Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-09-06 / 36. szám
12. oldal ARATNAK A DOHÁNYVIDÉKEKEN írta: SZÉKELY MOLNÁR IMRE Székely-Molnár Imre Kanadában országos szenzáció a dohányaratás Delhi és Tillsonburgh környékén. Minket, magyarokat azért is külön érdekel, mert ott laknak azok a magyarok, akik már milliomosok lettek Kanadában. A hideg kanadai tél jeges bocskorát már régen elverte a nyrái napfény. A kánikulai forróság lávája izzik a nap fényes szemén és néha-néha selymes bárányfelhők göndörödnek mosolygósán az égen. Fenyők zöldje fénylik csillogón, a kertek alatt csobog a hegy leikéből fakasztott csermely és piros rózsák nyílnak a patak két oldalán. Bűvös varázslat izzik a világon, mintha táncraperdülne erdő, hegy, folyam. Szinte hallom az ős ritmusú csárdást, ami itt ropog körülöttem, önfeledkezőn, forrón, boldogan. Ilyen körbe-körbe itt az élet, s az Isten szeme suhog végig a lélek hófehér vitorláin. A kanadai Ontarióban a szépséges dohányvidéken a magyar tanyákat járom. Beszélgetek azokkal az emberekkel, akik már régen elkerültek otthonról... hogy itt a második hazájukban építsenek maguknak boldogabb világot. Büszke vagyok ezekre az emberekre, akik a magyar földről hajoltak el idáig, hogy a tehetség, a munka és a szorgalom fegyverével harcolják ki a jövőt, a megélhetést. És most itt állnak Kanada földjén ezek a magyar tanyák, hogy hirdessék a valóravált ígéretet, a reménytelenségre a reményt, a hitetlenségre az élő hitet, a feltámadás örök győzedelmét. Majd minden ilyen magyar tanya úszik a gazdagságban. Hátul, a gazdasági udvaron ott áll a repülőgép, némelyik helyen kettő is, hogy ha kedve szottyan a gazdának, felszállhasson a magasba a felhők közé. Akinek van repülőgépe, az már a szomszédos látogatásra nem a autót használja, hanem a repülőgépet. Az új honfoglalás eredményeként Tillsonburghban már a polgármester is magyar és a városházán sok a magyar tisztviselő. Hiába, a vér nem változik át vízzé, és a magyar polgármester maga alá szedte a régi barátokat. Csak egy dolog volt szembetűnő nekem. Hogy ezek a magyarok már nem olvasnak magyar újságot, elszoktak a magyar betűtől, s nem tudom, hogy lélekben mennyire maradtak meg magyaroknak? Igaz, hogy a kultúrházakban még ott van a nemzetiszínű zászló, és a hagyományos népviselet sem változott meg, s vallási téren is érződik a régi hitélet buzgósága, de már a fiatalokat elvitte az iskola, az új barátság, az angol szó és sokan közülük a házasságuk révén már teljesen elvesztek a magyarság számára. De ahogy láttam, ebben az is szerepelt, sőt nagy szerepet játszott, hogy magyar részről sok csalódás érte őket, s akik felkeresték, legyen az ügynök, vagy társadalmi intézmények kiküldöttei, azok többnyire csak pénzt akartak tőlük. Pedig, mint mondták, szívesen áldoznak ők, csak legyen értelme. Ebben a mondatban benne volt az a csalódás, és keserűség, amely megmarad mindazokban, akiket fejős tehénnek néznek. De térjünk vissza a földhöz. Itt találkozott a kanadai föld a magyar munkással, s amijük volt azt odaadták egymásnak. A tőzeges, zsíros kanadai földbe belehullott a magyar paraszt verítékes munkája, s ebből a vérszerződésből megszületett az itt látható roppant megelégedés és gazdagság. Ez érződik a szavukon, ez ad nagyobb súlyt a mondanivalójukbereknek az életét egyetlen cél: a munka tölti be. nak, s ez emeli fel őket abba a megbecsülésbe, aho- Ezek az emberek úgy dolgoznak, mintha örökké élni akarnának, s úgy imádkoznak, úgy szeretik az Istent, mintha azonnal meg kellene halniuk. Íme, így hányódik az ember. Eljöttek ide, mintha csak valami, vagy valaki elhajszolta volna őket akkor régen. Ezeknek az embereknek a szívéből letört egy darab, egy nagy darab, amikor elindult velük a hajó idegenbe. És Kanadában megszületett az új csoda. A régi, otthoni kis ház helyett itt áll az új, a modern. A párkányokra virágokat ültet a szorgos háziasszonyi kéz és szinte jólesik kitekinteni az ablakon, s látni a párolgó, lélegző földet, nézni a nyár igézetében duzzadó tájat. Az udvaron aranypihés kiscsibék kapirgálnak és a fülünknek oly kedves magyar szótól remeg a levegő. Nagyobb lélegzetvétellel és belül sírással hallgatom ezeket a hangokat, ahogy ringatja lágyan a kanadai szél, mintha maga az Űristen játszana az idő orgonáján egy szép zsoltáros imádságot. Szinte hallom hozzá az angyalok zümmögő kórusát is. Igazi, hamisíthatatlan magyar tájék ez a gazdag Kanadában. Mennyi erő, akarat van ezekben az emberekben, az egyik puszta kézzel megfékezi a dühöngő bikát, a másik meg éppen úgy néz ki, mintha most vágták volna ki a portréját abból a történelmi arképcsarnokból, ahol Botond buzogányával beveri Bizánc kapuját. Ilyen embereket, az én fajtámat, csak jókedvében teremthette az Úristen, hogy példázza velük az Igét: íme az ember! A gőgös, a hatalmas, ennek a földnek az uralkodója. Még a kézfogásuk is olyan áhitatos, mint egy ünnepélyes szertartás. Azért mentem ki a dohányvidékre, mert újból elérkezett az aratás ideje. Szedik a dohányleveleket. Nagyon nehéz munka ez, alig lehet találni rá embereket. Ez érthető, mert akinek nincs munkája az kapja a munkanélküli segélyt, s nem nagyon érdemes az egészséget tönkretenni ebben a megerőltető munkában. Kevés is a magyar jelentkező. Pedig nem megvetendő a napszám, 25—30, de még több dollárt is megkeres, aki ügyesen dolgozik. Hát ez egy kicsit fáj is az itt élő magyaroknak, de ők már legalább, ha nem jobban beszélnek magyarul, mint angolul, szót értenek az idegen munkással és így az ilyeneken aztán könnyű szívvel túl is adnak, ha nem felel meg, s nem marad utánuk keserű szájíz, mintha egy magyarnak kell azt mondani, hogy mehet. Bíboroz az alkonyodó napfény, s ez a hulló áldás lágyan öleli körül itt az idegenbenb is a magyarnak maradt lelkeket és farmerházakat. Holdkaréjt fürdet a csendes éjjel, így kacérkodik az aranytavakkal. Csodás nyári szagok, ízek áradnak széjjel a tündérpalástú éjszakában. Érzem és hallom a végtelen magyar tájak üzenetét, amint utánam integetnek ezek a nemzeti színre festett tanyai porták, amik úgy hatnak, mintha innen, a földről felérnének a messzi, magánosságos égbe. Olyan az egész, mint egy álomkép. Otthon jártam ... láttam a magyar tanyákat, s éreztem újra az anyám csókját... így néz ki a dohányvidék, s ilyenek azok a magyarok, akik ott élnek. S már nem is csodálkozom, hogy szememből kicsordul a könny és végigszántja az arcomat. EMBEREK ÉS ESETEK A Mester Londonban, hive és tanítvány a ~ Szibériában Ionescó, a romániai születésű világhírű színműíró Londonba érkezett Macbett című darabjának premierjére a Themze-parti Globe-színházban. Ionescó Macbettje két t-vel írja a nevét, hogy megkülönböztesse magát Shakespeare Macbetjétől, egyébként a Ionescó-darab ugyanarról szól, mint a shakespeari csak éppen fejtetőn áll, minden groteszk, a dráma bohócsipkát nyom a fejébe és cigánykereket hány: Macbettet itt egy boszorkány csábítja bűnbe Duncan feleségének álcázva magát, Malcolm pedig éppen most érkezik a Carthage-egyetemen sikerrel abszolvált vizsgái után s gonoszabb, mint Duncan és Macbett együttvéve. Bizonytalan, hogy mikor játszódik a paródia, milyen korban, időben, társadalomban, csak a végső üzenet s mondanivaló világos és egyértelmű: a hatalom korrumpál. — Egy Jan Kott nevű lengyel kritikus Shakespeare-interpretációja ihletett a darabra — mondta a premier előtt sajtókonferencián Ionescó —, aki Shakespeare politikai filozófiáját így értelmezi: adva van egy öreg, gyűlöletes, korrupt és zsarnoki király, ám jön egy ifjú és jóképű herceg, megöli a gogosz királyt, hatalomra kerül és gyűlöletes zsarnok lesz belőle. A politikában, csakúgy, mint az életben ciklikusan ismétlődnek a dolgok ugyanazokat az ártalmakat szülve. Sajátos találkozása bizonyos sorsszerű körülményeknek: tavaly mutatták be itt egy kis színházban Andrei Amalrik, a fiatal szovjet író "East-West”, vagyis Kelet-Nyugat című egyfelvonásosát. Három hónappal ezelőtt a BBC-rádió is sugározta az Amalrik-darabot a magyarszármazású Martin Esslin rendezésében. Amalrik egy korábbi nyilatkozatában mondotta, hogy a színmű írására Ionescó ihlette. ("Amikor elolvastam lonescónak egy darabját, tökéletesen új világ nyílt meg előttem", mondotta Amalrik.) Ugyanazon a napon, amelyen Ionescó Londonba érkezett s amelynek estéjén bemutatták a Macbett-et, jelent meg a hír a londoni lapokban arról, hogy a háromesztendős szibériai büntetését letöltött Amalrikot ahelyettt, hogy szabadonbocsátották volna, ugyanannak a vádnak alapján most újabb három évi szibériai kényszermunkára ítélték. A vád: rosszhírét kelti a Szovjetuniónak. Mit is üzen Ionescó? A hatalom korrumpál? Gyűlöletes zsarnok lesz az új időket ígérő ifjú győztesből? Ionescó, az "abszurd színház” nagy mestere franciául beszélt a sajtóértekezleten, mint mondotta, angolul nem tudott megtanulni, jóllehet évekig élt Angliában, amikor George Devine produkálta színműveit a Royal Court-színházban. De azért, amikor a tolmácsnő nem egészen kedvérevalón közvetített egy-egy szót, hamar kijavította. Ionescóná! az ilyesmit sohasem lehet tudni. Bár mindent halálosan komolyan vesz, de merőben másként, mint mindenki más. — Lehetséges — mondotta —, hogy én nem ugyanarról a darabról beszélek, mint amelyet láttunk az este, sőt, lehet, hogy a kettő nem is hasonlít egymásra, az egyiket ugyanis én írtam, a másikat pedig Marowitz rendezte. S ki tudja? Én keserűen kétkedő vagyok, Marowitz pedig talán vidáman szkeptikus. Németországban például a Macbettnek egy kétségbeejtően rossz produkciója került színre. Rémes dolgokat hallottam felőle. Nem csoda, hogy kirobbanóan nagy sikere volt. Aztán viszaemlékezett arra az időre, amikor darabjait először mutatták be Agliában. — Peter Hall rendezte az egyik darabomat — mondta Ionescó —, s amikor elolvasta a kéziratot, nagyon lehangolta, hogy a darab egyik szereplője egy professzor, húsz esztendő óta minden nap megölte negyven diákját. Ez képtelenség, mondta Hall, ez fordításban nevetségesen hangzik. Ki tud hinni egy ilyen professzor létezésében, aki minden nap megölt negyven gyereket? Ezen vitatkoztunk egy ideig, alkudoztunk s a végén megegyeztünk egy pro-, fesszorban, aki naponta csak négy gyereket ölt meg. Ionescó keserű iróniája, műveiben az abszurditás koncepciója nem öt, de tíz, húsz, ötven rétegben húzódik. Ekrazit-robbantásokkal sem lehet a magváig jutni. De a köznöség nem is akar. lonescónak mindent szabad. Nyelvet ölt, szamárfület mutat és a nézők dőlnek a nevetéstől. A nagysikerű premier után hosszasan tapsolták Ionescót nézői, hívei, követői. Mármint a szerencsések, akik büntetlenül nyerhetnek ihletet keserű kétkedéséből. London, 1973. augusztus hó ... VÁNDOR PÉTER
