Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)

1973-10-25 / 43. szám

4. oldal MAGYAR HÍRADÓ LONDONI RIPORT: ESKÜVŐ - ÖTSZÁZMILLIÓ TANÚVAL Amikor Anna hercegkis­asszony és Mark Phillips ka­pitány november 14-edikén a Westminster Apátság temp­lomában elsuttogja a “holto­­miglan-holtodiglan”-t, annyi szempár szegeződik reájuk, mint annakelőtte az emberi­ség történetében házasuló párra még sohasem: kereken ötszázmillió. És az, hogy “ke­reken”, minden tekintetben a szó szoros értelmében helyt­álló, mivel az ötszázmillió szempár valószínűleg kerekre tágul a látványra: nem csak méreteiben a legnagyobb-ará­­nyu helyszíni televizióközve­­tités lesz, de az első királyi esküvő a történelemben, ame­lyet színes televízió közvetít. A hires templom belső fé­nyei, szobrai, relikviái, a szín­­pompás kosztümök, az eskü­vői szertartás koreográfiája, az ünnepi menet vonulásai, érkezése és távozása, az érde­kes és jólismert személyisé­gek közvetlen közelből és min­den élő színekben, kétségtele­nül számos történelmi tablót kreál, olyat, amilyen ma már csak múzeumok képtáraiban található. A BBC-televizió fennállása óta eddigi leghosszabb hely­színi közvetítése lesz: nyolc órán keresztül tart. Ezt meg­előzően a leghosszabb helyszí­ni közvetítés Churchill teme­téséről készült, az hat órán át pergett a képernyőkön. Öt­ven felvevőgép — ebből hat a templom előtti téren, kilenc a templom belsejében, tizen­hét a Buckingham Palotától a templomig vezető utón,. a többi mozgó produkciós-ko­csikon és mindehhez három­­százfőnyi műszaki személyzet áll majd munkába, hogy reg­gel nyolctól a délutáni órákig a mübolygók és az Eurovizió hálózatán át egyenes, tehát élő adásban vetítse az Egye­sült Államok, Kanada, Auszt­rália, Nyugatnémetország és Franciaország képernyőire Anna és Phillips kapitány es­küvőjét. A különböző európai orszá­gok időről-időre bekapcsolód­nak a közvetítésbe — a fran­cia és japán televíziónak sa­ját riporterei közvetítenek a Westminster Abbey belsejé­ből, a legtöbb ország azonban átveszi az angol televízió köz­­\etitését és így november 14- edikének estéjére Tom Fle­ming, a kecskeszakállas, skót színész, aki végigkalauzolja az ötszázmillió nézőt a pre­cessziótól a ceremóniáig — hetedhat országban és az ópe­­rencián túl is hires emberré válik. Mégis érdemli, mert nem lesz könnyű dolga, három órán keresztül úgyszólván megsza­kítás nélkül kell kommentál­nia azt, amit lát, az egyik fü­lében elhelyezett parányi hallgatón keresztül a saját hangját követi, a másik fülé­ben lévő hallgatón át a köz­vetítésért felelős rendező, Antony Craxton utasításait az operatőrökhöz, hogy tudja, melyik felvevőgép mikor és hová szegeződik. Aki irigyli, csinálja utána. Ez természetesen csak a te­levízió programja, a BBC-rá­­dió negyven nyelven százöt­ven országba összesen száz­órányi adásidőben közvetít, talán mondani sem kell, hogy a Szovjetunióba is. Ezúttal elsőizben használnak stere­­phonikus, sőt quadraphonikus hangberendezést. A televízió reggel nyolc óra­kor kezdi ünnepi műsorát, gyors montázsképekben be­mutatja Anna eddigi élettör­ténetét, majd riporterek be­szélgetnek londoni járókelők­kel, kérdezgetve őket, ki-mit gondol az esküvőről, kiben milyen emlékeket ébreszt, majd helyszíni riport követ­kezik Phillips kapitány falu­jából, a wiltshire-i Great So­­merfordból, utána egy látoga­tás Alison Oliver warfieldi is­tállójába és lovaglóterepére, ahol Anna tanulta az equest­­ria művészetét. Ezután pedig a Buckingham Palota kerül a képernyőre, a királyi csa-Burgásztól északra parányi félsziget nyúlik be a Fekete­tengerbe. A szárazfölddel kes­keny, országutnyi földsáv kö­ti össze. Ezt sokszor elborítot­ta már a tenger dagálya, ilyenkor Neszebárt csak hajó­kon lehet megközelíteni. Gaz­dag szőlők, tengerből nyert sóhegyek közt visz az ország­út, amely szűk földnyelvvé keskenyedik a félsziget előtt. Késő délután érkezünk a ki­kötőbe, az idegenektől nyüzsgő utcákba, amelyekben az autók csak lépésben halad­hatnak, mert a hűsítőket, édességet, emléktárgyakat, gyöngyöket és képeslapokat árusító fabódék sora még job­ban megszükitette. Régi vár­falak és zömök erődtornyok fölé emelkednek a piros cse­repes háztetők, lépcsőzetesen, egyre magasabbra, mert Ne­­szebár dombon épült. Kiugró szirfokai mint odvas fogak harapják a tenger tajtékot verő hullámait . . . Felmegyek egy kiugró szik­lára. A kilátón zöldre festett, fedett bódé, és ettől húsz mé­terre magányos pad áll. Üres, sehol senki. A pad mögött mészkőpart magasodik, ame­lyen megtörik az utcácskák vásári zűrzavara, az autók du­dájának hangja; a hancurozó, fekete gyerekek játékos vi­­songása. Távol: két-három fa­ház egymásnak támaszkodva dacol a széllel, az idővel. Hogy állhatják ki a tengeri vihart? Ottlétük beszél csak az embe­ri világról, mert itt a pádon, szemközt a tengerrel, egyedül vagyok a csapongó sirályok­kal. Milyen itt a tenger? Vilá­goszöld, csak a part áttetsző vizében sötétül el a mohától iszamos malomkerék nagysá­gú köveken. A sirályok szinte mozdulatlan, alig rezdülő. szárnyakkal köröznek az ég alatt, és csak a vízre ereszked-Aki a nap során valamilyen oknál fogva nem juthatott te­levíziókészülék közelébe, az este hattól—hét tizenötig rö­vid, retrospectiv összefoglaló­ban megtekintheti a nap főbb mozzanatait. Végül pedig, mi a teendője annak az angolnak, akit mindez nem érdekel és merőben másfajta műsorokat akar látni televízióján? Na­gyon egyszerű: csavarja ké­szülékének a BBC 1-es állo­másáról a 2-esre. Azon ugyan­is nem közvetítik az esküvőt. Ez a legjobb a dologban. Hogy mindig lehet — választani. London, 1973 október hó... Halász Monica ve gyorsul szárnycsapásuk. A tenger pedig egyenletesen reng lábam alatt vagy kétszáz méterrel, és a hullámok rit­musa különös nosztalgiát éb­reszt. Itt kellene maradni, igen, itt kellene élni, távol mindentől és mindenkitől, tá­vol az ember gonosz hajlamai­tól, vad indulataitól, és a ma­gunk békétlen vágyaitól. En­ni a pékasszonynak egy faház ablakán kinyújtott barna ke­nyerét, Neszebár szőlőjét, együtt élni és inni a gyönge bort a halászokkal, az ideve­tődő tengerészekkel, és hall­gatni megtoldott történetei­ket még távolabbi, zajló kikö­tőkről. Öntse csak el a tenger a Neszebárhoz vezető kis utacskát, legyen valóságos sziget, békém menedéke, szi­lárd hajóm a mindent feledte­tő végtelenben. Két és fél ezer éves törté­nelme másról beszél. Ez a fél­sziget nem menedék volt az idők tengerében, hanem min­dig ostromlott vár, vérrel vé­delmezett erőd, előretolt őr­sége minden hatalomnak. Trákok, görögök, rómaiak, Bi­zánc fegyveresei, bolgár hon­foglalók és török hódítók lak­ták falait. Meghódították az emberek, meghódították az istenek. A monda szerint negyven templom emelkedett itt a felhőtlen égnek, minden nép minden urának. Hérodo­­tisz feljegyezte, hogy időszá­mításunk előtt hat évszázad­dal Calchedon, Byzantium és Megara egykori lakói, dór te­lepesek alapították ezt a pa­rányi városkát. Amikor a gö­rög törzsek elfoglalták a trák települést, Mesambriának ne­vezték. Az első ezüst- és bronzérméket Apolló feje dí­szíti. Mesambria a görög időkben gazdag volt és erős. A római birr^- >om idején Ne­szebár elves: ' ce fényét és rangját. Róma mellett min­den elhomályosult, de a kelet­európai császárság évszáza­daiban újból hajók ezrei ke­resték fel védett kikötőjét. Konstantinápoly az 5. és 6. évszázadban erős várfallal védte Neszebárt. S amikor az első bolgárok a partjaira lép­tek, még jobban megerősítet­ték. Bizánc előőrsei Neszebár és Pmorije határán ütköztek össze a keletről jött harcosok­kal. A későbbiekről még a ro­mok is beszélnek. Jusztinián és Konsztantinosz itt aratta győzelmeit a bolgárok felett, de itt zúzta össze a vihar Bi­zánc 2600 hajóját is a kihí­vott ütközet előtt. 774-ben 12,000 bizánci lovag vonult hajókon a bolgárok ellen, de egy újabb tengeri vihar velük is végzett. Neszebár és An­­chialo között sok ezer hős sír­ja lett a háborgó viz. Amerre nézek, templomromok, várfa­lak, bazilika kövek a hatodik évszázadból. Keresztelő Szent János és Szent István temp­lomának maradványai az erődköveken . . . De a keskeny sikátorokban fekete gyerekek raja futkos. Göndör hajúak, gyönyörűek, ki tudja, hány nép vére kering frissen a lüktető erekben. Az uj élet ide is betört. Egy te­herautóról frottirköpenye­­ket, strandtáskákat, fürdő­nadrágokat raknak le az álla­mi boltnál, tele a kocsma; a lepénysütő pékség, gyerekek olvasnak a könyvtár nyitott szobácskájábán. A könyvtá­rosnő sokszor olvasott, kopott könyvek százai között keres­géli Petőfi verseit. Mesamb­ria késő lakói Tolsztojt, Cse­­hovot, Maupassan-t, Soloho­­vot és Petőfit olvasnak. Tiz­­percenként fordulnak az autó­buszok, öntik az idegeneket, akik ámulattal járják az ókor és középkor romjai között a zajló sikátorokat, és bámul­ják a sziklákra tapadó fahá­zakat. Állok a tenger fölé emelke­dő, hatalmas köveken. Néz­zem a méltóságosan és maga­san köröző sirályokat, és egész múltam visszahúz a földre, mert harcra és nem menekü­lésre biztat a jövő . . . Nesze­bár sohasem volt elvonulok menedéke, vár volt, erőd és helyőrség a történelem és a szellem örök harcaiban. Még egy fájó pillantást vetek a csendre, a végtelenre, a bé­kesség illúziójára, és elindu­lok vissza, az autóbuszállomás felé. Lenn, a neszebári öbölben hajócskák ringanak, és halá­szok kötözgetik lyukas hálói­kat. Neszebár faházai, beom­lott tornyai, ringó bárkái és a tajtékos tenger felett lilás fények hozzák az estét. Neszebár, 1973, október hó . . . Barabás Tibor Aleksei N. Kosygyn szovjet miniszterelnök (balról) éppen bú­csúzik Anwar el-Sadat egyiptomi elnöktől, akivel múlt hé­ten három alkalommal tárgyalt Kairóban a közel-keleti vál­ság rendezéséről. Iád hintói már indulásra ké­szek. BULGÁRIAI KÉPESLAP: NESZEBÁR, A FEKETE-TENGEB ÉKESSÉGE

Next

/
Oldalképek
Tartalom