Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)

1973-08-09 / 32. szám

IS. oldal BŰNBEESÉSEM Irta: SIMA FERENC Benjámin, az ötéves korában emigrált sárbo­gárdi honfitársam tegnap azzal állított be hoz­zám, kopottan, letörten és borostásan, hogy neki most már agyon kell lőnie ma­gát. Mert elfogyott a pénze és nem tud beiratkozni az egyetem­re. Ezzel neki vége és pont, il­letve bumm . . . Tudtam róla, hogy tavaly or­vostanhallgató volt és amióta a lélekvándorlás buzgó hitével át­tért buddhistának, azóta a vak­buzgó római katolikus apja le­vette róla a kezét, vagyis nem, ad neki egy huncut centet se, habár 1957 óta elég­gé megtollasodott a gilisztatenyésztésből, amit uj hazájában élethivatásul választott. Jómagam, mint emelkedett erkölcsi világnézetű keresztény, Jakab apostolnak azt a bibliai tételét vallom, hogy “aki tudna jót cselekedni, de nem teszi, bűne az annak.” A bűnt pedig kerülni kell, ahogy — mint mondják — az ördög kerüli a szen­teltvizet. Ebből megvilágosodott előttem, hogy nekem pedig segítenem kell Benjáminon. — Ne lődd főbe magam, hanem gyere velem! — mondtam ezért neki és szatyorba raktam az Írógépemet, távcsövemet, fényképezőgépemet és mivel ma minden drágul, tehát a tandijat is emel­hetik, biztonság okából még a hegedűmet is. Mentünk a zálogházba, hogy segítsek rajta, te­kintettel Jakab apostolra és a lelki üdvösségem­re. Útközben olyan gondolataim voltak, hogy könnyelműség volt Benjáminnak meghasonlania az apjával. A lélekvándorlással várhatott volna, amig mint orvos, ő is megszedi magát. No de ha már igy esett, miattam ugyan ne vándoroljon ki belőle a lélek ilyen fiatalon. Különösen az írógép volt nehéz — irodai típus — és elhúzta a szatyor a karomat. Igaz, hogy a cipelésben Benjámin is segíthetett volna, dehát érthető, hogy keserves lelkiállapotában ez a cse­kélység eszébe se jutott. A zálogházba érve egy jó ötlet jutott az eszem­be: — Tegyük be a revolveredet is a zaciba !Ugy még többet kapunk a holmiért! — mondtam neki azzal a hátsó gondolattal, hogy igy még biztosabb, hogy nem lövi főbe magát. — Nincs nekem revolverem, — legyintett Ben­jámin keserű mosollyal. — Nincs?!? . . . Hát akkor hogy akartad fő­belőni magadat ? — kérdeztem meglepődve és gya­nakodva, hogy igy én nem is vagyok valóságos életmentő. De Benjámin válasza megnyugtatott: — Eredetileg arra gondoltam, hogy felakasz­tom magamat — felelte sóhajtva. - De egy má­sik barátom, Olivér . . . hiszen tudod, hogy mi­lyen jószivü . . . azt mondta, hogy a kötélen öt percig is lóthatok, mire megfulladok . . . Könyö­rülj rajtam és hogy ne szenvedjek annyit, fel­ajánlotta revolverét . . . kötél helyett, ha minden kötél szakad . . . Szóval ha tőled se kapok pénzt. Node tőlem kapott, mert Jakab apostol szerint . . . ja, ezt már mondtam. Zsebében a zálogházban kapott teljes összeggel meghatódva vettünk búcsút egymástól. Különösen én voltam meghatódva a magasztos érzéstől, hogy ime, megmentettem egy felebará­tom életet. Mennyire tetszhet ez a jó Istennek odaírni a magasságos égben, amikor letekint kis­ded sárbolygónkra. Aznap este aztán ott megyek történetesen az Avenue Roadon, egy házzal idébb Torontónak ta­lán a legdrágább mulatóhelyétől. Hirtelen megtor­panok. Nem akarok hinni a szememnek. Hát nem Benjámin lép ki a luxusmulató elé gördülő taxi­ból? Debizony ő! Csakhogy nem az a reggeli ko­pott, borostás, letört alak, aki önön főbelövésére készült, hanem egy skatulyából kihúzott, üde és snájdig Benjámin, a fazonja szerint jövő évi di­­vatu, vadonatúj szmokingban, egy estélyiruhás, ragyogó nővel az oldalán. Benjámin, az üde és snájdig, nagyúri gesztussal megállítja a taxiso­főrt a visszaadásban az átnyújtott bankjegyből. Jócskán hagyhatott borravalót, mert a sofőr szo­katlanul mély meghajlással fejezte ki köszönetét, mire Benjámin könnyed eleganciával legyintett, hogy részéről ez észrevételre sem méltó semmi­ség és ruganyos léptekkel belibbent hölgyével a mulatóba. Én meg ott állok egy házzal odébb az árnyék­ban és azt gondolom: Hát ne üssön meg engem menten a guta? Én még életemben sem ültem be luxus-mula­tóba és taxi helyett busszal járok, de busz he­lyett többnyire gyalog, mert négy meg-nem-vett buszjeggyel már egy dollárt takarítok meg. És miért? Mert ki van számítva az életem. Ennyi­ből kell élnem, mert többre nem futja . . . Néha ugyan bemegyek ilyen előkelő helyekre is, úgy teszek, mintha keresnék valakit, végigmegyek az asztalok között fürkésző szemmel, de csak azért, hogy lássam: hogyan is folyik ilyen helyen az élet. Amikor öt perc múltával a földbegyökerezett lábam engedi, most is ezt teszem. Ott ül a bitang egy orchideákkal remekül diszitett asztalnál a ra­gyogó nővel, világos szőke csodával, akinek most valamit a fülébe súg, mire a szőke csoda ezüst­­csengettyü hangon felkacag . . . Gyöngyöző pezs­gővel koccintanak rá. A pezsgősüvegen francia vignetta ... A szám széle keményen legörbül és az asztaluk felé lépek kettőt. Most észrevesz. De megdöbbenése csak egy pillanat töredéke, aztán pimasz fölénnyel belémszur a tekintete. Az van benne, hogy: “na megállj csak, ezért!” ... És máris int egy éppen arrasuhanó pincérnek, a kis­­ujjával felém fricskázva:------Ez a rosszképü alak szemérmetlenül fixi­rozza itt a társaságomban levő hölgyet! A pincér végigmér, nyütt aktatáskámmal, tul­­utcaiasan, a “vendég-ur“-tól is figyelmeztetve — nem talál ebbe a luxuskeretbe illőnek. Felém lép és felemelt hangjában valami felelősségrevonás­­sal kérdi: — Óhajt valamit, uram? . . . — Nem, köszönöm, csak . . . — Akkor . . . Máris az utcán vagyok. Magamtól, hogy félre ne értse a nyájas olvasó. Különben is azt hiszem, hogy az ennyire finom helyen nem tartanak kido­bó-embert. Ma, vasárnap, abban a kisvendéglőben, ahová a magamfajta óvatos duhajok járnak, az egyik asztalnál régi ismerősöket találtam együtt. Ben­jámin apját, a megtollasodott gilisztatenyésztőt és Olivért, a jószivü revolverest. Benjáminról be­szélgettek éppen. — Azért én a háttérből mégis istápolóm az éle­tét — mondta a gilisztás papa. — Már a múlt hó­napban befizettem a jövő évi egész tandiját az egyetemre. — Pedig tandíjra a minap tőlem is kért köl­csön — szólt meglepettem Olivér, a revolveres. — Rosszul tette, hogy adott neki! — mondta az öreg gilisztás. — így hát a maga pénzéből szed­te fel azt a szőke démont, akitől mindenei mene­kül, mert nem győzik pénzzel a barátságát. Jel­,,.v. SIMA FERENC zem, arra ne számítson, hogy a pénzét valaha is viszontlátja, hacsak én meg nem adom helyette. De én nem adom meg! Idén rossz volt a giliszta­termés. Hallgattam. Minek ide szó? Ha már Olivér is bűnt támogatott azzal, hogy adott neki, akkor én hatványozottan. A züllés fertőjébe pénzeltem be­le Benjámint. A szentek mennyei közösségéből letekintve, vajh’ mit szól ehhez Jakab apostol? Ha már a jótett elmulasztása is bűn, akkor egy bűntett elkövetése mekkora gonoszság? Nem tudom, hogy Benjámin lelke merre viszi majd a további vándorútját annak idején, de az enyém eszerint a megérdemelt elkárhozás felé ... Ráadásul az írógépemet és szerencsétlen tár­sait sohasem tudom a zaciból kiváltani. Kérem azért, aranyos főszerkesztő ur, nézze el, hogy nem gépiratot nyújtok be, mint azt a szerkesztőségi szabályzat előírja, hanem fél éjszakán át gondo­san rajzolt betűkkel körmöltem le ezt a tragiko­mikus, akarom mondani komitragikus históriát. EMBEREK ÉS ESETEK A BOHÓC A világ egyik leghíresebb zenebohócának — ötletei még ma is élnek és nevettetnek a cirku­szok porondjain — az 1959-ben elhunyd Grock­­nak emlékiratai nemrég láttak napvilágot. Humo­ristáknál, bohócoknál gyakori jelenség, hogy ma­gánéletükben zárkózott, keserű emberek. Ebbéli az emlékiratban azonban olyan érdekes, humánus egyéniség bontakozik ki előttünk, hogy akármi le­gyen is a hivatásunk, munkakörünk, ezzel az ér­zéssel tesszük le a könyvet: én is ilyen ember sze­retnék lenni; • Svájcban született, anyanyelvi szinten beszélt németül, franciául és olaszul, de persze később hozzátanult hivatásánál fogva még jó néhány más nyelvet is. Egy alkalommal nemzetközi gyrson utazott. A vonat zsúfolt volt, vérge talált egy helyet, amelyen csak egy bőrönd hevert. Genova felé tar­tottak, igy olaszul kérdezte meg az ott ülő hölgyet, hogy szabad-e a hely. — Si, signore, szabad. Grock fogta a bőröndöt föltette a csomagtar­tóra és leült. — That’s right — jegyezte meg a szemközt ülő amerikai — igy kell ezt csinálni! — s máris meg­indult köztük az angol nyelvű társalgás. Közben egy másik németül kérdezte, merre találja az ét­kezőkocsit. Grock németül igazitotta útba. Né­metül is beszél? — kérdezte csodálkozva az ame­rikai. — Természetesen. — Tulajdonképpen hány nyelvet ismer? — Mindet. Az amerikai szeme tágranyilt, mert kisvártat­va egy spanyol nő kapott tőle anyanyelvén vá­laszt, hogy mikor érkezik a gyors Savonába. A hitetlenkedő utitársak közül ekkor egyik nő igy szólt a férjéhez: — Hallottad, mit mondott az előbb ez az ur? Hogy minden nyelvet ismer. Nos, ha valóban igy van, akkor most bekapcsolódik a beszélgetésünk­be... — A legnagyobb örömmel, asszonyom — hang­zott máris a meghökkentő bizonyíték. — Igazán boldog vagyok, hogy annyi idő után egyszer alkal­mam nyílik magyarul beszélni. • Grock pályafutása ugyanis Magyarországon kezdődött. Az erdélyi Bethlen gróf franciául tudó ifjút keresett újsághirdetés utján fiai mellé. Kari Adrian Wettach akkor még maga sem tudott (Folyt a 15. oldalon)

Next

/
Oldalképek
Tartalom