Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-08-16 / 33. szám
12. oldal BARANGOLÁS FELSŐ-ITÁLIÁBAN Irta: KLAMÁR GYULA Klamár Gyula Velence elszívja Pádua elől az idegenek legtöbbjét! egyszerűen képtelen konkurrálni vele, pedig ahogy mondani szokás: ha zongorázni tudnám a különbséget! Persze nem művészi kincseire, csatornáira, izgalmas szépségére gondolok, hanem magára a városra, amely szelíden terül el a síkságon. A városra, amelynek egyetemén 1222 óta sok magyar diák is tanult; innen a jóbarátság a szegedi egyetem és a páduai egyetem között a 30-as évek óta. Árkádjai alatt csodálatos üzletek egész sora; annak, aki Vásárolni akar, csakis ide kell jönnie. És persze annak is, aki Szent Antal, a liliomos ferencrendi szerzetes templomában kíván imádkozni és fogadalmat tenni valakiért vagy valamiért. Az ember azt hinné, hogy a Bazilika, mint Giotto freskói után a legnagyobb nevezetessége a városnak, könnyen megtalálható. Bizony nem. Az ember jó sokat keringhet a városban, amig megtalálja az odavezető utat egy sereg nem éppen főutcán keresztül. A templomot éppen söprik: hosszú sorban fiatal szerzetesek hajtják maguk előtt az olajos fiirészport, amitől eltűnik a zarándokok saruján bevitt sok-sok por és amitől fényessé lesz a márvány. A főoltár körül körbe-körbe különböző kápolnák, köztük egy magyar is, ha jól tudom, Szt. Erzsébetről elnevezve. Páduában aránylag sok magyar él, ha egyáltalán lehetséges olaszországi viszonylatban “sok” miagyarról beszélni. Úgy tudom, itt még nehezebb elhelyezkedni egy magyarnak, mint Franciaországban. Itáliának sok lakója van és kevés a munka, azaz sok a munkanélküli. Legalábbis ezzel indokolják meg a hatóságok, hogy nem adnak letelepülési és munkavállalási engedélyt a menekülteknek. Ezért van teli a farfai, a trieszti, a latinai, stb. menekülttábor magyarokkal. Ám Páduában mégis találhatók szép számmal magyarok. Jobbára jómódú kereskedők, iparosok, akik persze nem mostanában telepedtek le az ősi egyetemi városban. Nem elég! Hosszúra nyúlik életem s még verseimet érlelem ... Már nem bánt senki, csak én magam gyötröm magamat hasztalan. Bár jól tudom, hogy ami múlt, az már örökre elvirult: nem tér vissza a régi dal, sem az ifjúi viadal: A régi ihlet, érzelem — lefelé tart az életem ... De lelkem mélyén izzik valami és nem tudom eloltani, szívemet gyötri szüntelen; — ne légy sorsodhoz hűtelen: Amit tettél — még nem elég! És lelkem, mint egy fáklya ég, mint egy máglyára kötözött Jeanne D'Arc az emberek közölt, aki lángol, de el nem ég.., él, mint az álmok és mesék. Felső-Itália egyik legérdekesebb városkája Bassano, a kerámia hazája. A Brenta folyik rajta keresztül, harsogó zöld vizét a régi osztrák időkből származó barnára mázolt tahidról mindig százak és ezrek csodálják. Az egész városnak törköly-illata van, mert a szőlővidékről ideszállitott törkölyből itt főzik a messzi vidéken hires Gappa nevű pálinkát. De a gappánál is híresebb a bossanoi kerámia, fayance. A hidtól felfelé számtalan üzlet és műhely található, mind állandó kiállítással, amelyekre hívatlanul be lehet állítani. A hátsóbb szobákban rendszereint megtalálhatók a műhelyek, ahol gyúrják, festik, színezik az agyagot. Csodálatos tányérok, kancsók, lámpák, vázák, madarak és mindenféle más állatok ezrei a polcokon igen-igen olcsó áron. Egész Bassano ezekből a kerámiákból él; szállítják azt hiszem a világ minden tájára mint disz — és használati tárgyakat. Bassano tipikus hegyi, alpesi város. Itt van a székhelye az olasz “alpini” nevű katonaságnak, sőt itt található a hires muzeumuk is. Az üzletei csupa olyan holmit árusítanak, amit másutt sehol sem látni: szárított gombát, ecetbe rakott gombácskákat, persze nem kis üvegekben, hanem jó nagyokban, az egyik üzlet kirakatában büszkén mutogatnak egy hatalmas edényt, amelyben 24 kg. gomba van művésziesen berakva, besózva és ecettel tartósítva. Bassano jócskán különbözik a többi olasz várostól, mint ahogyan általában a felső-itáliai városok annyira mások, mint a tengerpartiak, pláne a déli városok. * * * Dobbiacco határváros Itália és Ausztria között. Osztrák neve Toblach. Tele van “alpinikkel”, minden cafeteria teraszán ott nyújtóznak ezek a kedves, vidám olasz katonák. Láthatóan semmi dolguk, dehát Olaszország NATO-állam és mint ilyen, sokat költ katonaságra. Bezzeg a semleges Ausztriában, pár kilométerrel odébb, mutatóban sincs katona! . . . A főútvonalon, a hegyekkel szemközt, egy üzlet, amely tulajdonképpen három: cipőbolt, férfi divat és eszpresszó. Fent az emeleten pedig parányi hotel. A tulajdonos egy szőke osztrák asszony, egy “Wienerin”, ahogyan a bécsi hölgyeket nevezik. Semmi más vágya nincs, mint egyszer még eljutni a császárvárosba és kimulatni magát — amúgy istenesen. De hát el lehet innen szakadni ? A gyerekek Bellunoban járnak iskolában, a férje Cortina d’ Ampezzoban dolgozik. Az élet nehéz és bonyodalmas — mondja váratlanul, mintegy magyarázatul mindehhez . . . A KOR SZELLEME... — Parancsolnak cigarettát, vagy talán antibébi-pirulát,... KUTYASAROK ÁLLATI EGYSZERŰ... VÁRNAI ZSENI Nem tudom, ki találta ki, de kérem ne higyjék el, hogy a kutya valamiféle státusz-szimbólum. Vagyis olyasmi, mint egy nyaraló, meg egy autó. Ugyan kérem, hol az a Renault autó, amelyik anynyira tudná imádni a gazdáját és olyan szerény, igénytelen, könyen beszerezhető lenne, mint egy kutya! Vagy ha mégis annak tekintjük, akkor másképpen kell néznünk. Úgy, hogy negyvenezer éve “szimbolizálja’ az ember egyetlen olyan társát az állatok között, amely minden civilizációs fokozatot képes túlélni, minden változathoz tudott alkalmazkodni, csakhogy az imádott lény (mármint az ember) mellett maradhasson. Néha inkább azon kellene elgondolkodni, hogy miért is maradhatott hűséges az emberhez? Hiszen ha csak a szólás - mondásokat, közmondásokat nézzük meg, azok eb és kutyaváltozatai tanúsítják, hogy ragazkodásának tárgya, az ember, nem volt hozzá igazságos. Kutyahüségéért cserébe majdnem minden tu-' lajdonságából sértegetésre használatos szókapcsolatokat faragott, amelyekkel a neki nem tetszőket illeti. Egyik kutya, másik eb. Eb, aki bánja. Kutya legyek, ha . . . Igaz, vannak lényét kifejező emberi helyzetekre is találóan alkalmazható mondások, mint a hazug ember, akit előbb utói lehet érni, mint a sánta kutyát, meg kutyaugatás nem hallatszik az égbe és így tovább. Visszatérve azonban a státusz-szimbólumra. Jó, hát legyen! De akkor a nyugdíjasnak is státusz-szimbóluma az a kis tacsi, “aki” a napi háromszori sétál tatás alkalmával tudatja utcávalvilággal, hogy az ő gazdija a legkülönb a földön. Nincs oly költséges státusz-szimbólum, mely ki tudja fejezni azt, hogy gazdája valamilyen szempontból mindenki másnál előbbrevaló. Nem igaz, hogy egy családban a kutya elfoglalhatja a gyerek a helyét. Ismerek egy hatgyerekes anyát, aki — a maga élményeire visszaemlékezve — népes ki családja számára azért szerzett be egy négylábút, hogy fiai és lányai a ragaszkodó élőlény mellett rászokjanak bizonyos rendszeres, megszokott kötelességek elvégzésére: sétáltatásra, etetésre. Tudom, hogy a kutyabarát és a másik tábor között ellentétek vannak, amelyeket nem is lehet teljesen feloldani. Aki ismeri a kutyát, ismeri a vele járó örömöt, aggodalmakat, az elvesztés szomorúságát és a jóindulatú közömbösök rokonszenves tábora mellett a gyanakvó, lenéző, néha ellenséges gyűlölködést is. Éppen ezért az igazi kutyabarát mindig számol azzal, hogy gyengéjét nem mindenki írja a javára, ezért igyekszik kiérdemelni, hogy eltűrjék és békén hagyják abban a természettől kiszakított kis világban, amelyet hűséges barátja lop be hozzá a civilizáció zajos, füstös levegőjéből, kerítése, vagy lakása falai közé. Szemes Piroska
