Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-11-22 / 47. szám
13. oldal Tudomány, sport, börtön: ez Kingston -Irta: SZÉKELY MOLNÁR IMRE Valaha Kingston Kanada fővárosa volt. Történelmi hely, ahova megújulni járnak el még ma is a politikai élet vezetői. Ami a mohamedánoknak Mekka, az a kanadaiaknak Kingston. Itt született és itt élt MacDonald, Kanada első miniszterelnöke, szobra díszíti a főteret, kezevonását a könyvtár, apró használati tárgyait a muzeum őrzi. Kingston érdemrend Kanada mellén. Viktória angol királynő szeretettel istápolta, ő alapította az első egyetemet Kingstonban, 1841-ben, hogy a tudomány fényszórója innen világítsa be ezt az óriási országot. Nagy gonddal építették fel ezt a várost. A házaik, a középületek alapanyaga mészkő, s csak természetes, hogy a hagyományt követték az egyetemi város építkezésénél is. Aki csak egyszer is járt valaha Szegeden, nem tud szabadulni az emlékektől. Ahogy abban a nagy magyar városban az utcákon, a házakban és a középületekben tovább él a történelem, erről beszélnek a kövek itt, Kingstonban is. Olyan nagy a két város között a hasonlatosság, hogy nyugodtan testvéreknek tekinthetik egymást. Kingstonban a St. Lawrence-folyóra tekint le az egyetem, Szegeden a Tiszára néztek a klinikák ablakai. Szegeden a város közepén terült el az óriási park, amelynek itt Kingstonban megleli a turista a párját; egész erdőség a maga természetes vadonéban. Az élet ugylátsziik, kevés változással, mindenütt egyforma. De talán az is lehet, hogy mi nagyon gazdagok voltunk természeti kincsekben, ezért az itteni szépségek és csodák már nem kápráztatják el a szemünket. Az emlékek súlyától nehezen bandukolok az utcákon és ugv érzem, hogy még ma is nem Ottawa, hanem Kingston , Kanada fővárosa. Ide cipel ik a farmerek a gazdag termést, itt tárolják; innen indul el az éhező népeknek a búza sárra folyama. Itt változik át arannyá, dollár-pénzzé. Áldott nép, áldott ország ez a Kanada. Magán érezheti a Gondviselő szerető simogatását. Kingstonban tanulnak a kadettok, a jövő katonatisztjei, azok a diákok, akik színfoltjai ennek a történelmi városnak. De itt építették fel azt az óriási fegyházat is, ahova a legveszedelmesebb bűnözőket zárják. Ami odahaza Szegeden a Csillag börtön, az Kanadában a kingstoni fogház. Van itt egy másik fegyintézet is a nők részére és a két nem közötti óriási különbségre mutat a két börtön állománya. A férfiak több mint ezren vannak becsukva, a női létszám pedig alig éri el a százat. Irigylésreméltó állapot uralkodik a kingstoni börtönökben. Van társalgójuk, olvashatnak újságot, regényeket, aki akar, tanulhat mesterséget, sakkoznak, kártyáznak, ping-pongoznak és a koszt ellen sem lehet senkinek kifogása. A börtön komor épületével szemben ott áll a hit világa. a templom. Erről az épületről el lehet mondani, hogy a szeretet hozta létre. A rabok építették önkéntes munkával. Hajlékot emeltek Istennek, aki ellen anynyit vétettek. Ez a templom az idők végéig hirdeti ég felé emelt tornyával, hogy csak a szeretet és az Isten-hit örök. A templom neve “Jótolvaj“, ez van kiírva a kapu fölé. Kingston még arról is hires, hogy Kanada egyik legnagyobb sportvárosa. A St. Lawrence folyó kedvez a vizisportoknak. Fehér pillangószárnyu vitorlások suhannak a tarajos hullámok hátán. Regatták, csónakok ezreit ringatja a viz. Két jégkorong csapat szerez dicsőséget a városnak. S itt vannak az európai futballisták. Sok a bevándorló közöttük, még magyar is akad. Az egyetemeken tanulnak magyar diákok is, de akad már olyan is, aki a katonaakadémián magára húzta a csillogó egyenruhát. Az egyetemen több magyar professzor tanít. Valamennyi hirdetője egy kis nemzet nagy kultúrájának. Kicsit összeszorult a szivem, amikor az alkonyaiban kigyultak a városban a fények, s ebben a sokszínű villódzásban megint azt éreztem, hogy Szegedet látom, a tudomány, az egyetemek városát, a hatalmas fogadalmi templomot, a romantikát még most is őrző tiszaparti sétányt, roggyant inakkal, kábultan néztem a csendet és elindultam az illatok felhője alatt megkeresni újra az Istent. FÉRFI SAROK: SZAKÁLL ES BOROTVA A szakállas és a szakáll nélküli korok folyton váltották egymást a történelemben. Voltak korszakok, amikor a szakálltalan férfiú semmiféle tiszteletre sem tarthatott számot, hiszen akkoriban a dús arcszőrzetet tekintették a férfiasság jelképének. Például a bibliai Mózes megtiltotta népének, hogy szakállát levágja. Az i. e. IV. században Nagy Sándor elrendelte katonáinak a borotválkozást, de nem esztétikai vagy egészségügyi okok miatt, hanem azért, mert a szakáll jó fogásra kínálkozott az ellenségnek, ha bírókra került a sor. Scipio Africanus római hadvezér az i. e. III. században rendeletben parancsolta meg az örök város lakóinak, hogy mindennap borotválkozzanak: ekkor a szakáll a filozófusok és az uralkodók kiváltsága volt. A gyér szakállu XIII. Lajos 1610-ben megparancsolta népének, hogy minden férfi köteles naponta borotválkozni. Hasonló parancsot adott ki 1700-ban a spanyol V. Fülöp is. Nagy Péter cár, aki nyugati szokásokat igyekezett meghonosítani Oroszországban, tetemes pénzbüntetéssel sújtotta a szakállas bojárokat. A babiloniak göndörített szakállt viseltek, az asszírok “müvészszakállt”. A görögök az arc, az ajak és az áll körül növesztettek szakállt, de volt idő, amikor közöttük is a csupasz arc dívott — szobraik tanúskodnak erről. Az időszámításunk első századaiban élt longobárdok hosszú szakállukról kapták a nevüket. A franciák — még a 12. században is — mellig érő szakállukat csimbókokba kötötték, és csak később vált divattá a hegyes kecskeszakáll. Magyarországon a honfoglaláskor még a sima áll volt a divat. Később, az Árpádház uralkodása idején, a magyarok is behódoltak a nyugati szokásoknak, szakállt növesztettek, és ez olyannyira sikerült, hogy a 13. században még több német hercegségben magyar szokásnak vélték a szakálleresztést. A reneszánsz korban — a Hunyadiak idején — az előkelőbbek körében a csupasz arc vált kedveltté, és a 16. század elejéig ez a divat meg is maradt. A harmincéves háború divatba hozta a kecskeszakállt, majd ismét a csupaszság uralkodott el. A 19. század a legkülönbözőbb szakáll- és bajuszviseletek kora volt (Kossuth-, Ferenc József-szakáll, Vilmos császár-bajusz stb.) Napjainkban világszerte egyre több férfi visel — a századunk huszas éveitől már ódivatúnak mondott — szakállt, de a “szakállprobléma” nemzetközi kutatói szerint nincs sok esély a szakálldivat általános és tartós elterjedésére. Az eszményi férfiarc még igen sokáig a simára borotvált lesz — mondják. Nyolcezer évvel ezelőtt kovakőből — már a mai pengék élével vetekedő élességü — késeket készítettek. Mezopotámiában kemény vulkáni üvegből formálták ki a borotvát, úgy ötezer éve. A fémkorszakbeli sirokból vas- és bronzborotvák kerültek elő. Az óegyiptomi civilizáció már szinte tökéletessé tette a borotválkozás technikáját (egy angol régész kitünően megborotválkozott az egyik fáraó sírjában talált bronzborotvával). Caesar legionistái habkővel dörzsölték le arcuk borostáit. A rómaiak a vegyi szőrtelenités bizonyos módozatait is alkalmazták, a szőrt meleg vízzel vagy házi bőrpuhító szerekkel készítették elő a borotváiéihoz. A szappanozás csak a 18. század végétől vált általánossá, és ugyanekkor terjedt el a ma ismert borotvakés is. A borotvakés naponkénti élezéséhez (fenéséhez) bizony érteni kell, nemkülönben a vele való borotválkozáshaz, hiszen hamar kiserken az arcból a vér a megcsúszó vagy rosszu ‘‘fekvő” borotvaél nyomán. Ennek ellenére vannak, akik még ma is a késsel való borotválkozásra “esküsznek”, pedig nagyot változott a borotválkozás “technológiája”. A századforduló táján King C. Gillette amerikai kereskedő szabadalmat jelentett be egy “biztonsági” borotvára (‘‘biztonsági” borotvának azért nevezték, mert a vele való borotválkozás biztonságosabb, használata nem igényel olyan óvatosságot, mint a borotvákévá). Gyárat alapított Bostonban és 1901-ben elkezdte gyártani az azóta^ róla elnevezett zsilettpengéket és a befogásukra szolgáló készülékeket. A “biztonsági” borotva villámgyorsan elterjedt, először az Egyesült Államokban, majd az egész világon. Újabban több gyár a rozsdaálló acélpenge élére először patina és króm ötvözetéből egy vékony réteget juttat — a platina és a króm közismerten kemény, “szívós” fém —, és csak azután vonja be tejflonhártyával a zsilettet, ezzel is valamelyest növelve a penge élettartamát. A műanyag bevonatú pengékkel átlagosan 12—18 alkalommal lehet borotválkozni. A zsilettpengék pályafutásának csúcspontján a második világháborút követő években uj “trónkövetelő” jelent meg a borotválkozási eszközök sorában: a villanyborotva (talán helyesebb volna szárazborotvának nevezni hiszen áram nélkül működő — például rugóval mozgatott — változatai is ismeretesek, de a meghonosodott villanyborotva elnevezést már aligha lehet megváltoztatni). A villanyborotva szabadalma már 1931-ben megszületett az amerikai Jacob Schick alezredes jóvoltából, de az első példányok még meglehetősen kezdetlegesnek bizonyultak. A konstrukciók egyre tökéletesebbek lettek, ennek ellenére a mai napig sem sikerült elérni azt, hogy a villanyborotvával történő borotválkozás után az arc olyan sima legyen, mint a borotvakés vagy a zsilettpenge használatakor. De előnye is van a villanyborotvának: a borotválkozáshoz nem kell szappanhab, és némelyek szerint kíméletesebb is, mint a késes, zsilettes borotválkozás. Általában nyolc-tiz napig tart, amig az arc hozzászokik a villanyborotva használatához, addig a készülék ‘égeti” a bőrt. Mivel szinte mindenkin más a szőrszálak vastagsága, keménysége, sűrűsége, szabályossága, a bőr felülete, finomsága, zsírossága stb., a legmegfelelőbb készülék-tipust csak kipróbálás utján lehet kiválasztani. Nem készült olyan felmérés, amely számot adna arról, hogy milyen megoszlásban használja hazánk — és a világ — férfi lakossága a különféle borotvákat. A borotvakések és a zsilettpengék valószínűleg . még nagyon sokáig használatban maradnak de annyi bizonyos, hogy egyre többen térnek át a szárazborotvák használatára. Blahó István Síélcely-Molnár Imre
