó levél. . . — Mondom, hogy Maxim nem kap postát. Mindjárt gyanút fogna, akár váratlan levél, vagy csomag, érkezne. Nem ismeri őt! — Rendben van, ne idegeskedjen. A vevőnek mindig igaza van. Nem is rossz az ötlete. De időbe telik, mig megvalósítjuk. — Keressen rá embert, azonnal. Úgy tudom, széles ismeretségi köre van. Daitch felnevetett. — Jól mondták. Minden csirkefogót ismerek a környéken. — Magabiztosan állt fel. — Meglátom, mit tehetek, Mr. Wiley. Maid telefonálok. De . . . kaphatnék egy fényképet Önről? Könnyebben menne a keresés. — Azonnal küldök egyet — mondta Ralph Wiley a küszöbről. Joe Daitch csak három hét múlva talált a megfelelő emberre. Időközben Wiley is tárgyalt vagy fél tucat vörös- haiu ielölttel, de egyik sem felelt me? a célnak. Aztán Daitch elhozta magával “Red” Kashert. Ahogy Wiley meglátta, rávágta: — Ez az! Egy péntek estét választottak a terv kiviteléhez. A megbeszélt időpontnál két órával korábban jelent meg Wiley Joe Daitch irodájában és még egyszer átvették pontról pontra az akciótervet. — Innen hívom fel Maximot — mondta Wiley és jelzem neki, hogy hat órára nála leszek üzleti,, tárgyaláson. Kasher öt nerccel hat előtt legyen ott, nagyon pontosan, mert Maxim tudja, hogy én pontos vagyok. Kasher szegje le a fejét és gyorsan vágjon át az utcán és a kis udvaron. Maxim nyilván látja őt az ablakából. Kasher használja a liftet a lépcső mögött és menjen fel vele a harmadik ameletre. Onnan csak egy ajtó nyílik. Maximé, — Rendben — ismételte Joe Daitch csodálattal. Fél órával később Ralph Wilev leemelte a Daitch íróasztalán levő telefon kagylóját. Tárcsázott, majd megszólalt: — Halló. Mr. Maxim? Itt Ralph. Amint elhallgatott, egy száraz, jellegzetes orrhang ért el Daitch füléhez. — Bocsánat, Mr. Maxim — folytatta Wiley. — Nem akarom szüntelenül háborgatni. De muszáj beszélnünk a lisszaboni szerződésről. A vámhivatal akadékoskodik és szükségem lenne a segítségére. (Ismét hallgatott egy sort, összeráncolva szemöldökért.) Nem, inkább ma délután, a szokott időben, ha lehetséges. Hatkor? Wiley eltakarta a membránt kezével és Daitchra pillantott. — Rendben van. Mr. Maxim, ott leszek hat óra. — Diadalmas mosollyal tette helyére a kagylót. — Pontosan úgy, ahogy megterveztem. Én pedig tudja, hol leszek? Egy vámtisztviselővel vacsorázok. Jó kis alibi, nemde? — Remek egy pasas maga, Mr. Wiley — mondta Daitch. És elismerése őszinte volt. $ :}: • | A muzeum sarkánál a vörös hajú zömök ember fölnézett a szemben levő ház harmadik emeletének ablakára, majd a karórájára pillantott. Öt óra ötvennégy percet mutatott. A férfi lassan közeledett a járda széléhez és kétszer is átváltott a közlekedési lámpa, amig elindult keresztbe az úttesten, leszegett fejjel. Megszaporázta a lépést a kis udvarban, a bejárati ajtónál megkereste a Maxim név melletti csengőt és megnyomta. Pár másodperccel később az ajtó kinyílt. Bement az előcsar nokba, megtalálta a liftet a lépcső mögött és elindult a harmadik emeletre. Egy tükör i: volt a liftben. Megnézte magát benne. Jó könnyű kis munkát kapott, zsiros fizetéssel S mindezt azért, mert vörös haja van és enyh< pocakja, mint Joe Daitch kilensének. Kashe: idáig nem sokat törődött saját küllemével, d< most határozottan örült neki, hogy olyan ami lyen. Amikor a harmadik emeleti ajtón becsön getett, jobb keze a zakó alá nyúlt, oda aho a 45-ös revolver lapult. Talán egy percig i eltartott, amig ajtót nyitottak. Egy tolóko csiban ülő embert látott, zöldkockás pléddé a térdén. Kasher becsukta az ajtót maga mc gött. — Mr. Maxim? — Kicsoda maga? — kérdezte a férfi ki lönös orrhangján. Kasher elmosolyodott. Ennél könnyeb munkája talán még nem is volt. Lassan huzt elő a revolvert a tokból. Volt ideje. A férfi há rakarikázott a székével. — Hoztam valamit Önnek, Mr. Maxim. De a félig előhúzott fegyver nem bujt eh' Ugyanis a pléd félrecsapódott és Kasher eg nagy ipsztoly csövébe bámult. Nem szak tóttá volna félbe mozdulatát, ha a férfi keik metlen hangja nem parancsol rá: — Fel a kezekkel és forduljon hátra! Kasher makogott. Igazságtalannak érez1 a sorsot. — Mondtam, hogy fel a kezekkel! — isin* telte az úgynevezett rokkant, aki könnyedé felkelve székéből, Kasher felé indult. Mej motozta, elvette fegyverét, a díványra dobti — Forduljon meg, és ne mozduljon! Wiley! Amig Kasher megfordult, Ralph Wile jelent meg vele szemben, a szomszéd szol ajtajában.-— Emlékszik rám, Red? — kérdezte W ley. — I . . . igen. Ön Joe Daitch kuncsfajt; aki . . . — Téved, Red. Az én nevem nem Wile? Ezt néhány évvel ezelőtt vettem fel,, amikc a börtönből szabadultam. Azelőtt Harry Wi tonnák hívtak. Most már emlékszik? — Sohasem láttam magát! — Meglehet, de mások viszont magát Iá ták. Red,, tizenegy évvel ezelőtt. Láttál amint lelőtt egy embert a benzinállomásná mielőtt kirabolta volna. De azok az embere azt hitték, hogy engem látnak. Emlékszik máj Red? Kasher tágra nyílt szemekkel nézett a he sonmására. — Letartóztattak és a szemtanuk felisme! tek a rendőrségen — folytatta Wiley. — Ner volt alibim. A tanuk nem tehetnek róla, hog mi hasonlítunk egymáshoz, akár ikrek is le hetnénk. A különbség annyi, hogy én nyol évet ültem, ártatlanul. Azóta is keresem me gát, de eddig sikertelenül. Mr. Fletcher rí jött, hogy találhatom meg. (Folytatjuk!
