Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-10-11 / 41. szám
15. oldal ^rwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwn MAGYARY STELLA: // Őszintén szólva. . . ma már nem értem, miért rettegtem és borzadtam gyerekkoromban minden álattól. Általában a gyerekek szeretik az állatokat. Én féltem tőlük. Mai szemmel nem tudom másképpen megmagyarázni, mint — a tökéletesen elmúlt — fóbiával. Nemcsak a kutyától féltem, mert megharaphat, nemcsak a macskától, mert megkarmolhat, de még a napos csibét se mertem kézbe venni. Szívesen elnézegettem a kertünk végén lévő hatalmas baromfiudvarban nagy fonott kas alatt tipegő kis sárga labdákat, amint tyúkmamájuk tanítgatta őket, de szinte csodálkoztam és talán irigykedtem is, ha barátnőim kiemeltek egy-egy kis csibét és tenyerükön dédelgették. Én nem mertem megtenni. Kutyát, macskát, meszszire elkerültem, senki kedvéért hozzájuk nem nyúltam volna. Mikor lovagolni vittek, nem féltem a ló hátán ülni, de arra már gyáva voltam, hogy megveregessem a nyakát, hogy pedig cukrot adjak neki lovaglás után — az már igazán lehetetlen gondolatnak tűnt számomra. 12 éves lehettem, mikor látogatóba érkezett haza Egerbe édesanyámnak egy lánykori barátnője, Eta néni, méghozzá Kínából. Eta néni a Shanghai-ban levő német konzul felesége volt. Európai vakációra érkeztek és magukkal hozták Pét nevű kutyájukat, ezt a valóban "nemzetközi” lényt. Hiszen Pét Angliában született angol vizsla létére Kínában élt, egyik gazdája német, másik magyar és ő is európai körúton volt gazdáival. Pét vad ugatással fogadott és én halálos rémületben, dermedve álltam. Eta néni biztatott: menjek oda és simogassam meg. Akkor még meglévő jóneveltségem nem engedte meg, hogy engedetlen legyek. Remegve ugyan, de odamerészkedtem a gyönyörű állathoz. Pét rámnézett, farkát csóválta, lábamhoz feküdt és akkor végre megsimogathattam a hátát. Később Eta néni elküldött sétálni Pettel. Nem mertem megtagadni, nem mertem bevallani, mennyire félek. Ha pedig már sétálnom kellett, végigvonultam a város Főutcáján, mert azért hiúságomnak hízelgett, hogy ilyen remek kutyával sétálhatok. Ott létük rövid pár hete alatt most már naponta mentem Pet-tel, sőt még a patakra is lejártunk fürdeni. Már akkor nem féltem, sőt éreztem, hogy Pét szeret és nem hogy bántana, de alaposan elbánna mindenkivel, aki engem megtámadna. De Pét elutazott — bennem pedig továbbra is megmaradt az állat-iszony. Már joghallgató voltam, mikor végre egy életre szóló barátságot kötöttem a kutyákkal. Nyaranta ugyanis egyik professzorunk vezetésével jártuk Magyarország különböző tájait, népi jogkutatást és szociológiái gyűjtéseket végezve. Falun pedig egyszerűen nem szabad félni a kutyáktól. Ahová csak bementem, minden házban — ugatva vagy farkcsóválva — kutya fogadott. Nem akartam szégyenben maradni. Szerencsére ismét győzött hiúságom. Beszéltem a kutyákhoz ilyenképpen: "Édes kutyuskám, ne ugass engem én se ugatlak téged, ne harapj meg engem, én se haraplak meg téged”. És azt hiszem a kutyák tökéletesen megértették, mert egyik se bántott. Minél tovább jártuk a falvakat, annál kevesebb kutya fogadott ugatással és annál több farkcsóválással. Egyik helyen aztán, ahol éppen elajándékozásra váró pulikölykök hancuroztak, kértem: adjanak egyet nekem. Boldogan vittem haza Pajtást, az én kutyámat, "aki” éveken át hűségesen riasztotta el udvarunkon lévő két nagy almafa alól a besurranó kis cigánypurdékat. Szegény kis Pajtást autó ütötte el, ott van eltemetve az egyik almafa alatt, melynek termésére nagy kötelességtudással vigyázott. így hát a kutyákkal rendben lettem volna, de a macskákat csak nem szíveltem. Végre itt Amerikában megtört a jég. Palo Altoi szomszédunk megajándékozott egy kis macskával.. Bevásárlás után mentem haza egy este és az uram azzal fogadott: "Gyorsan csukjad be az ajtót. Macska van a házban.” Bevallom, már a macska szóra is hideg futott végig rajtam. Macska a mi házunkban! Még gondolatnak is rossz! És akkor megláttam a kis cicát. Egy arasznyi szürke szőrgombolyag fehér "kesztyűvel” és fehér "csizmával". Ott állt a konyhában tehetetlenül, fejét kicsit félrehajtva nézett fel rám. Abban a pillanatban megváltozott az egész világ. Szerelem volt ez. Szerelem az első látásra. Én, aki addig hozzá nem nyúltam volna egy macskához, ölembe vettem a cicát és valami addig ismeretlen, kimondhatatlanul meleg érzés áradt el a szívemben: cica, kicsi cica, cirmos cica... És az lett a neve: Cirmos. Két éven át "egyeduralkodott”, mikor megjelent a színen Kacor-király, röviden: Kaci. Előbb ha-A mediterráni románc rövid, de édes... gyelxnezett. Az amerikait pedig teljesen lefoglalják az üzleti gondok. Más nem is érdekli. — No és mi a véleménye a másik Latin Szivtörőről, az olasz férfiről? — Nem lehet egy napon emlegetni a franciával. Az olasz férfi elbűvölő modora erőltetett, átlátszóan mesterkélt. Az udvarlásban tuljátsza szerepét rossz ripacs módjára. Kezeivel beszél és közben gyakran megérinti partnere kezét, karjait. Túláradó és elsöprő modora nem lehet kellemes egy valamire való nő számára. Nem férfias jelenség az ilyen. — Köszönöm az interjút és további jó szórakozást !... MARJI KUNZ lálos féltékenységgel nézegette egymást a két "fiatalember”, de hamarosan megbarátkoztak. Az uram halála után értékeltem csak igazán a két hűséges kis macska jelenlétét, ök voltak társaim a társtalanságban, bennük találtam vigaszt és örömet. Clevelandba költözésem előtt gondolkoztam: mi legyen a két macskával. Végül is mindkettő iderepült utánam egy nagy, közös ketrecben. Kacorkirály beteg lett, nem lehetett operálni sem, ő már azóta a “cica-mennyországban” dorombol az angyaloknak. De Cirmos már 10 éve él velem. És azóta szeretek minden állatot. Califomiában volt 3 kis békám is a kertben, "akik” tenyerembe ugrottak hívásomra. Idegen macskák az utcán megállnak, ha szólok hozzájuk és megengedik, hogy megsimogassam őket. Nemrég kérdezte egy kutya-tulajdonos amerikai barátnőm: Can you name a dog who doesn't like you? Most már megértem a magányos embereket, akik szeretetre vágynak és állatot tartanak. De még mindig nem szűntem meg csodálkozni a bennem végbement fantasztikus változáson. Az állatoktól betegesen rettegő kislányból igazi állatszerető lénynyé lettem és biztos vagyok benne, hogy Isten is nagyon szeretheti az állatokat, amiért olyan szépre teremtette őket. VELENCE VESZÉLYBEN - GALAMBOKKAL ES ANÉLKÜL IS VELENCE — A legendákkal övezett, pusztulás fenyegette "Adria királynője", a büszke Velence nem egy szuperlatívusszal, igen sok magas számadattal és rendkívüli látványossággal dicsekedhet. 118 szigeten épült. Kereken 450 hídja van. 177 csatorna folyik át rajta. Szent Márk tér és Campanille. Dogepalota és Sóhajok Hídja. Lido és Canal Grande. És több mint százezer galambból álló surrogó, búgó óriás kolónia. A turisták minden évben a Szent Márk térre vonzzák és ott etetik őket. A lagúnaváros magisztrátusa elátkozza a galambokat és az átok most a madarak kitelepítéséhez vezetett. A városatyák ez intézkedése során nem annyira a turisták fejével és ruháival törődtek — a maró galambürülék jelentősen károsítja a pótolhatatlan márvány műalkotásokat. Más olasz városok állatvédő társaságainak támogatásával — időzközben az "izgága” madarak tízezreit fogták meg hálókkal, ketrecekbe zárva Szicíliába és Szardínia szigetére szállították, ahol ismét szabadon bocsátották őket. Ott egészségesebb is a levegő, mint Velencében, ahol az ipari negyedben kereken 50.000 munkás egész nap gázálarcban kénytelen dolgozni. Vitatják, hogy Velencében mióta vannak galambok. Az első velencei település Torcellon volt, amely ma a város előtti egyik sziget. Lakói 452-ben menekültek oda a hunok elől, 632-ben épült a torcellói dóm, a velenceiek egyik legrégibb építészeti emléke. A hagyomány szerint Velence csak 1204-ben lett a galambok városává. Ezek állítólag postagalambok voltak és a velencei dózse, Enrico Dandolo nagy győzelméről tudósítottak a negyedik kereszteshadjárat idején. Örömében és hálából az akkoriban hatalmas köztársaság a tollas küldöncöknek “örökös polgárjogot” adott. Egyes kételkedők most is igen valószínűnek tartják, hogy a galambok az elűzési akció ellenére a jövőben is élnek majd ezzel a "jogukkal". * ..... — TURMEZEI ERZSÉBET: Őszi kép Leszüretelsz, fogy a fény, nevetés, hull a lomb, nincs mit keseregni mégse: nézd, hogyan zöldell az őszi vetés, hogyan sarjad a jövendő vetése!
