Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-08-09 / 32. szám
20. oldal MAGYAR HÍRADÓ Gyilkosság az egyetemen HIRES BŰNÜGYEK (Folytatás) — Miért nem kérdezik meg Littlefieldet? Ő mindenre magyarázatot adhat. Mit gondoljon felőlem a családom? Végezetül ismét hallgatásba burkolózott. Másnap reggelre egészségileg annyira rendbe jött, hogy fel tudott kelni. Közben régi magabiztosságát is visszanyerte. A holttest darabjaira utalva kijelentette: — Ezek éppúgy nem dr. Parkman testének részei, mint az enyémek. Arról, hogyan kerültek a helyiségbe, nem tud semmit. Ismét Littlefield nevét emlegette. A következő napon szakértőket hívtak a helyszínre, Webster összes kollégáit és ismerőseit, akik számára ez a feladat nem volt éppen kellemesnek mondható. A laboratórium újabb alapos átkutatásakor a kályha hamuládájában csontdarabokat és több elszenesedett müfogat találtak. Egy teásládában, amelynek tetején ásványok voltak, újabb maradványokra és egy vadászkésre bukkantak. Dr. Parkman koponyáját nem találták meg, vérnyomokat sem láttak sehol. A talált testrészek beható vizsgálata arra vallott, hogy az eltűnt személyhez hasonló életkorú és testalkatú férfitól származnak. Természetesen az egész csupán feltételezés volt, biztosat senki sem állíthatott, hiszen az eltűnt egyetlen ruhadarabját vagy egyéb személyes holmiját sem találták meg. Ha tárgyi bizonyítékként csak az említett testrészek álltak volna rendelkezésre, akkor nem valószínű, hogy a profeszszort elitélik. A bizonyítékok sorából hiányzó láncszemet azonban a müfogak szolgáltatták, amelyeket a hamuládában találtak. Egy bostoni fogorvos bizonyos jelek alapján egyértelműen megállapította, hogy ezek abból a fogsorból valók, amelyet 1846- ban készített dr. Parkmannek. Még birtokában voltak az öntőformák, amelyeken felismerhető volt ugyanaz az elváltozás, mint a megtalált müfogakon. Most már nem volt semmi kétség afelől, hogy az eltüntet a laboratóriumban gyilkolták meg. Ez a kijelentés minden bizonnyal perdöntő volt a vádlott sorsára nézve. A Webster professzornál tartott házkutatásnál bankjegyeket és adóskötelezvényeket is találtak, amelyek kétségkívül dr. Parkmantől származtak. Már csak az a kérdés volt tisztáaztlan, hogyan történt a gyilkosság. Bizonyos jelek arra vallottak, hogy Webster leszúrta hitelezőjét. Ennek a feltevésnek azonban ellentmondott, hogy vérnyomok sehol sem voltak láthatók. Persze a padlón réznitrát maradványait mutatták ki, és ez az anyag eltüntette a vérnyomokat. Végezetül az a zsineg, amelyet a holttest darabjainak öszszekötözésénél használt a tettes, azonos volt a laboratóriumban talált zsineggel. Mindent egybevetve, e bizonyitékanyag alapján hidegvérrel kitervelt és végrehajtott gyilkosság képe bontakozott ki. A tettesnek emellett kezdettől fogva nyilvánvalóan az volt a terve, hogy a testrészeket apránként eltüntesse, mégpedig forró hamuzsir segítségével, amely a húst és a csontokat egy nem éppen gyors folyamat során hamuvá porlasztja szét. Rövid bizonyítási eljárás után a Grand Jury 1850. január 26-án úgy határozott, hogy gyilkosság miatt vádat emel Webster ellen. A főtárgyalás a négy hivatásos bíróból álló massachusettsi Legfelsőbb Bíróság és a 12 esküdt előtt 1850. március 17rén kezdődött. A vád képviseletét Massachusetts állam ügyésze személyesen látta el. Webster professzor védője egy neves bostoni ügyvéd volt. A vádlott ártatlanságát hangoztatta. A tizenkét napig tartó főtárgyalás bővelkedett izgalmas pillanatokban, mert olyan emberek kerültek szembe egymással, akiket eddig szoros személyes kapcsolat fűzött össze. Különösen drámai volt a fogorvos kihallgatása, aki a vádlottnak és a tettesnek is közeli barátja volt. A vád képviselője arra kényszerült, hogy a bizonyítási eljárásnál közvetett bizonyítékokra támaszkodjon. Azt, hogy Webster dr. Parkmant meggyilkolta, senki sem látta. A körülmények azonban olyanok voltak, hogy bűnös voltát egyetlen értelmes ember sem vonhatta kétségbe. Súlyosan eladósodott dr. Parkmannél, és ráadásul alig tudott szabadulni makacs hitelezőjétől. EmeRet/t intézetében megtalálták egy holttest darabjait. A végső bizonyítékot ahhoz, hogy a bíróság meggyőződjék a vádlott bűnösségéről, a fogorvos, dr. Keep szolgáltatta. A fogsor, amelyet a hamuládában találtak, döntő bizonyíték volt. A védelem nehéz helyzetbe került. Nem állíthatta többé, hogy az intézetben talált testrészek nem dr. Parkman földi maradványai. Nem valószínűsíthette azt a feltevést sem, hogy dr. Parkman testének részeit egy ismeretlen tettes csempészte be Webster professzor laboratóriumába azért, hogy a gyanút rá vagy az intézeti altisztre terelje; ez sem talált volna hitelre. Ezért a védelemnek arra az állításra kellett szorítkoznia, hogy a fogsor nem dr. Parkmané volt, és emellett olyan bizonyítékot kellett előterjesztenie, hogy az eltüntet abban az időpontban, amikor a feltevések szerint a gyilkosság történt, Bostonon kivül látták. Ez a kijelentés nem hatott meggyőző erővel. Maga a vádlott állhatatosan tagadta, hogy ő lett volna a tettes. Az esküdtszék a tárgyalás utolsó napján este nyolc óra körül vonult vissza tanácskozásra, és igen hamar visszatért, hogy az Ítéletet kihirdesse. Egyik tagja kivételével, akinek kételyei voltak, a tárgyalás befejezésekor valamennyien szilárdan meg voltak győződve a vádlott bűnösségéről, igy gyorsan egyetértésre jutottak. Döntésük igy szólt: gyilkosság! Amikor az esküdtszék elnöke ismertette a döntést, a vádlott összeomlott. A halálbüntetést csak másnap lehetett kihirdetni. Amikor az ité,lethirdetés előtt Webstert megkérdezték, hogy kiván-e szólni, tagadóan rázta a fejét. Az ítélet kihirdetése után zokogásban tört ki. Fellebbezését elutasították. A halálos ítélet végrehajtását 1850. augusztus 30- ra tűzték ki. Mielőtt utoljára megkísérelte volna, hogy kegyelmet eszközöljön ki, Webster egy lelkész előtt beismerő vallomást tett. Felesége és leányai eddig a pillanatig szilárdan hittek ártatlanságában. Jegyzőkönyvbe vett vallomásában Webster elmondta, hogy azt remélte: Parkman az intézetben tett látogatása alkalmával további haladékot engedélyez számára. Parkman viszont kereken elutasította a halasztást, és a beszélgetés során olyan megvetően és gyanakvóan viselkedett vele szemben, hogy ő — Webster — dühbe gurult, és Parkmant egy nehéz furkósbottal leütötte. Ünnepélyesen kijelentette, hogy szó sem volt előre megfontolt gyilkosságról. Az egész egy pillanat müve volt. Miután megrémült a következményektől, és páni félelem fogta el, a tett elkövetése után bezárkózott helyiségeibe, és hozzáfogott a holttest feldarabolásához. Nagy mennyiségű viz segítségével sikerült minden vérnyomot lemosnia. Egyes testrészeket a kályhában égetett el, másokat elrejtett a teásládában és a mellékhelyiségben, azzal a szándékkal, hogy a legközelebbi alkalommal azokat is megsemmisíti. A tett elkövetése után állandóan sztrichnint hordott magánál, hogy letartóztatása esetén öngyilkos lehessen. Miután megértette, hogy sorsa megpecsételődött, belenyugodott az elkerülhetetlenbe, magához kérette az intézeti altisztet és feleségét, és bocsánatot kért tőlük az igazságtalanságért, amelyet ellenük elkövetett.-----Minden-, amit vallottak, megfelel az igazságnak — mondotta. A seriffet megnyugtatta, nem kell félnie attól, hogy újabb öngiylkosságot kísérelne meg. — Az ellenem folytatott eljárásban minden rendjén volt. Megfelel a jognak és az igazságnak, hogy az Ítélet értelmében vérpadon haljak meg. Ily módon a világgal megbékélve, nyugodtan várta a halált. — VÉGE —