Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)

1973-06-28 / 26. szám

16. uidäl ÓHAZAI SZÍNFOLTOK: Lakodalom Nagyrédén “Gazdag lakodalom lesz a szombati” — mondják min­denfelé a faluban. T., a vőle­gény technikus a téeszben, menyasszonya a téeszirodán könyvelő. T. édesapja agronó­­mus. A falu központjában, közvetlenül a tanácsiháza mö­gött, a bolttal szemközt van a házuk. — Harmincnegyvenezerbe kerül a lagzi — mondja T. édesapja. — Ennél jóval több bejön majd a meny asszony - táncon. Hatvanezerre számí­tunk. Már napokkal korábban megkezdték az előkészülete­ket. A szomszédok, a meghí­vottak egész héten hordták az összekötözött lábú tyúkokat, kakasokat. Szemközt Piros néni kimeszelte a konyhát, zöldre festette a minium­­vörös kerítést. Rendben kell lenni, hisz lakodalom lesz a szomszédban Csütörtökön a szomszédos házakban az asz­­szonyok begyújtottak a ke­mencébe — az udvarban min­denhol ott áll még a régi bú­bos, másképp süt az, mint a gáz —, széles tepsikben sza­pora léptekkel vitték a vőle­­gényes házból a friss tásztát, és vitték vissza este ugyanoda a pirosra sült és illatos ma­zsolás, kakaós lakodalmi ka­lácsot. Aznap már mind a húsz meghívott háziasszony ott sürgött-forgott az udvar­ban; a felkért gazdasszony irányította a szapora-kezű, pergőnyelvü sereget. Tésztát gyúrtak, káposztát vágtak, húst sütöttek, fűszeres, ne­héz szagok csaptak ki a ha­talmas konyhából. Ezalatt a férfiak oszlopokat vertek a földbe, ponyvát feszítettek az udvar fölé, az udvarba pedig hosszú faasztalokat és ácsolt fapadokat állítottak. Pénteken aztán leölték a másfélmázsás hízót. Hurkát, kolbászt sütöttek egész nap az asszonyok, a férfiak a ka­pu fölé villanyégőkkel kör­berakott táblát függesztettek ‘Isten hozta a kedves vendé­geket!” fölirattal. Ugyanígy folyt a lázas ké­szülődés két utcával arrébb, a menvasszonyos háznál is. Szombat reggel zsúfolásig megtelik a nagyrédei katoli­kus templom. A kántor sem a hétköznap szokásos harmóni­­umhoz ül, hanem a vasárnapi orgonái játszik. — Hiába ,no, a tanácsháza nem tudja azt a pompát és szépséget nyújtani, amit a templomi esküvő — tárta szét kezét a vőlegény még tegnap, amikor az esküvőről kérdez­tük. A tanácsházától a templo­mig, és onnan vissza a éő­­legényes házig rövid az ut. A násznép kettéválik. A meny­­asszonyos háznál is lakodal­mat ülnek. Ott egy, itt két zenekar huzza a talpaláva­­lót. Gitár-zenekar és hagyo­mányos fuvósbanda. “Jobb a gitárzenekar —vélekedik a vőlegény öccse —, azok tánc­dalokat is tudnak, de ha kell, nótát, csárdást is.” Ami délelőtt volt, az még csak az esküvő, az igazi lako­dalom az ebéddel kezdődik. Ekkora már a vendégek nagy­­része megérkezik. Százhatvan házat hívtak meg, házanként három személyt számolva, ez csaknem félezer ember. Hús­sal megrakott sürü, leves, sültek, hurka, töltött káposz­ta, rétes, torta az ebéd, és természetesen hűvös rédei bor, töméntelen mennyiség­ben. Vonulnak a tálak az asz­­szonyok kezén. — Szedjen még, ne kéres­se magát — hajol az asztalok­hoz kedves szóval a házias­szony. — Vegyen a rétesből is, jó szívvel adjuk. — Módszeresen kell enni — magyarázza teliszájjal pa­lócföldi utitársam, János —, hogy a későbbi fogásokra is maradjon még hely. Sötétedik már, amikor el­indulunk a menyasszonyos házhoz. A vőfély csöndet pa­rancsol a zenészeknek és a velük danászóknak, kiáll az udvar közepére, magasra emeli a fehér kendővel, és bordópiros almával ékesített vőfény-botot, ‘‘Dicsértessék a Jézus Krisztus!” — kiáltja és belekezd a vőlegénybucsuz­­tató mondókába. T. most, a rigmusok közben búcsúzik sorban, könnyes szemmel édesanyjától, édesapjától, testvéreitől, barátaitól. A körben álló öregasszonyok nagy kockás zsebkendőket vesznek elő, abba törlik ned­ves szemüket. A lakodalmas menet a sze­merkélő esőben megindul a menyassznyos házhoz. Elől megy a sötétruhás vőlegény, karján a kisérőlánnyal, közeli rokonával. Szemközt már várják őket, a két násznép összeölelkezik és újra kezdődik a tálak, kan­csók véget nem érő vonulása, az elháríthatatlan szives ki­­nálgatás. Újabb egy órán át tart a dinom-dánom, eszem­­iszom, tánc, majd a vőfély magasra emeli botját, “Me­gint dicsértessék a Jézus Krisztus!” — kiáltja és a menyasszonybucsuzt at ó b a kezd, Az eső patakokban ömlik, zivatarban, sárban vonul vé­gig a násznép a falun, vissza a vőlegényes házig. Elöl az ifjú pár. — Minden lakodalomba ugyanazt a vőfélyt hívják — magyarázza Tibor, a futbal­lista. — Ő az egyetlen, aki is­meri még az összes mondókát. Háromszáz forintot kap mind­két háztól. Tavasztól őszig szépen keres. Lakodalmi tisztségviselő még a két násznagy, a nyo­­szolvólányok és nyoszolyó­­asszonyok (rozmaring a jel­vényük), valamint a kisérő­­lány. A vőfélyt fehér kendő­ről is meg lehet ismerni. A bot és a kendő kijár a tizen­­kétéves rokongyereknek, a kisvőfélynek is. A lakodalmi szertartáson kívül a vőfély tisztéhez tartozik még, hogy a lakodalom előtti este átad­ja a menyasszonynak a vőle­gény által küldött gazdag jegyruhát: gyűrűket, bundát, jegycipőt, menyecskeruhát, jegykendőt és csokrot. A vőlegényes házban a menyasszonyt anyósa, apósa cukorral fogadja. Régi szo­kást idéz ez is: mézzel kenték be régen az ifjú feleség szá­ját, hogy édes legyen mindig a beszéde. Az ötfogásos, hagyományos csigalevessel kezdődő vacso­ra után (kétszer terítenek, csak igy fér el az estére fel­szaporodott vendégsereg) már a gitárzenekar is csak csárdást játszik és újra kez­dődik a vad, pördülő tánc. Éj­fél körül kedves vendégek ér­keznek: az ifjú feleség közeli hozzátartozói a menyasszo­nyos házból, vagy harmincán. Leültetik, kinálgatják őket. Ez a hérész. Egy hét múlva, amikor a fiatalok visszajön­nek a nászúiról, kerül majd sor a kishérészre, mikor a férj házanépe látogatja meg a feleség családját, és vacso­ráznak együtt szükebb kör­ben, huszan-harmincan. Együtt van mindenki, kez­dődhet a gvertyástánc. “Urunk, Jézus Krisztus tisz­teletére meggyuj tóm az első gyertyát” — áll ki a vőfély, és a két ujja közé fogott gyer­tyával táncra perdül az egyik kisérőlánnyal. “Urunk, Jézus Krisztus tiszteletére meg­­gyujtom a második gyertyát” — mondja újra, és újabb pár áll a táncba. Harmadik, ne­gyedik, ötödik gyertya kö­vetkezik, táncol a kisvőfély, a násznagy, a nyoszolyólány és a nyoszolyóasszony. Této­ván imbolyog a gyertyák vi­lága körbejár, leereszkedik, fölemelkedik újra, pislákol; meggyujtják, ha ki-kialszi^t. Eközben a menyasszony el­tűnik az egyik szobában. Le­veti a hosszú fehér menyasz­­szonyi csipkeruhát és piros menyecskeruhát ölt. Ebben áll ki a menyasszonytánchoz. — Eladó a menyasszony! — rikkantja a vőfély. Fia­talember dob egy piroshasut a tálba, a zenészek rákezde­nek és a kör közepén forog a pár. IJjabb százasok, újabb táncosok követik egymást, mig az egyik sógor két lila­­hasuval oda nem lép; a vőfély megálljt int a zenekarnak, szé­ket tol a menyasszony alá, és kiáltja: ‘‘Ezer forintért Jani sógora pihenteti a menyasz­­szonyt!” “Pihen holnap!” — lép oda újabb ötszázassal agy bácsika. “Rajta zenészek!” A százasok ideje lejárt, ötszá­zasok kerülnek sűrűn a tá­nyérba. A szülők, testvérek többször is ezerrel táncoltat­ják (vagy pihentetik) a meny­asszonyt. “Ötezer!” — licitál rá mindenkire a nagyapa. — ‘‘Pihen a menyasszony!” “Ezer!” — ugrik oda a koma — “rajta, zenészek!” Repül­nek a bankók, el sem férnek a tálban, mindenki a másikon akar tultenni. “Ötezerért me­­gin pihen a menyasszony!” ‘Eladó a menyasszony!” ‘Ezerért a keresztapjáé a menyasszony!” “Eladó a menyasszony!”, “Ötezerért a nagyapjáé a menyasszony!!’, ‘Eladó a menyasszony!” ‘‘Rajta, zenészek!” Legvégül az ifjú férj fehér báránnyal váltja ki feleségét. Ekkorra már két tál is kevés a temérdek pénznek. A vő­fély gondosan szortírozza a sok százast és ötszázast, majd hangosan számolni kezdi a magasra nyúló bankóhalmo­kat. A násznép feszülten, iz­galommal figyeli. Egy esküvő értékét nem kis mérékben a menyasszonytáncon össze­gyűlt összeg nagysága hatá­rozza meg. Még jövő ilyenkor is mesélni fogják, mennyi ke­rült a tányérba. T-ék lakodal­mán. — Nyolcvanhatezer — vág­ja ki büszkén a vőfély. Húsz­ezerrel több tehát, mint amennyire számítottak. — Megvan a másik autó — jegyzi meg mellettem egy nagykendős öreg nénike. — Ennyiért én egy hóna­pig eltáncolnék — toldja meg a futballista. — Évi jövede­lem ez. — Hiába no, Rédére kell nősülni — vélekedik kajánul a palóoföldi utitárs, János. — Nyolcvanhatezer - e g y­­száz — emel föl diadalmasan a vőfély egy földrehullott százast. Fölszabadult, vidám nevetés. Sikeres, gazdag, nagy lakodalom a T-éké. Jö­het az újabb kancsókban a bor, a kerek csokoládés, diós, puncsos torta, jöhet a zene, a tánc, a mulatság reggelig. Rajta, zenészek! BÁRON GYÖRGY ÓHAZAI KRÓNIKA Siófokon, Balatonfüreden, Keszthelyen, Hévizén, Fo­nyódon, Balatonlellén és Ba­­latonföldváron lesznek az idény folyamán rendszeres szabadtéri hangversenyek a Balaton mellett. Tihanyban a népszerű apátsági orgona­koncerteken túl muzeumker­­ti hangversenyeket is rendez­nek az Apátság udvarán. —o— Negyvenhét éves korában váratlanul elhunyt Pásztor Lajos, a weimari Nemzeti Színház tenoristája. Pásztor Lajos pályafutása a Magyar Állami Operaházban kezdő­dött. Az Egészségügyi Világszer­vezet meghívására magyar vízügyi küldöttség utazott az Amerikai Egyesül Államok­ba. A küldöttség — amelyet Bégen Imre államtitkár, az Országos Vízügyi Hivatal el­nöke vezet — a vízgazdálko­dás és a vizminőségvédelem tervezési, szervezési, kutatási módszereit és eszközeit, a vízminőségi gazdálkodás kör­nyezetvédelmi összefüggéseit tanulmányozza, és megbeszé­lést folytat az USA illetékes vízügyi kormányszerveivel. A küldöttség New Yorkban lá­togatást tesz a UNO titkársá­gán. —o— Szolnoki “Les Halles”. Vá­sárcsarnokot kap a fejlődő Tisza-parti város. A 3000 négyzetméteres alapterületű fedett piacon 35 pavilon lesz. A MEZŐGÉP nyíregyházi egysége körülbelül 5 hónap alatt építi fel könnyűszerke­zetes elemekből. Pécsett — szeptember 26. és 30. között — az idén har­madszor rendezik meg a nem­zetközi bábfesztivált. Tizen­egy hazai együttes mellett Angliából, Csehszlovákiából, Franciaországból, Jugoszlá­viából, Olaszországból, Romá­niából, a Német Szövetségi Köztársaságból és a Szovjet­unióból érkeznek bábszínhá­zak a találkozóra.

Next

/
Oldalképek
Tartalom