Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-09-20 / 38. szám
15. oldal ma mindenki panaszkodik az emberek nemtörődömsége miatt. Önzők, nincsen bennük segítőkészség, nem törődik senki a más bajával, csak saját érdeküket nézik, csak saját gondjuk-bajuk érdekli őket. De mégis a mai világban is történnek még csodák. Ezt mondom most el. Közel egy éve történt, Clevelandba költözésem idején. Könyveimet feladtam postán, bútoraimmal és egyéb ingóságaimmal útban volt egy költöztető vállalat kocsija. Ám mire arra került a sor, hogy én is elinduljak, láttam, hogy még elég sok holmim maradt. Ezeket a csomagtartóba és kocsim hátsó ülésére helyezve nekivágtam a hosszú útnak. 8 évvel ezelőtt egyszer már tettem egy feledhetetlenül szép autótúrát San Franciscótól Washington D.C.-ig és vissza. Most is örömmel néztem az út elé. Ismét végigjárhatom ezt a csodálatos országot, melyet Isten nagyon szerethetett, amiért olyan szépnek teremtette. Sajnos, minden másképpen történt, mint terveztem. Salt Lake Cityben, a mormonok aranytól csillogó fővárosában töltöttem egy napot s ragyogó szép vasárnap reggel indultam tovább. Alig jutottam ki a Chayenne felé vezető útra, mikor kocsim hátsó kereke kidurrant. Nem tudom, mi történt tovább, mert életemben először elvesztettem eszméletemet. Magamhoz térve nem tudtam hirtelen hol vagyok: nem értettem, miért fekszem félig fejjel lefelé és miért nem tudok mozdulni. Mikor megpróbáltam kiszabadítani magam a szokatlan helyzetből, egy kedves és örömteljes női hang ütötte meg fülem: Thanks God, she is alive! (Hála Istennek, életben van.) És már ott is volt a kocsinál egy fiatal házaspár, levették a rámzúdult csomagokat, kiemeltek az autóból és egy takaróra fektettek, rámparancsolva: ne merjek megmozdulni. Azután elmondták, mi történt. Mögöttem jöttek kocsijukkal, mikor látták, hogy az én kocsim oldalt dől. Megálltak azonnal és kiszállva már csak azt szemlélhették, hogy az autóm vagy hatot bukfencezve fejtetőre áll egy kányon aljában, olyan mélyen, amit az arra haladó kocsik már nem is láttak volna meg. Szerencsére szembe is jött egy autó, azt megállították és kérték, hogy telefonáljon rendőrért. Ök pedig leereszkedtek a kányonba, hogy ha még lehet, segítsenek, de mindenesetre ottmaradjanak, míg a rendőr nem jön. Szinte hihetelennek tűnt előttük, hogy élek és mozgok, nem törött el egy tagom sem, sőt még napszemüvegem is teljes épségben úszta meg a nem mindennapi tornamutatványt. Nem győztem elég hálásan köszönni nekik segítségüket. De elhárítottak minden köszönetét mondván, hogy természetes dolog, amit tettek, hiszen másokon segíteni kötelesség. Azért én eltűnődtem rajta: ha ők is úgy gondolkoznak: mi közöm a más bajához, hogyan kerültem volna ki a rámesett csomagok alól egy fejreállt kocsiból? Hogyan másztam volna fel a meglehetősen meredek kányon oldalán, hogy valahogyan segítséget kérjek? S akadt volna-e egy másik kocsi, melyben az utasoknak nem túl sietős az útjuk, hogy megálljának segítséget adni? De ez az ismeretlen házaspár Floridából megtette. És még köszönetét sem vártak és fogadtak el érte. Nemsokára jött a rendőr, hívta a mentőket, akik beszállítottak Salt Lake Citybe a kórházba. Úgy látszik, ez a csodák napja volt, mert kiderült, hogy egy pár kék-zöld folton kívül minden tagom épségben van, csak éppen a bal vállamban volt elég( erős fájdalom, de megnyugtattak, hogy az hamar elmúlik. A kórházból egy motelba mentem, onnan vártam az értesítést kocsim sorsáról: javítható-e, vagy elbúcsúzhatom tőle örökre. És ott az idegen városban, a csendes motelszobában, nem is annyira a testi, mint inkább lelki megrázkódtatás következtében végtelen magányosság érzése szállt meg. Úgy éreztem: beszélnem kell valakivel, el kell mondanom, mi történt velem. És magyarul kell elmondanom. A telefonkönyv segített. Találtam egy "Sz”-szel kezdődő szép magyar nevet. Feltárcsáztam a számot. A jelentkező férfihangtól megkérdeztem: beszél-e magyarul? Igenlő válaszára röviden elmondtam, mi történt és azt, hogy kimondhatatlan szükségét éreztem a magyar beszédnek. A hang kérte: várj jak egy pillanatra. Most egy női hang szólt bele a telefonba, kérdezte, mi történt, hol vagyok jelenleg. És megígérte, hogy meglátogat. Fél óra múltán kedves házaspár kopogtatott ajtómon. Be sem akartak jönni, csak vittek magukkal. Úgy látszik, aznap a csodák nem akartak végetérni. Otthonukban három gyönyörű gyerek és két kutyus fogadtak. És a gyerekek, kicsit amerikaias kiejtéssel ugyan, de beszéltek magyarul. Ezután olyan gyorsan pergett minden, mint egy filmen. Elvittek a garázsba, hová közben már beszállították autómat, vagyis csak az autóroncsot, mert bizony szegény kis kocsim nem úszta meg olyan szerencsésen az esést, mint én. Összes holmijaimat áttették hatalmas station-wagon-jukba. Hazaérve szereztek papírdobozokat, mindent szállításra készen becsomagoltak, szóltak egy szállítóvállalatnak, melynek embere kijött és meghagyták, hogy másnap reggel jöjjenek addig az ő garázsukban maradó csomagjaimért. Ott tartottak vacsorán és este visszavittek a motelba. És mikor köszöntem jóságukat, segítőkészségüket, mi volt a felelet? Ne is köszönjem, mert csak természetes, amit tettek. "Természetes” volt, hogy a vasárnapi pihenőjüket feláldozták egy vadidegen miatt, természetes volt, hogy egész délután nekem segítettek, hogy vendégül láttak, hogy elintéztek mindent, amit méglehetősen feldúlt lelkiállapotomban nem igen tudtam volna megtenni. Telefonhívásomkor nem kértem tőlük segítséget, csak magyar szót akartam hallani. De nemcsak magyar szót adtak: magyar szívet is. A csodák napja volt az... és ha ma valakit hallok panasznaszkodni az emberek közönye miatt, erre a két házaspárra gondolok, akik megerősítették hitemet az emberi jóságban. Fancia követ a tatár kán udvarában (Folyt, a 14. oldalról) Október 17-én érkezik meg a tatár fővárosba, ahol hamarosan az új uralkodó, Makszud Girej elé vezetik. “A megbízólevél átadására kitűzött napon felkeresett a ceremóniamester néhány tiszttel és egy testőrkülönítménnyel, hogy engem a palotába kísérjenek. Félig európai, félig tatár jellegű felvonulásunknak nagy tömeg nézője akadt. Az utolsó udvarban leszálltunk lovainkról és a nagyvezér, ki a palota előudvarában várt reám, a kihallgatási terembe vezetett, hol a kánt dívánja sarkában ülve találtuk. Közvetlenül vele szemben karosszék állt, melybe én ültem, miután a fejedelmet köszöntöttem és megbízólevelemet átnyújtottam neki.” Az orosz—török háború Makszud Girej bukását vonta maga után; helyébe ismét Krim Girej lépett a tatár trónra, aki rövidesen bevonult székvárosába. Tóth eléje lovagolt. ‘‘Színpompás kép. A díszmenet élén az új kán halad. Sapkájának kék szalagján mesés értékű gyémántok ragyognak, vállán az elengedhetetlen tegez az íjakkal. Előtte lépked a díszőrség és a gyémántos szalagokkal feldíszített hátaslovak csapata. Mögötte a próféta zászlaja lobog. Díszes kíséretében a hajporos francia diplomata érdekes alakja. Palotájának dívántermében zajlik le aztán az ünnepélyes hódolás. Ettől kezdve Tóth Ferenc mindig ott van az új kán oldalán” — írja az emlékirat nyomán Palóczi Edgár. Krim Girej hirtelen halála után Tóth Ferenc döntő befolyása megszűnik — a gyenge új kán ellensége az európaiaknak és a diplomatának távoznia kell. Ismét Konstantinápolyban kap teret tevékenységének. A cári flotta elsöprő győzelmei azzal fenyegették a Fényes Portát, hogy erőszakkal tör utat magának a Dardanellákon át és Sztambul vizein kényre-kedvre diktálhatja a feltételeket. A szultán székvárosában általános rémület tört ki. Mint Tóth Ferenc írja emlékirataiban, a bevehetetlennek tartott erődök még a leggyengébb támadásnak sem tudtak volna ellenállni. Tóth teljesen szabad kezet kapott a szultántól a szükséges intézkedések megtételére. A kiváló hadmérnök nagyszerűen megszervezte a védelmet, a török kormányzat pedig szakított, szokásos restségével és mindenben támogatta Tóth utasításait. A vész elmúltával a műszakilag is kiválóan képzett Tóth Ferenc még sokáig török szolgálatban maradt; hajókat építtetett, ágyúkat öntetett, harcképessé tette az elavult török hadsereget. 1773-ban XV. Lajostól francia tábornoki kinevezést kap; ő a francia hadsereg legfiatalabb generálisa. Ekkor fogalmazza meg a Szuezi-csatoma tervét, mely azonban csak egy évszázaddal későbben valósult meg. 1776 tavaszán, 14 év nagyszerű sikerei után visszatér Franciaországba. "Ezen Tótról az akkori újságok tele valának, hogy milyen kegyelemben lett légyen a' Török Udvarnál s miként tanította a Törököket az ágyúzásra” — írta Sándor István a “Sokféle" című lap 1791. évfolyamában — de Voltaire, a görögök nagy barátja egy versében megrója "chevalier de Toth”-oX, amiért az a törököket megtanította a korszerű hadművészetre. Ismét külföldre küldik. Most Egyiptomot és Szíriát járja be. Politikai tevékenysége^ mellett jelentős régészeti felfedezéseket is tesz. Másfél év múlva érkezik vissza Párizsba. Nyugdíjba vonul, hogy megírhassa emlékiratait, de 1781-ben még megkapja a maréchal de camp méltóságát. 1784-ben jelennek meg Emlékiratai; az első kiadást évről évre újabbak követik: az évtized "bestseller”-e lett. A francia forradalom gyorsuló eseményeivel azonban az öregedő Tóth Ferenc már nem tudott lépést tartani. Elhagyta hazáját és Svájcba telepedett meg. Itt megismerkedik és barátságot köt Batthyány Tódor gróffal, akinek nevét elsősorban hajózástörténetünk őrzi, de mint gyáralapító és mint mintagazda is belekerült múltunk jelentős alakjai közé. Tóth Ferenc, a rebellis Tóth András fia nem térhet vissza atyja szülőhazájába királyi kegyelem nélkül. Batthyány Tódor ezt is kieszközli II. Ferenctől és a két szenvedélyes feltaláló a laboratóriummá és műhellyé átalakított tarcsafürdői házban folytatja közös kísérleteit. De nem soká. Egy esztendeig sem élvezhette a nyugodt kutatás örömeit: 1793. szeptember 24-én váratlanul végéhez ért e kor legérdekesebb külföldi magyar pályafutása. Élete és működése szorosan hozzátartozik mind az orientalisztika, mind a magyar—francia kapcsolatok történetéhez. TARDY LAJOS A SÓ ROMANTIKÁJA (Folyt, a 13. oldalról) Japánban épp ellenkező volt a hiedelem: a ki- ^ szórt só szerencsét jelentett. A régi Oroszországban az új házasok lakásának 4 sarkába sót szórtak szét, hogy ezzel tartóssá tegyék a szeretetet a házasságban. Európában sok helyen kenyeret és sót ajálanak fel a szomszédságba költözött új lakóknak, hogy megőrizzék boldogságukat és jó szerencséjüket az új környezetben. A távol-keleten az újszülötteket sóval dörzsölik be, ami erős és egészséges testet biztosít nekik. Az Egyesült Államokban termelt sónak csak 4%-át használják ételízesítésre. A többi ipari és kereskedelmi forgalomba kerül. Sót használnak a főzésre, a konzervek tartósítására, gyógyszereknek is lehet alkatrésze, használják a mezőgazdaságban, húscsomagolásnál, vízlágyításra, télen a havas ututakat szórják fel sóval. Használják a textil és a papírgyártásban is. Például egy átlagos nagyságú újság egyetlen számának elkészítéséhez 100 tonna sót használnak fel, míg a lap az olvasó kezébe jut.
