Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-18 / 3. szám
16. oldal VKülönös kérdésekkel fogad Szép Endre, az Országos Érc- és Ásványbányák mádi körzetének főmérnöke: — Találkozott már drótostótokkal — bocsánat: vándor kisiparosokkal —, akik a hátukon vitték a faládikájukat, és végigkiáltozták az utcát? Itt teremtek a Hegyközben és környékén . . . Vagy látott már trágyahordó asszonyokat, akik libasorban vánszorogtak fel a meredek domboldalon, és zihálva cipelték hátukon a trágyát? Mert itt, a Hegyköz táján ez is gyakori volt . . . Kortyol egyet a kávéból, és folytatja: — Ha a Hegyköz térképére néz, sürü, mákszemnyi pontok jelzik a faluneveket. Telkifoánya, Kishuta, Nagyhuta, Háromhuta, Vágáshuta . . . Történelem sűrűsödik e nevekben : aranyat bányásztak és üveget olvasztottak itt a középkorban ... A 20-ik század hajnalára szinte nyomtalanul eltűnt ez a kultúra. Nem maradt más, csak a végtelen erdők, a Károlyi grófok, meg a munkanélküliséggel párosult elképesztő szegénység. Itt kellett emberhez méltó életet teremteni. S hogy miképp? Kérdezze meg Pálházán, a perlitbányákban dolgozó egykori vándor kisiparosokat és trágyahordó asszonyokat . . . Pálháza határában, ott, ahol szinte már egymásra nőnek a hegyek, ahol olyan tiszta, áttetsző a levegő, mintha a Tátrában járnánk, magas kéményü kisüzem húzódik meg az egyik kies völgyiben. Fölötte, a hegyoldalban bányásszák a perlit szürke kövét. Munka közben, feszitővassal a kezében találom Kuma Józsefet, az egykori vándor kisiparost. Ötvenöt év körüli, zömök férfi, napszítta kalapban. — Harminckilenc évig vittem hátamon a faládikót — emlékszik a magyar szavakon is átütő szlovákos kiejtéssel. — Négy évtizeden át kiáltoztam az utcán: drótozni, fotózni, fazekat fótozni! — Hatvanöt-hetven drótos és ablakos vándor kisiparos élt ezen a vidéken. Körzetekre osztottuk magunk között az országot, aztán szétrajzottunk. — Nekem Salgótarján és környéke jutott. Volt olyan nap, hogy ötszáz forintot is megkerestem, máskor egy fülét sem. A havi átlagom még igy is több volt, mint itt, s ha csak a pénzt nézném, ma is megérné. Már azért is, mert egyre kevesebb a vándor kisiparos . . . A feszitővasihoz nyúl, szórakozottan meglazít egy nagy követ, s töprengve nézi, mi-MAGYAR TÁJAK: BARANGOLÁS HEGYKÖZBEN... ként görög lefelé a lejtőn. Aztán felsóhajt: — Még az sem bántana, hogy nincs már becsülete a vándor kisiparos szakmának, hogy már a nagyobbacska gyerekek is megszóltak az utcán: Józsi bácsi, maga még mindig? . . . Fütyülnék rá. De higgye el, megrázkódok, ha arra gondolok, hogy hajnalhasadástól sötétedésig jártam a várost, s este, ha holtfáradtan hazaértem, nem a család várt, hanem egy fütetlen lyuk, meleg étel nélkül . . . “Úriember” akartam már én is lenni, aki csak napi nyolc órát dolgozik, s még azt se bánom, ha kevesebbet keresek. S azt hiszem, igy gondolkoznak a többiek is, mert lassan elfogynak a vándor kisiparosok — néz, a nyugvó napkorong felé csendes szomorúsággal. — Hogy igaz-e a trágyahordás? — kérdezte vissza Merlicher Lászlóné. — De még mennyire! Magam is hordtam még a negyvenes években, mert egy magas dombon volt a földünk, ahová a tehenek már nem tudtak felmenni. — Öszvérrel? Persze jobb lett volna, hiszen az öszvér mindenhova felmegy — de kinek volt itt öszvére ? Elég volt eltartani a két soványka tehenet is! . . . Különben is: csak mai szemmel furcsa nekem a trágyahordás, mert akkor természetesnek tartottam, hogyha eljön az ideje, összeáll hatnyolc asszony és lány, ponyvát vet a hátára, aztán gyerünk! . . . Kishután, Merlicherék házában beszélgetünk. Besötétedett már, csak a kívülről 'beszűrődő kutyaugatások jelzik, hogy falu él és lélegzik körülöttünk. Eszembe jut A kopár sziget cimü japán film . . . Felvillan előttem a japán aszszony képe, aki csónakkal, két. kannánként szállította a szárazföldről a szigetre a vizet, lassú, vontatott léptekkel vonszolva magát felfelé. A film szinte a monotóniáig ismételte ezt a képet, ez a heroikus küzdelmet. . . —- Még csak negyvenéves vagyok, és nézzen rám, menynyire elnehezültem! — rezzent fel töprengésemből a kishutái szlovák asszony. — Ezért mondtam le a fölről, ezért örültem, hogy takarítónő lehetek a perlitüzemben, ahol az uram villanyszerelőként dolgozik . . . A pálházi presszóban beszélgetünk. Itt van Nagy Gyula üzemvezető, Táj ti Lajos körzeti vezető névrokonom, Magyar László villamosmérnök, s most ült közénk Palágyi Ernő tanácselnök is . . . Még mindig a kishutái szlovák asszony arcát látom magam előtt, meg is jegyzem: — Nemcsak a trágyahordás meglepő. Úgy beszélt a takarítónői beosztársól, mintha karriert futott volna be. — Ne felejtse el, hol vagyunk! — figyelmeztet az üzemvezető. — l-9594>en, amikor megkezdtük a perlitbányászatot, vagy kétszázan jelentkeztek az ötven munkahelyre. Egy seregnyi ember tanácselnöki papirral igazolta, hogy sok gyereke van . .. Mások még azt sem bánták, hogy a harmadik faluból kell bejárni és napi huszonnégy kilométert gyalogolni . . . Télen, amikor járhatatlanná váltak a hegyi utak, volt, aki beköltözött az üzembe, keresett magának egy meleg zugot, és — a kabátjával takarózva — ott aludt egész héten át . . . — Ma már kevés az emberünk — veszi át a szót Táj ti Lajos. — Iparosodott a környék, több mint nyolcszázan dolgoznak már a perlitüzemben, a kaolinbányában és a nagy fűrésztelepeken. Egyre több a gép és mégis kevés az ember. — Nézzen végig a vendéglőben! — ajánlja a tanácselnök. — Elkülönített sörözője, presszója és étterme van, ahol meleg ételt lehet kapni. Egy alig nyolcszáz lelkes nagyközségében, amely a hozzá tartozó hét parányi faluval is csak 4200 lelket számlál, ahol az önkiszolgáló bolttól a vegyes ruházati áruházig, a fogászati szakrendelőtől kezdve a körállatorvosig és vízvezetékig mindent és mindenkit megtalál, ahol szinte minden ház megnagyobbodott, ahol már autók állnak a kapuk mögött. így igaz, amint mondom: autóba ülnek az egykori földhözragadt favágók és drótosok . . . ESZTERGOMI KÉPESLAP: 1000 ÉV Esztergom, 1973, január Esztergom 1000 éves.A kurucok legendás hirü tábornoka: Vak Bottyán rezidenciáján beszélgetünk. Vendégfogadó házigazdánk: dr. Sárosi József, Esztergom városi tanácsának vb-titkára. A barokk műremek ma stílszerűen tanácsiháza. ★ Esztergom, a Duna gyöngye, mégis: patinával a várost a történelem vonta be, fénnyel pedig nagy fiai. A 10-ik század végén Géza fejedelem Székesfehérvárról ide hozta udvarát. Itt született István, a várban őrzik emlékét az államalapító nagy férfiúnak. Három évszázadon át itt, Esztegomban uralkodtak az Árpádházi királyok. Itt élt Vitéz János, a magyar reneszánsz mestere. A török elleni felszabadító ostrom során a vár alatt kapott halálos sebet Balassi Bálint, itt verekedett a pogányok ellen Claudio Monteverdi, az olasz muzsika ujrateremtője, René Descartes francia filozófus, hadvezérként a bátor Sobieski János lengyel király és Lotharingiai Károly. Később innét indult a labancok elleni csatába Vak Bottyán tábornok. Kossuth zászlaja alá a város beállt 48-as honvédnek, lükben pedig a dorogi bányászokkal együtt küzdött a proletárhatalomért. Mohács előestéjén a-dúsgazdag Bakócz Tamás érsek II. Ulászlótól 4000 aranyért zálogba vette a szabad királyi várost és ezzel Esztergom egyházfejedelmi főváí’ossá vált. A hanyatlási folyamat következménye, hogy a felszabadulás egy kis mezővárost talál. De Esztergom falai közé ismét behatolt a világi kultúra, a város karaktere megváltozott, férfiasabb lett, István müvét, hagyatékát — hatalmas vargabetűvel — természetes örököse, a felvilágosult nép jussolta. ★ A millenniumi számvetésnél ez a legnagyobb érték, amely gazdag vagyont sejtet iparban, mezőgazdaságban, emberi fejekben, szivekben egyaránt. Bizonyíték a néprajzás: 1950-ben 20 ezer, 1970-ben már 27 ezer Esztergom lakossága. Az iparban 10 ezer ember dolgozik. A város az ország egyik gép- és műszeripari bázisává fejlődött. Multimilliomos tsz-ében 1400 paraszt gazdálkodik. Iskoláiban a bejárókkal együtt 10 ezer fiatal tanul. És építkeznek, mindenfelé építkeznek. Esztergom 1000 éves, nagy—El is kél az autó — teszi hozzá névrokonom. — Hét évig voltam a perlitüzem villanyszerelője, eközben végeztem el a műszaki egyetem villimosmérnöki karát. Tudja, hány konzultáció és vizsga volt a hat év alatt? . . . 650 kilométer oda-vissza Budapest, mégis mentem, mert a hegyközi ember megbecsüli, ami van. Koccintunk, magunk elé meredve Ízlelgetjük a konyakot. Nagy Gyula töri meg a csendet,régi emlékeit felelevenítve, azt meséli, hogy az ötvenes években szerették volna megfiatalítani a telkibányai a r a n y ib ányászatot. Éveken át fúrtak, kerestek, de — mint kiderült — őseink a középkori primitív technikával is tökéletesen kibányászták a teléreket. Az persze még elképzelhető, hogy a nagyobb mélységekben . . . — Valószínű, ott sem lesz már! — jegyzi meg valaki. Szórakozottan hallgatom a vitát. A környéknek ugyanis majdnem mindegy, hogy lesz-e, vagy sem. Útjuk arany nélkül is az aranykorihoz vezet. Magyar László kanállal esznek itt. Gazdag és szellemes programmal köszöntik a millenniumot: díszpolgárokat, emlékműveket avatnak, kivirágoztatják a várost, eljön ide mindenki, aki járni tud. ★ Csendes eső szemerkél, illik a barokk városhoz. Felbaktatok Babits Mihály házához. Mennyit irt, alkotott itt a mester, mennyi barátja látogatta e házat! Nem is értem, hogyan jut eszembe pont itt, Vicze Laci, a piktor, aki a tanács padlásszobájában festi képeit. Ez oly kedves, ahogy a hatalom megosztja portáját, a kuruc vezér rezidenciáját a művészettel. Kimondotta sajnálom, hogy már épül a műteremlakás. Egy színnel szegényebb lesz Esztergom. Suha Andor ÓHAZAI KRÓNIKA Jáspismezőre bukkantak a Mátrában, Gyöngyösoroszi környékén az ércbányászok. A ritka ásványt az úgynevezett féldrágakövek sorában tartják számon. A Mátrában előforduló jáspistelér pontos kiterjedéséről és értékéről további vizsgálatok adnak majd számot.
