Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-08-30 / 35. szám
10. oldal ERŐS FEKETEKÁVÉ írta: HALÁSZ PÉTER Sajátos módon kezdődik. Figyelem, amint a rosszullét úrrá lesz rajta. Keze bizonytalanná válik az írógép betűsorai fölött, egyszer-kétszer melléüt, groteszk szavak csapódnak a papírra, sőt, inkább odakenődnek, alaktalanul és nevetésre ingerlőn, mint némafilm-burleszkben a másodperccel előbb még méltóságteljes ábrázatokon a krémeslepény. Puff! Resnedzerse, olvassa csaknem hihetetlenül. Pedig azt akarta leírni, hogy "rendszeres”. Ekkor leereszti a kezét és néhány pillanatig mozdulatlanul ül. A homlokát önti el először a hideg veríték, azután egész testét. Ekkor még mindig csaknem részvétlenül figyelem, kívülálló módjára, a rosszullét nem akkora fokú, hogy beavatkozást igényelne. De azután heves szívdobogás fog el, tennem kell valamit. Meglazítom a nyakkendőmet és kigombolom a galléromat. Fölemelkedem az íróasztal mögötti székről és átülök az íróasztallal szembeni fotőjbe, ahol a látogatóim szoktak ülni. A hely, ahol egy pillanattal előbb még ültem, most már üres, úgyszólván átmenet nélkül eltűntem. Az írógép tétlenül vesztegel, mint a ló, amely ledobta lovasát, de úgy csinál, mintha észre sem vette volna, amikor leesett. Történt valami? Az egyenesre állított, vonalzószerű, keskeny fémlap, amelyre a hengerbe-szorított kézinaptár támaszkodik, fölfelé mutat, mint egy figyelmeztető ujj. A mondat, amelyen az előbb dolgoztam, elveszítette minden jelentőségét. Pedig amikor az előbb még föléje hajoltam, sorsom középpontjában állt. Az éppen munkában lévő mondat az, amivel mindig a legnehezebben boldogul az ember. Azt reméli, hogy ha ezt az egy mondatot még megoldja, akkor a többi már gyerekjáték. Megnyitja a szöveg értelmét, mint egy álkulcs. De aztán mindig kiderül, hogy tovább kell vesződni a zárral. A legutolsó mondatig. S akkor még mindig minden bizonytalan. Szerencse dolga. Mindegy, a mondattal most már nem törődöm. A groteszkra formálódott szóval félbeszakadt. A szétkenődött krémeslepény mögött a szempár riadt és megszégyenült. A nézők dőlnek a nevetéstől. De a lepénnyel telibe talált ember némán segítségért folyamodik. Valamit tennem kell érte. Elemi érdek. Én vagyok rosszul. Tenyerembe hajtom a fejemet. Ahá, gondolom, a klasszikus póz. Az ember rosszul van, fáradt fejét a tenyerébe hajtja. A szív nyugtalanul ver és a hideg veríték egyre szivárog a bőr alól. Még a megfigyelőhelyen tartózkodom, mint a kapitány, kormányos, fűtő, navigátor, hajósinas, mindenki a fedélzetre! Pánikra nincs ok, de készenlétben kell állni. Mélyen lélegzeni! Hátradőlni a karosszékben. És várni. Mi ez tulajdonképpen? Szívroham? Lehetséges volna? Formáljuk meg úgy a kérdést: miért ne volna lehetséges? A szív a sejtek milliárdjainak élére áll, félfordulatot tesz nyergében, visszapillant lélegzetvisszafojtva várakozó hadseregére, minden és mindenki mozdulatlan, gyönyörű pillanat, lovak, lovasok, kifényezett szerszámokon megcsillan a búcsúzó napsugár, tüzérek, zászlósok, dobosok, gránátosok, a végsőkig feszült készenlét nagy pillanatában s akkor a szív kardot ránt, egy pillanatig az ég felé tartja, táncol rajta a napsugár, aztán lendül a karja, előremutat: — Roham! Dübörög, reng a föld, kavarog a por, fékeszakadt vágtatás, örvénylő zaj. Szívroham. A vágtatás ritmusa megszakad, a lovak fölágaskodnak, szemükben rémület, a sorok meg bomlanak, a hadsereg fordul, futásba keres menedéket, ágyúk felborulnak, kerekeik a levegőben forognak, mint az örgödmotolla, a szívet találat érte, 1 hanyatlik, kardja a földrehull, a csatát elveszítette. És abban a szempillanatásban mozdulatlanná dermed. Tökéletes csönd és némaság. A csatatérre ráborul az éj. Miért ne lehetne szívroham? A végső, csatátvesztett szívroham szimptomája ismeretlen. Akivel megesett, belehalt. Előőrsök ütközeteiről vannak csak beszámolók, földerítők szerencsésen megúszott összecsapásairól. De a nagy, végső roham? Titok. Lehunyt szemmel, a támlára hajtott fejjel ülök a karosszékben, de így is látom az üres széket az íróasztal mögött, a mozdulatlan írógépet, a gép fölfelé mutató ujját, figyelmeztetőn, kérdőrevonón, mi lesz, a mondat nincs megoldva, egyáltalában semmi sincs megoldva. Félbeszakadt egy szamár szórejtvénnyel. Resnedzerse. Abba lehet hagyni ilyen rendezetlenül? Hogyne. Ki mondta, hogy nem? Ki tett ígéretet másra? Egy autót garantálnak. Három évre, ötvenezer kilométerre. Tranzisztoros rádiót, mosogatógépet, elektromos kenyérpirítót, öngyújtót, mindent garantálnak. Embert nem. Emberre nincs kezesség. Hová lehet fordulni panasszal? Kérem, ez az ember egy bolondos szóval abbahagyott mindent, idő előtt, valami produkciós hiba, szíveskedjenek megjavítani, vagy pedig kicserélni egy ugyanilyenre, az önök felelőssége. Dehát kinek a felelőssége? Senki sem vállalt felelősséget. A kockázat a fogyasztóé. A szív még vezeti a rohamot. Hadsereget, bár nyugtalanul, de követi. A veszély azonban a levegőbén van. Amint lehunyt szemmel, félig ülök, félig fekszem a fotőjben, egyszerre csak arra leszek figyelmes, hogy nem csak az íróasztal mögötti szék üres, de a fotőj is. Nem vagyok itt. Nem vagyok a szobában. Ugyanaz a szoba, de most már nélkülem. A kép nem szokatlan. Megesik olykor, hogy ha estig dolgozom ebben a szobában s aztán felállók az íróasztal mögül s leoltom a villanyt, mielőtt kilépek az ajtón, egy pillanatra visszanézek. Az ilyen pillanat az, amelyben az ember érzékelni tudja a jelenlétét. Visszamenőleg. Csakis azon a színen látja önmagát, amelyről már lelépett. A tevékenység idején, önmaga számára, fizikailag az ember nincs jelen. De amikor visszanéz, kiszabadulva a keretből, elfoghatja a képet, mint egy látomást. A lepergett órákból az időnek egy villanyásnyi töredéke átlendül a jelenbe Gyerekkoromban, tíz-tizenkét éves lehettem, találtam egyszer egy könyvet, amelynek hiányzott az eleje és a vége. A harmincadik oldallal kezdődött s valahol a százötvenedikkel végződött. A Ferencvárosban laktunk akkor, a Páva-utcában. A konyhában volt egy fásláda, azon ülve olvastam a csonka regényt. Hol találtam, hol szedtem föl, arra már nem emlékszem. Nem tudtam, ki írta, hogyan kezdődött és sohasem tudtam meg, hogyan végződött. Most már a történetből sem emlékszem semmire. De azt tudom, hogy sorsdöntő élm«ny volt. írásra általában mesterművek ihletik a kezdőt s pályája elején gyakran él nagy szellemek bűvöletében. De engem annak az ismeretlen írónak kezdet- és befejezés-nélküli regénye tett lázassá. Sokáig őriztem. A titokzatosságával ejtett foglyul. Ahogyan kibontakozott a ködből, követhettem egy ideig s aztán ködbeveszett ismét. Nem lehetett föltartóztatni. Nem lehetett szóra bírni, nem lehetett kifaggatni, honnan jön és merre tart. Aki ilyen sajátos ihletésre indul, hogyan remélhetne kerek életművet? Kibontakozni a ködből, haladni egy darabig s aztán elveszni a ködben. Aki véletlenül odanézett, az sem tökéletesen biztos abban, hogy csakugyan látott valakit. Egyszer, talán tíz év múlva, talán ötven év múlva, valaki talál egy kezdet- és befejezés nélküli regényt egy fásládában. Ügy vélem utólag, a tüzifakereskedő pincéjéből hozhatta föl a szállítómester, kiborította zsákjából a fát a tűzhely mellé s azzal együtt esett a konyhakőre. Talán a begyújtáshoz hozta, ráadásként. Ha ennyit sikerülne hátrahagynom, tökéletesen elégedett volnék, Valaki fölemeli, A harmincadik oldal kibontakozik a ködből és a százötvenedik után ködbevész. Ez már életmű. De ennyiben sem lehetek bizonyos. Ellenőrizhetetlen. A szívdobogás ritmusa megnyugszik. Ez az ember, akivel rosszulléte perceire oly menthetelenül azonossá váltam, fölnyitja a szemét. Erős kávét ivott reggelire, esztelenül nagy mennyiségben. Föláll a fotőjből s visszamegy az íróasztala mögé. Rámered a szóra: resnedzerse. X-betűk kopogtatásával áthúzza, eltünteti. Az asztalra könyököl, kinéz az ablakon, csóválja a fejét, csodálkozik, hogy vele ez megeshet. Aztán nekilát ismét, hogy megoldja a mondatot. A soronkövetkezőt. Sohasem sejtve és sohasem gondolva rá, hogy melyik a végső. ELMÉLKEDÉS A BARÁTSÁGRÓL A barátságról ma sok szó esik. Emberek, népek államférfiak barátságáról. Ezért talán nem időszerűtlen elmélkedni azon, amit sokan megtettek már előttünk: tulajdonképpen mi is a barátság. A barátság a legszebb emberi érzelmek egyike. Bronzérmes. A sorrend ugyanis a következő. 1. szeretet, 2. szerelem, 3. barátság. Vannak, akik a második helyre tennék, ezüstérmesnek, mivel hogy a szerelem könnyen változó, míg a barátság állandó, de a szerelem hívei azzal érvelnek, hogy viszont a barátság álarca mögött gyakran önérdek húzódik meg, amit a szerelemről nem lehet mondani. Maradjunk hát a harmadik helynél, ez is szép, ha meggondoljuk, hogy így is sok érzelmet megelőz, mint például a jóságot, hűséget. A barátság ősi ösztön, megvan az állatokban is. Az oroszlánkölyök szívesen barátkozik a kuvasszal, sőt, mint olvasom, a sündisznóval is, a strucc, mint a tévében láttam, nem bánja, ha a majom feltelepszik a hátára, az elefánt ormányával felteszi a cicát a vállára. Gyerekkoromban saját szememmel láttam, hogy egy tehén végignyalta a mellette álló csikó pofáját. Az állatok közül — mint olvasom — csak a boró nem hajlandó senkivel sem barátkozni, még a feleségét sem tűri meg odújában. Az emberek között is akad ilyen borzfajta, de kevés. Az ember a barátkozó lények közé tartozik, azzal a korlátozással, hogy csak egynemű közölt, férfi a férfival nő a nővel. Én a férfi-nő barátságban nem nagyon hiszek. Ha jobban megnézzük, kiderül, hogy anyagi érdek, vagy titkolt szerelem lappang mögötte. A világ egyik leghíresebb férfi-nő barátsága Goethe és Stein bárónőé volt, de ismerve Goethe természetét, azt kell hinnem, hogy vagy nagyon csúnya volt a bárónő, vagy tartva az udvari pletykától — titkolták szerelmüket. A barátság lényege: a barát mellé állni habozás és késlekedés nélkül, ha kell. Az élet kegyetlen törvénye, a solus eris, vagyis, hogy előbb-utóbb egyedül maradsz, nem érvényes azokra, akiknek van barátjuk. Régi, elkoptatott hasonlat, de ma is igaz: az ember magában olyan, mint a földbe szúrt bot, egy kis vihar is kidönti, de ha megtámasztja a barátság, a nagy vihart is kiállja. — A barátság nemcsak jó, hanem szükséges is, mint egy falat kenyér. Mi örömöd volna a szerencsében, ha nem volna senkid, aki veled örülne, és mi vigasztlana a bajban, ha nem osztanád meg gondodat? Nem a haszon hozza a barátságot, hanem a barátság a hasznot. A barátság a szerencsét fényesebbé teszi, a balszerencsét pedig elviselhetővé. Nem lehet megérteni, hogy az emberek, akik futnak a hatalom, a gazdagság, a kincsek után, nem nyújtják ki kezüket a legnagyobb kincs, a barátság után, pedig ez mindenkinek elérhető. Ezeket a szép szavakat Cicero mondta a barátságról írt könyvében. Kérdés, meddig köteles elmenni valaki a barát(Folyt. all. oldalon) Halász Pétéi