Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-07-05 / 27. szám
12. oldal FELESÉGEK SZERENCSÉJE Irta: PAPP VARGA ÉVA Mielőtt Hollywoodba költöztünk, jónéhány városban laktam már, de seholsem ismertem a szomszédokat. A városi ember rendszerint behúzódik ____________ a lakásba és akár ügyes-bajos fSHKRyÉI' dolgai elintézése végett, akár MM’: K pedig szórakozás céliából megy el Hazulról, amint kilép a lakásából vagy belép a házba, elsiet, i vagy besiet. Most azonban más^ JBIái képpen van: olyan helyen lakunk ahol kert-szomszédok vannak. Rendszerint egy időben VARGA ÉVA öntözzük a virágokat és nemcsak térben hanem érzésben is közel kerülünk egymáshoz. A jobboldali szomszéddal most meg más összekötő kapocs is van: látogatót kapott Detroitból, aki naphosszat a kerti nyugágyban fekszik, élvezi a californiai napot. A szomszédasszony felém fordulva mondja: “Holnap is nagyon meleg lesz, sok vizet kell adnom a növényeknek, mert nem leszünk itthon.” — Kirándulnak a hétvégén? — kérdem, csjjc épp hogy szóljak, mire ő sóhatjva felel: “A férjem nagy sport rajongó, szereti ha vele megyek a futball mecccsre, bár engem nem érdekel.” A baloldali szomszédasszony, aki eddig csak a kerítésnél álldogált, most beleszól: “Ha nem szívesen megy, akkor ugyan miért megy? Ma már a nőnek is lehet álláspontja, ha okos és kitart mellette. Az én férjem is megpróbálta, de nem hagytam magam, mert inkább beülök egy jó moziba. A maga férje oly szelíd mint egy bárány . , . igy könnyű lenne kezelni.” A jobboldali szemszédnő hangosan felkacagott: ‘‘Ismerte volna csak régen. Mikor összekerültünk, azt hittem hogy soha sem fogom megszokni az indulatosságát. Káromkodva kezdte a napot. Vagy az óra nem csengett elég erősen, vagy a cipője ment fel nehezen, vagy a szomszéd akinek autóján mentek együtt munkába nem tülkölt idejében ... “Mikor aztán egy szép napon megvettük az autót és először kivitt, máris láttam, hogy ez orvosság a számára: itt aztán levezetheti az indulatosságát. Alig ülünk be a kocsiba, máris káromkodik: szidja a mellettünk elrobogó kocsi vezetőjét, aki előzni szeretne. Ha sikerül neki. “jókivánságok” sorozatát küldi utána. A nőkre meg különösen dühös. ‘Látod, — mondja — ez a dög nem jelezte, hogy fordul, ezt nem érdekli a másik . . . előbb-utóbb még elüt valakit. Ezt még látni fogjuk a Traffic Court-on. Viszontlátásra! — kiált utána gúnyosan. Ha várni kell egy percet kocsik torlódása végett, kárörvendve fakad ki: ‘Biztos már megint baleset tart fenn mindenkit. Egymásba futottak... jó lecke ilyen alakoknak. Pénzük van a legújabb modelre, de hajtani aztán nem túdnak. No hiszen, lennék csak én forgalmi rendőr!’ — Mire hazaérünk, már fáradtan és higgadtan kéri a vacsorát azzal, hogy minél előbb, mert kezdődnek a hírek. Soha nem kritizálja az ételt, azt se tudja néha, hogy mit eszik. Régen mindenben hibát talált, most örül ha túl van az evésen, mert rádió helyett televízió hir-leadás kezdődik: a csemege. Mig hallgatja a híreket, ki-kifakad: ‘Ezt a fordulatot én már hónapokkal ezezelőtt bejósoltam. Olyankor rászólok: igaz, de ne izgasd fel magad. Akkor kitör belőle: Node hát lehet ilyenkor nem izgulni? Majd én megmutatnám azoknak a csirkefogóknak! Akkor nem élne abba a tévhitbe a világ, hogy Amerika már képtelen bárhol bármit is tenni . . — Közben beleharap a húsba, mely kissé kemény. Erre dühösen az asztalra vágja a kést Ez azonban nem nekem szól, mégcsak nem is a mészárosnak, hanem egy államférfinek, aki épp megjelent a televízión. ‘Kövér disznó’, — mondja a férjem hangsúllyal, mire én közbevágok ál-szerénységgel: kövér disznó? Sovány marha, de már biztos nem fiatal. Férjem nem válaszol, de elfolytott mosolyából látom, hogy érti. Erre hozzáteszem: humorérzéke azért kitűnő! Ezután jönnek a TV programok: férjemből csak úgy dúl a kritika: szemét! Ez ízlés? Ilyet mutatnak a fiatalságnak? Nem csoda, hogy bün-hullám van. Hát még ha birkózás van: abban aztán kiéli minden rejtett kötekedő ösztönét. Nekem, hála Is-Egy reggel párisi lakásunkon arra ébredtünjc, hogy elromlott a vizmelegitő bojler. Csak azok, akik már éltek Franciaországban, azok értik meg, mint jelent ez. Feleségem, máskülönben nyugodt asszony, természetesen elveszti minden önuralmát, ha ilyesmi történik, és csak az én megnyugtató jelenlétem akadályozza meg abban, hogy a legközelebbi repülőgéppel haza ne menjen Amerikába. Minthogy a szerencsétlenség az utolsó pillanatban, vagyis még szombaton reggel történt, nem láttam okot a pánikra. Ez villamos vizmelegitő, hideg viz jött belőle, tehát a javítás csakis villanyszerelő dolga lehet. Felhitrtam tehát egy villanyszerelőt, baj van a bojlerrel. t Barátságosan végighallgatott, majd fyezölte, minthogy bojlerről van szó, eZ a szerelőbádogosra tartozik. Felhívtam a bádogost, és amikor vigyázatlanul elkofyogtam, hogy villanybojler a beteg, diadalmasan közbevágott, hívjak egy villanyszerelőt. Hiába magyaráztam, hogy ezt már megpóbáltam .szerinte a villanyszerelő csak a felelősséget akarta elhárítani, semmi értelme sincs bádogosra várni, erre ő nem illetékes. De még abban az esetben is, ha rátartozna a bojler javítása, ami azonban nem áll fenn, akkor is legkorábban jövő év márciusában tud kijönni. Felhívtam hát egy másik villanyszerelőt, de okulva az eddigieken, eltitkoltam, mi romlott el. Azt mondta, körülbelül február tájékán tudná megnézni. Könyörögtem itt élet-halál kérdéséről van szó, az egész ház tönkremehet, ha nem küld ki valakit. ‘‘Én magam nem tudok odamenni” — mondta a mester —, “de küldöm egy emberemet. Ha valóban életről, halálról van szó, jövő év elején, úgy január táján magam is megnézem.” A nap hátralevő részét azzal töltöttem, hogy eldugjam feleségem bőröndjét, nehogy el tudjon utazni. Estefelé megjelent a villanyszerelő egyik embere. Testes, erős ember volt, overallban, és szemmelláthatóan rosszkedvű, hogy szombat este is van munka. Mielőtt hozzálátott volna a reparáláshoz, megkínáltam egy pohár borral, amit kegyesen elfogadott. Beszélgettünk a francia belpolitikáról, labdarugó-erőviszonyokról, a kerékpáros Grand Prix-ről, és a Galagonya Handicap esélyeiről a legközelebbi ügetőversenyen. Feleségem nem tudta tovább elviselni a feszültséget. — Mond már meg neki. Ez megzavarta a baráti légkört, tudniillik a férfi is észrevette a türelmetlenséget, és ez arra emlékeztette, hogy valami elvégeznivaló van itt, ettől visszatért morcossága. Nem maradt más hátra, odakalauzoltam a bojlerhez. Csak egy pillantást vetett rá: — Hívjanak bádogost. — A bádogos azt mondta, hogy villanyszerelőt tennek már “CSAK” egy lecsillapodott kellemes férj marad mire kikapcsolja a készüléket,” — fejezte be beszámolóját a szomszéd asszony, aki ezután megkérdezte a másik szomszédnőmet: “No és maguknak, Detroitban, hogy megy a házasélet?” Erre a látogató mosolyogva válaszolt: “Az én uram az autó business-ben van. Ő a kikiáltó egy árverési csarnokban, ahol használt autókat adnak el. De azért oda-vissza én vezetek, mert vigyáznia kell: a magas vérnyomásra hajlik. Másutt a száját sem akarja gyakran kinyitni. A TV-t utálja a sok autó hirdetés miatt. Tesz-vesz odahaza és ha engem lót programot nézni, szemrehányó tekinteteket vet rám. Szinte látom az arckifejezésén, hogy engem hibáztat azért, mert a mai modern világban a nőknek olyan remek élete van, hogy semmiért nem szidja őket a férjük mert — hála a modern technika vívmányainak — van mit kritizálniok reggeltől estig.” hívjak. Persze. Nem is vártam, hogy ön megjavítja a bojlert, csak nézze meg, gondoltam érdekli, hogyan néz ki egy rossz bojler. — A villanymérő kivan. Legalább százéves . . . És a bojler is ... A helyzet reménytelen. Az egész házban ki kellene szakítani a vezetéket, és még akkor is kétséges lenne, sikerül-e a javítás. Lehetetlen. Lehetetlen. Semmit sem lehet tenni. —• Teljesen igaza van — mondtam. — Ostobaság volt tőlünk, hogy szóljunk önöknek. Mi voltunk őrültek, hogy azt hittük, meg lehet javítani. Reménytelen, természetesen, és nekem, magamnak azonnal észre kellett volna vennem. Teljesen igaza van. — Igen — mondta a szerelő —, de hát azért meg kellene javítani... / • Senki sem tudja ezt a bojlert megjavítani!1 — mondtaip határozottan. — Nincs is értelme. — Én meg tudnám javítani — ellenkezett a férfi. — Én mindent meg tudok javítani. — Engedje meg, hogy ebben ellentmond jak önnek. Ezt a bojlert nem tudná helyrehozni, ezer év alatt sem. —■ Micsoda? Még nem létezett elektromos készülék, amelyet nem tudtam volna kijavítani. Volt már dolgom olyan bojlerral is, amely kétszer ilyen kopott volt. — Uram, nem akarok kételkedni egy olyan ember szavában, akit tulajdonképpen nem is ismerek. De ez esetben ön mintha túlértékelné tu• ■ iifj dását. m Rám kiáltott: — Holnap reggel itt vagyok a szerszámokkal, és megmutatom uraságodnak, hogyan kell egy ilyen bojlert megcsinálni! — Holnap vasárnap van. — Nem játszik szerepet. Jövök, és majd meglátja, mennyire értek a villamos vizmelegitőkhöz. — Nem — mondtam —, csak időt pocsékol rá . . . Most kapcsolt feleségem is: — Hagyd, fiam, legalább kísérelje meg, ha úgy gondolja. Nagynehezen beleegyeztem, hogy reggel jöjjön el. Egy fél óra alatt megcsinálta a vízmelegítőt, kifogástalanul müköött, ittunk egy pohár bort, n\egint, és bocsánatot kértem, hogy kételkedtem szavaiban. Nagylelkűen és diadalmasan mondta, nem a mi hibánk. Nyilván hozzászoktunk odaát, Amerikában, ha egy bojler elromlik, már nem lehet vele mit kezdeni. Franciaországban más a helyzet. Elköszönt. Boldog volt. Mi is boldogok voltunk. Ritkán történik meg, hogy egy amerikai igy meg tud örvendeztetni egy francia munkást. ART BUCHWALD UTINAPLÓ: PÁRISI TÖRTÉNET
