Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-06-28 / 26. szám
14. dual HINNI A HIHETETLENBEN Irta: DOHNÁNYINÉ ZACHÁR ILONA Papok, evangélistáik szakadatlanul biztatják a hivőket, hogy hirdessék fennen Krisztus tanait mindenfelé. Maga az Ur is azzal búcsúzott tanítványaitól, hogy meghagyta nekik, térítsék meg az embereket az Evangélium számára. így aztán magam is barátaimmal együtt, kik osztoztak velem abban a gyönyörűségben, hogy Krisztusra rátaláltunk, buzgón igyekeztem a Megváltóról beszélni és elmondtam azokat a csodákat, melyekben Vele kapcsolatban részünk volt. De itt követtük el a hibát. Mert addig, amig a Szentirást idéztük és azt hangoztattuk, amit Krisztus egykoron mondott, rendben volt minden. De amikor saját egyéni élményeinkről zsámoltunk be, süket fülekre találtunk. Ekkor ébredtem rá, hogy legjobb, ha az Úrral való csodálatos élményemet nem hangoztatom, mivel legtöbb ember úgyis kételkedni fog benne. Legfeljebb azok hiszik el, akiknek maguknak is volt hasonló élményben részük, de azok meg rossz néven veszik, hogy miért másvalaki részesül ilyen áldásban — miért nem ők? Talán az élet semmilyen terén nem tapasztalható olyan elkeseredett irigység, mint éppen a vallással kapcsolatban. Ez a felfedezésem adta értésemre azt a körülményt, hogy Szűz Mária miért tartotta titokban Szent Fia isteni származását, úgyhogy arról csak olyan kevesen tudtak. Önkénytelenül kérdeznék, miért nem hirdette mindenfelé legalábbis falujában, ahol éldegélt? Erre a kérdésre megadja a választ Marjorie Holmes, “Two From Galilee” cimü könyve, mely egy megható szerelmi történet és beszámol József és Mária egymás iránt való vonzalmáról és odaadásáról. Számos akadály választja el őket és mikor végre megtörténik az eljegyzés, Mária teherbe esik az Ur angyalának kijelentése szerint. Kétségbeesetten akarja megmagyarázni, hogy mi történt, hogy ő nem csalta meg Józsefet, ő ártatlan, ő csak isteni parancsot teljesít, mivel az Ur kiválasztotta őt erre a magasztts feladatra. De noha Izraelben minden mennyegző alkalmával imádkoznak az egybegyűltek, hogy ennek a frigynek keretében megszülessen a Messiás, mikor ez Mária esetében végre beteljesülést nyer, senki sem ad hitelt vallomásának. Még saját szülei se hisznek neki. Anyja kétségbeesetten tördeli kezeit, hogy miért jutott ilyen szégyenbe a leánya, mert egy percig se hiszi el, hogy Máriát valóban ilyen felmagasztaltatás érte. És mégha igaz is lenne, miért éppen az ő leányának jut ez a kétértelmű dicsőség, mely több fájdalmat és megaláztatást hoz mindnyá; WVWWWVWVWWVHHWWVVWWWWWt ! HETI NAPTÁR il; ► ^ ; I JULIUS i; 2—Hétfő: Sarlós j; 3—Kedd Emye j j 4—Szerda: Ulrik, Berta ;! 5—Csütörtök: Antal ;! 6—Péntek: Mária j; 7—Szombat Cirill és Metód !j 8—Vasárnap: Izabella /WiWHVWWWVWWVWVMWWWVWWVW. juknak mint örömet — miért nem lett erre inkább valaki más kiválasztva? Ez valahogyan megmagyarázza, hogy Krisztus anyjának miért kellett hallgatnia erről a nagy titokról, ahelyett, hogy boldogan kürtölhette volna ki az egész világba. Maga József, a férjj elölt és szerelmes is kételkedve fogadta a hirt. Hinni akart, mert szerette Máriát s ismerte erkölcsösségét és tisztaságát. Bízni akart benne, de minden igyekezete mellett is kételkedett — mint ahogyan ez annyiónkkal megesik, hogy még a leghitelesebb bizonyítékok ellenére is kételkedünk. De Isten, ki az emberi lélekbe lát, eloszlatta ezt a kételyt egy üzenettel, melyet egy álom keretében nyilatkoztatott ki és mely szerint József tudtára adta, hogy Mária igazat szól és hogy bizhat benne, mire az boldogan veszi őt magához, mint hitvestárást. Megértette végre, hogy egy csodáról van szó és most már azt is megtanulta, hogy ha Isten csodával áld meg bennünket, az nem mindig vágyaink beteljesülését jelenti. Most már engedelmesen hajtja meg fejét Isten akarata előtt, szeretettel segít Máriának az istállóban, hogy világrahozhassa szent Fiát. És akkor sem zúgolódik, amikor egy sötét sejtelem révén tudomást nyer róla, hogy a Kisdedre, kiről azt képzelték eddig, hogy királyság, fény és dicsőség részese lesz, a halálthozó kereszt veti árnyékát. Mária sirvafakad a keserű jövő sugallatára, de József, aki már összeszedte magát, szeretettel vigasztalja, mondván: “Nyugodj meg kedvesem, kicsiny feleségem. Nines-e minden anya tisztában azzal, hogy ha fiat szül, annak egy napon meg kell halnia? Nem áll-e már vagy ezer fakereszt Juda dombjain? És vájjon nem görnyedünk-e mi, földön járó emberek valamennyien naponta keresztünk alatt?” Heti fohász Uram, ebben a sötét bűnökkel teli korban őrizzed meg szivünket a bűntől. Ha mindenki megcsal, mi legyünk becsületesek, ha mindenki gyűlöl, adjunk viszonzásul szeretetet, ha hazudnak nekünk, mi mondjuk az igazat, ha megaláznak, fogadjuk el a bántalmat és legyen táypl tőlünk a bosszuállás gondolata. Most, mikor a hangnál sebesebben szálló repülőgépek olyan gyorsan elvisznek minket a világ egyik végétől a másikig, add, hogy találjuk meg azt a rövjd utat, mely a mi szivünktől embertársaink szivéhez vezet. Ámen. ERŐT ADSZ ' Elhagysz eléggé, amint egykor is elhagytál, de szemed talán rajtam őrződ. Hagyod néha: győzzön kevély, hamis. Úgy segilsz: szegényes hálám megelőzöd. Olykor úgy segitsz rajtam, nem tudom: veszélyből visszarántó, vagy szelid kézzel. Magyaráznám: véletlen alkalom. Rövidlátó, ködös értelem nem ér el. Gyarló, kurta imáim s kétkedő, megkésett hálálkodásom mit akarnak? Vagy e gyarló szál a Hozzád kötő, titkos varázs? Nem hagysz el, mert én se hagylak. Kardot se nyujtsz, pajzsot se tán harcaimban, de erőt adsz: kudarcaim is kibírjam. Hegedűs László Dohnányiné Zachár Ilona NÉHÁNY GONDOLAT: AZ ÖNSAJNÁLKOZÖKRŐL Van-e olyan nyitott szemű ember, aki még nem találkozót önsajnálókkal? Vagy ne kapta volna rajta magát soha azon, hogy felnagyítja gondjaitbajait, “elefántnak néz szunyognyi bajt?” Vaive, aki nem igyekszik menekülni azok elől, akikről biztosan tudja, hogy bármiről kezdenek beszélgetni, ő pillanatok alatt saját bajai, megoldhaatlan problémái, a rajta esett sérelmek, igazságtalanságok mindig kéznél levő sirámait zúdítja elcsípett hallgatója nyakába? Hát persze, hogy nem mindig könnyű az élet. Sőt, lehet, hogy gyakran igen nehéz. De micsoda szegényes vigasz, ha örökké csak önmagunkkal törődünk ,másoktól viszont azt kívánjuk meg, hogy a mi panaszkodásainkat hallgassák végig odaadó figyelemmel? S mégis hányán vannak ilyenek. Ellentétei ők azoknak, akik folyton saját sikereikkel kérkednek, mindig van valami elhencegni valójuk, ami miatt aztán hadd csodálják és ám irigyeljék őt az emberek. Az önsajnálás ellenszenves, sőt nemegyszer beteges pszichikus szükséglet. Kinzottjai akkor érzik jól magukat, ha valaki sajnálja őket. Nekik sem egészei! jó ez, környezetük tagjai számára pedig szinte elviselhetetlenül terhesek. Minden bajukért másokat hibáztatnak, legjobb esetben saját eredendő, immáron véglegesen hozzájuk szegődött pechességüket, sorsüldözöttségüket. Az emberek kegyetlenek hozzájuk, irigyek, azt hiszik, hogy nekik jól megy, pedig dehogy! Könynyü másoknak! Mindenki visszaél jóságukkal, sokan belőlük élnek, tőlük plagizálnak, az ő ötleteikből gyarapodnak, miközben ők kénytelenek megelégedni zsenialitásuk, munkájuk maradék morzsáival. Néha persze az is megtörténik, hogy valakit tartósan “üldöz a sors”. De sokkal többen vannak olyanok, akiknek az átélésmódjában, feldolgozási stílusában van az eredendő baj. Helytelenül, torzítva szemlélik s látják saját helyzetüket, önarcképüket, mintha csak torzító tükörben néznék magukat. S minthogy mások nem ugyanezt a tréfacsináló tükröt nézik, egészen másképpen látják az “üldözöttek” sorsát. Azt jelenti ez, hogy az önsajnáló emberek önarcképe, és a többi emberek által feléjük tartott tükör képe nem azonos, sőt sokszor még csak nem is hasonlít egymáshoz. S ez rengeteg gondot ad az nsajnálóknak, hiszen nincs hitele embertársai körében. A felnőttségnek egyik legfontosabb tantárgya az, hogy az ember tanulja meg megközelítőleg úgy észlelni és elfogadni saját magát, ahogy más emberek látják, számon tartják őt, helyzetét. Lehet, hogy csupán egy kialakulóban levő rossz szokásról, szemléletbeli eltolódásról van szó, de gyakori, hogy annyira megrögződik az emberben az önsajnálás mechanizmusa, hogy szinte lehetetlen megszabadulni tőle. Mi segíthet az ilyen embereken és környezetükön, amelyet szakadatlanul kínoznak? Leginkább bizonyára az az igen eredményes önnevelési módszer, amelyet mai pszichológiai műszóval attitűdváltásnak nevezünk. Nem egyéb ez, mint saját, helytelenül kialakított viselkedésünk tudatosítása, erre épülve annak az elhatározása, hogy kellemetlen hatású viselkedésünkön “muszáj” változtatnunk, ha nem akarunk saját magunk ellenségei maradni, végül pedig a szükségesnek látszó változtatás azonnali megkezdése és következetes gyakorlása. Ma már tudjuk, hogy ez a módszer az élet igen sok területén igen jó eredményt hoz. Miért ne próbálnánk ki, saját magunk boldogsága és környezetünk tehermentesítése érdekében egyaránt? Harsányi István
