Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-11-15 / 46. szám
15. oldal már egy hete dédelgetek magamban egy témát és most mégis másról írok: a zenéről. Nemrég elmeséltem.. milyen csodálatos változáson mentem át az állatokkal szemben és amennyire rettegtem tőlük gyerekkoromban, annyira szeretem ma mindegyiket. Ha a zenével nem is egészen igy vagyok, de majdnem. Mert a zenét gyerekkorom óta szeretem, annak ellenére, hogy botfülemmel két hangot nem tudtam megkülönböztetni egymástól. Mégis már 4—5 éves koromban órákhosszat el tudtam ülni szótlanul a zongora mellett és hallgatni édesanyám játékát. Az egész családban anyám volt az egyetlen jófülü és muzikális lény. A muzikalitását örököltem, de botfülem családom többi tagjáéval volt azonos. Nagyon jól emlékszem, mikor zongoraleckéket vettem, főleg a zeneszerzők élete érdekelt és öszszeolvastam róluk mindent, ami csak kezembe került. Akkor született meg bennem az a bölcs gondolat, (lehettem vagy 10—11 éves), hogy ha Beethoven süketen meg tudta tenni, miért ne próbálhatnám meg én is botfüllel a zeneszerzést? Szerencsére nyáron az úszás, télen meg a korcsolyázás, tornázás feledtették velem az ötletet, így lett szegényebb a világ egy tehetségtelen zeneszerzővel. Nem kell sajnálni, még igy is bőven maradt belőlük. Nem tudom ma sem megmagyarázni, miért szerettem a muzsikát, hiszen talán minden zenedarab “egyhangúnak” hatott előttem, — vagyis sosem tudtam, mit játszanak. A dalokra ráismertem, mikor szövegüket is hallottam, mert azokat szinte egyszeri hallásra megj egyeztem, persze csak akkor, ha értettem is, amit énekeltek. De minél több zenét hallgattam, annál jobban kezdett kitisztulni, világosabbá válni a dallamok világa. S talán ma is azért olyan kedves nekem a Szerelmi álmok Liszt Ferenctől, mert az volt életemben az első, amit felismertem. Zenei élvezetem legfőbb forrása a rádió lévén, mikor hallottam, hogy a hangszóróból a Szerelmi álmok igazán álomszép melódiái szállnak elő, szinte félve kérdeztem édesanyámat, hogy valóban igazaim van-e. Nem lehet leírni azt az örömet, amit akkor éreztem. Mert akkor nyílt fel először előttem a zene birodalmának hatalmas kapuja. Addig csak a kapu felett átszürődő hangokat hallottam, de a Szerelmi álmok szárnyain végre berepültem meseországba. Most már ambicionáltam, hogy meg tudjam különböztetni, felismerjem a zeneszámokat. Sokszor bizony tévedtem és még ma is tévedek —, de már megérkeztem, otthon voltam a hangok világában. Nem tudom, mennyire volt művészi édesanyám zongorajátéka, csak hálás vagyok neki, mert játszott és hagyta, hogy hallgassam. A miért-et gyerekésszel nem is kerestem, csak tudtam, hogy amit hallok: szép. Semmiesetre sem éreztem úgy, mint egyik jóhallásu kis barátom, aki mindig élvezettel hallgatta művészien játszó édesapját, ám mikor édesanyja ült le a zongorához, akkor csak ráemelte nagy barna szemét és úgy kérte: Mama, ne dörömböljön. A rádión át szerettem meg az operákat is. Első és örök kedvencem ma is Verdi. Nem tudom, mi okból, de a fejembe vettem, hogy Wagnert nem szeretem. Sokat hallottam arról, hogy Wagner zenéje “magos”, hát valahogyan úgy gondoltam, az nem is nekem való. Nem is hallgattam meg egyetlen Wagner-opera közvetítését sem. Egy este aztán, mikor hazamentem és szólt a rádió, csodálatosan szép muzsika áradt szét az egész házban. Kérdeztem édesanyámat, mit játszanak, mit énekelnek, kinek a muzsikája ez a mennyei zene. Csendben csak annyit felelt, talán kicsit ironikus mosollyal: Ez az, akit te nem szeretsz: Wagner. A Parsifal-t adták. Később Budapestre kerülve sokat jártam hang-, versenyekre és persze bérletem volt az operába. Most is az operák állnak zenevilágom legfelső fokán. Csodálatos muzsikája van az emberi hangnak. S talán azért is hallgatom olyan áhítattal az énekesek torkából könnyedén előtörő hangokat, mert énekelni aztán soha nem tudtam. Szoktam ugyan énekelni, de csak ha egyedül vagyok, mert van bennem annyi emberszeretet, hogy másra nem akarom rákényszeríteni azt az “élvezetet”, amit énekemmel okoznék. Azt hiszem, még az is szebben hangzik mikor a cicám nyávog. Mai napig életem legnagyobb fájdalma: fahangom. Hogy pedig ma miért írtam a zenéről ezt az emlékezést? Mert szerencsére itt Clevelandban is felfedeztem egy rádióállomást, ahol operákat is adnak és ma hallgattam a Niebelungring harmadik részét, Wagner remekművű zenedrámáját, Siegifried-et. A zsoltáros azt mondja: Daloljatok az Urnák citerával, citerával és zengő muzsikával. Most csak lelkem húrjain tudom megköszönni Istennek, hogy be engedett lépni a muzsika világába. De valaha régesrégen egy öreg pap-bácsitól azt hallottam: ha a mennybe jutunk, ott minden kívánságunk teljesedik, amit a földön nem tudtunk elérni. Hát ha ez igaz, akkor tudom: én leszek az első énekes a mennyei énekkarokban. ŐSZ Van valami az emberben, ami szembeuszik a természettel és az idő múlásával. Amikor a természet hanyatlani kezd, és őszbe fordul a nyár: szobánk meghittebbé válik, és Íróasztalunkon hivogatóbbá a lámpafény. Rilkének nem volt igaza, amikor gyönyörű őszi versében azt irta: ‘‘akinek most sincs, soha se lesz háza.” Ősszel -még akinek nincs is, úgy érzi, van háza. Szobája, ahol otthonra talál, lámpája, amelynek fényében végre valóban megnyugodhat. Az ősz kétségtelenül szellemibb a nyárnál. Becsukjuk szobánk ajtaját, de ezzel semmit se rekesztünk ki belőle. Legfeljebb a természet “közvetlen támadását”. Tavasz és nyár: a természeté. De az ősz és a tél gazdagabb: az időtlen és határtalan mindenség, az univerzum évada. Az ember kétségtelenül benne él a természetben. Otthona mégis valahol másutt van. Ahogy a tékozló fiú se atyja kertjébe vágyakozott vissza, hanem az atyai házba. Látszatra ez a kevesebb, a szükebb, a zártabb a lefokozottabb. Mint jelkép azonban túlmutat önmagán ahogy a kör középpontja jelentősebb és meghatározóbb a kör bármelyik szeleténél, kiterjedésénél. Ősszel valójában az emberi sors, az emberi helyzet misztériumát éljük át. A természet elalszik — és mi fölébredünk. Látszatra leszűkül életünk: bezárkózunk. De ez a kiterjedés nélküli hely a “kör középpontja”. Valódi helyünk. Mivel az ember, bár a természetben él, igazában a mindenség, az univerzum polgára. Mi több az idő természetes folyamán túl az öröklété: Isten meghívottja. Valódi helye ezért jelképes. Látszatra egyetlen kiterjedés nélküli pont. Valójában az öröklét időtlen tágassága. Pilinszky János SZÁZ EVES A KANADAI "MOUNTED POLICE” (Folyó a 12. oldalról) Az uniformisuk is festői. A fejükön mintha a cserkészek kalapját viselnék, lángpiros a zubbonyuk, rajta fekete a parolin, a bricsessz nadrág és a birgerli csizma úgy feszül rajtuk, mintha rájuk lenne öntve. Szoborrá válnak benne. A megbízhatóságot, az erőt mintázta meg rajtuk keresztül az Isten. Ha semmi mást, de a kanadai Mounted Police-t nincs olyan nép, amelyik ne irigyelné meg. Ez olyan sziklaszilárd gát, amelyén megtörik a bűnözés hulláma, legyen az bármilyen fajta merénylet a rend, a nyugalom, a társadalom ellen. Innen, és ezért van az a dédelgető szeretet, amelylyel Kanada népe a tenyerére veszi őket. Létszámuk nem nagy, mindent beleértve — nem több 14 ezer főnél. Mindössze ennyi az állomány kerete, a munkájuk, a hatáskörük jóval több ennél. A gyakorlatban úgy tűnik, mintha százezernél is többen lennének, mert mindenhova jut belőlük, ahol szükség van rájuk és életbevágóan fontos a gyors eredmény. Ehhez a rendőrséghez annyi az önként jelentkező, mint sehol máshol. Van elég anyag kiválasztani közülük a legmegfelelőbbet, aki hűséggel, becsülettel, mindhalálig büszke arra, hogy viselheti a Mounted Police egyenruháját. Ez rangot jelent, kitüntetést, és ezt ki kell érdemelni. Mert feljebb és mindig feljebb kell emelni azt a zászlót amelyik ott leng, lobog minden lovas kezében mert ez is szimbólum. Ez jelenti Kanada népének a szabadságot a demokráciát és a népek közötti egyenlőséget. Hogy nincsen kivétel, ez a nép egyformán ura és szolgája ennek az országnak. Ezért gazdag, ezért megelégedett, ezért tódulnak ide a hontalanok, akiknek a sebük örökké véres, a szivük megroggyant a sors csapásaitól, ide akarnak jönni, mert itt nem a testük színe után ítélik meg a bevándorlót, itt nincsenek előjogok. Ennek az országnak az a rendeltetése, hogy élen járjon szóban, tettben a segítés nagyszerűségével minden népek között. A Mounted Police állomásozó székhelye Ottawa. A lovasokat Regina-ban képezik ki. Kemény munka ez, hat hónapig tart, ezelőtt nemrégen még egy év volt a kiképzés ideje. De tudnak is mindent. Vezetnek repülőgépet, helikoptert, autókkal rohannak az országutakon, ellenőrzik a határt, betanítják a lovakat, a kutyákat, ezek az idomított állatok szagolják ki a kábítószereket, és elfogják a csempészeket. Az elhagyatott utakon ők az útbaigazítók, akik nem engednek eltévedni, láthatatlanul is velünk és közöttünk vannak. A száz éves évforduló többet jelent az egyszerű ünneplésnél, a megszökött egy koccintásra felhajtott boritalnál, nekik több jut ki ennél. Velük van a nép lángoló szeretete, elismerése, bátorítása, mert ők a nép, ők az ország, kifelé és befelé a hatalom szimbólumai. Jó magyar köszöntéssel kívánok minden jót: az Isten éltesse sokáig őket! A tükör Még keresed. Még vonz, mint női szempár, Hogy szinte nevetséges. Egy nap majd visszarettensz tőle. Csönd Barátok múlnak — percek — egyre többen, Eljön a megnyugvás kora. Egyszer csak nagy csönd támad körülöttem, Reámrakódik majd pora. GEREBÉLYES LÁSZLÓ
