Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-06-28 / 26. szám
10. óidul FURCSA ISMERETSÉG Irta: MIKES MARGIT Zolnay Károly New Yorkban élő magyar fiatalembernek tick je volt. Hogy mitől kapta ezt ilyen fiatalon? Talán az átélt forradalom izgalmai, mikor a utcákon harcolt, aztán a börtön, aztán a szökés, talán ezek fejlesztették ki benne az idegbajt, ami abban nyilvánult, hogy a jobb kezével állandóan a kalapját markolászta és a karimánál fogva a fejébe huzigálta. Szerinte a kalap nem ült eléggé a fején, azért kellett megrángatnia, hogy le ne essen. Valóságban tisztára reflexmozgás volt, amelyről nem tudott leszokni. Ment az utcán és a jobb karját a kalapjához kapkodta. Egyszer ilyenkor történt, hogy a sarkon levő ház előtti kis kertben álló öreg ur visszaköszönt neki, félreértvén az ő karmozdulatát, azt hitte, hogy ez neki szóló üdvözlés. Zolnay barátunk fölkapta a fejét és kissé bambán nézett az öregre. De egy pillanat alatt átlátta a helyzetet. Egye fene, gondolta Mr. Zolnay, higyjen amit akar és tovább ment. A csodálkozása még csak növekedett, mikor másnap ugyanez megismétlődött. Az öreg kint állt, ingben, farmernadrágban, ősz haja fésületlenül lógott a homlokába. És mikor Károly ismét a kalapjához kapott, feléje bólintott. Megint félreértette a mozdulatomat, gondolta. így ment ez napról-napra, amikor aztán egyszer az öregur egészen közel állt a kertet körülölelő vaskerítéshez és barátságosan visszaköszönt : — Good morning! — napok múlva ezt is hozzátette: — How are you? A fiatalember gépiesen felelte: — Thank you, fine. Aztán ez megismétlődött naponta, már pár szót is váltottak, például ilyet, ma szép időnk van. Gyönyörű ez a reggel! — mondta Károly. — Yes. Estére ennek is csúnya vége lesz, mint a többi napnak. Károly megállapította, hogy az öregur pesszimista lehet, ha a megszülető napnak már kora reggel az elmúlását siratja. De talán éppen az életnek rajongó szerelmese, aki minden napnak a kezdetén már bánkódva borong a vég miatt. A következő nap Károly újra megpendítette ezt a témát, hogy milyen gyorsan peregnek egymásután a napok. Az öreg ur ott állt a szokott helyén a kerítés mögött és messzenéző tekintettel mondotta : — Yes, nekem különösen gyorsan, mert én mintha a kenyeremből mindennap levágnék egy szeletet és rohamosan fogy. Én már a végefelé járok, kenyerem javát megettem. — Elszomorodott tekintettel nézett maga elé a távolba, mintha a múlt száguldó napjait látná. Egy napon Károly tovább szőtte a beszélgetés fonalát, megkérdezte, hogy mi a véleménye a növekvő inflációról ? Az öreg lekicsinylőén legyintett és azt felelte: — Ennél nagyobb gondom, hogy ebéd után hány lyukra eresztem a nadrágszijamat, hogy ne szorítson . . . Károly megállapította, hogy az öreg meglehetősen egocentrikus, kevésbé törődik a közügyekkel, kizárólag a saját problémáival van elfoglalva, például jelen esetben, hogy hány lyukra ereszsze a nadrágsziját. Nem rokonszenves. A következő napi diszkurzus ez ifjúságról szólt: — Nagyon szomorú látvány az amerikai fiatalság társadalomellenes magatartása. Tisztelet a kivételnek, de fölforgatásra törekszenek! Az öreg azt felelte: Amellett mindent elherdálnak. A fiatalságot is. Az ifjúság élete nem más, mint az állandó herdálás. Azt hiszik, a zsákjuk feneketlen . . . bezzeg ha megöregszenek, akkor látják, hogy tékozolták el legdrágább kincsüket. Mert az ifjúság visszafordíthatatlan, mint a világmindenségben az elhasznált energia. Ahá, az öregur meglehetősen müveit, hallott az entrópia törvényről, a visszafordíthatatlan energiákról, amelyek szétszóródva sugárzanak a világűrben. Viszont érett bölcsességre vall az ifjúságról alkotott véleménye. Aztán másnap hiába várta a találkozást, a kis vaskerítés mögött nem állt senki, a ház előtti virágok közt a hely üres volt. így ment ez nap-nap után. Károly a megszokott lendülettel kapkodta kezét a kalapja karimájához, de a mozdulata semmibe foszló tick maradt. Elhatározta, hogy végére jár a dolognak, mi történhetett az öreggel, hogy nem mutatkozik? A nevét se tudta, csak annyit, hogy itt lakik a házban. E'gy ideig ideig tépelődött, fölmenjen,ne menjen? Végeredményben mindegy, hogy látja-e vagy nem. Másnap mégis benyitott a kapun és egyik ajtón találomra becsöngetett. Borzashaju asszony dugta ki a fejét, a haja kis tekercsekben volt felkunkoritva. Károly zavartan szólt: — Bocsánat, nem tetszik tudni, melyik lakásban lakik az öregur, aki a kertben szokott reggelenként álldogálni ? A nevét nem tudom, de ismerjük egymást és napok óta nem láttam. — Talán a Mr. Hamiltont keresi? — kérdezte azt asszony. — Második emelet 5. — És máris becsukta az ajtót. Károly fölballagott a második emeletre és becsengetett az 5-ös számú ajtón. Bent néma csend, majd kisvártatva nyílt az ajtó és egy meglepően szép, fiatal lányt látott maga előtt. Olyan szép volt, olyan gyönyörű, hogy a csodálkozástól a lélegzete is elállt és alig tudott szólíri. — - Bocsánat, hogy zavarom. De ugye itt lakik az az idősebb ur, aki reggelenként a ház előtti kis kertben szokott állni? Minden nap rövid eszmecserét folytattunk a kerítés mellett, de már napok óta nem látom. Mi van vele? Talán csak nem beteg? — Az az édesapám — mosolyodott el a lány, — nem beteg. — A kedves lánya ? — dadogott Károly —, nem is tudtam, hogy ilyen elragadóan szép lánya is van, sose mondta és maga sem mutatkozott. Miért? — Papa nem enged sehova, úgyszólván állandóan itthon vagyok, nem szereti ,ha kimegyek a lakásból.- Nem? Miért van ez? — kérdezte meglepődve Károly. A lány mostmár kilépett az ajtó mögül a folyosóra és a fiatalember még jobban szemügyre vehette karcsú, remek alakját, szandálba bujtatott formás lábait. Ö szintén megnézte a fiatalembert. Mintha örült volna, hogy valakivel szóbaereszkedhet . . . — Papa egyedül van, anyámat korán elvesztette, én maradtam neki . . . Nem beteg, de napok óta a városba megy vásárolni, már jön is — mutatott a folyosó végén fölbukkanó apjára, aki éppen kilépett a liftből. Az öreg feléjük tartott és csodálkozva nézett Károlyra, aki örömmel üdvözölte. — Bocsásson meg, hogy zavarom, de feltűnt, hogy napok óta nem látom a ház előtt, azt hittem, beteg. Megvallom már hiányoztak a reggeli beszélgetések. Az öreg nemhogy elmosolyodott, mint az várható lett volna, hanem elég ridegen felelte: — Nemg vagyok beteg, vásárolni járok — a lányához fordult —, amit fölirtál, nem találtam a boltban. No, gyerünk, sürgős elintéznivalónk van, — fordult a fiatalemberhez, aki elhülten állt a barátságtalan fogadtatás miatt. A teremtésit neki, igy fogadja az én udvarias közeledésemet? Legalább néhány köszönő szót mondhatna, más valószinüleg beinvitálna egy kis beszélgetésre, ha már itt vagyok! A meglepetése dühhé fokozódott, mikor az öreg szó nélkül bevonult a lányával a lakásba, magukra rántva az ajtót minden köszönés nélkül . . . Kívül maradt a folyosón és fölháborodottan gondolta, erre a kemény, rideg emberre pazarolta a barátságát? A fene azt a ticket, minek kellett azon a reggelen a kalapomhoz kapkodnom ... Az öreg merő önzésből dugdossa a lányát mindenki elől. Képes elzárni őt a világtól, hogy valaki bele ne szeressen, el ne vigye tőle! Hiába, az első benyomása volt a helyes, nem rokonszenves. — De én bosszút állok rajta — gondolta —, és ezt a lányt kiszabadítom az apja börtönéből! Sőt el is veszem feleségül, ha hozzám jön. De miért ne jönne hozzám, szívesen beszélgetett velem, nem nagyon örült az apjának, mikor az megzavarta a panaszkodását. Valószinüleg örülne, ha megszabadítanám ebből a szomorú szobafogságságából . . . Nem is sejtette, hogy odabent a következő párbeszéd folyt le apa és lánya között: Miért nyitottál ajtót idegen, ismeretlen fiatalembernek? Azt se tudom kicsoda. — De hiszen azt mondta, hogy minden reggel beszélgettél vele a ház előtt. —- Igen, de a nevét se tudom! Egyszer rámköszönt, azóta se tudom lerázni a nyakamról, mindennap megáll a kerítés előtt és föltart sületlen beszélgetésével. — Nem is tudtam, sose mondtad. — Miért mondtam volna? Semmi közöm hozzá. Most még a lakásomba is be akar szemtelenkedni? Neked pedig megtiltom, hogy máskor'is szóbaállj vele! Érdeklődni jött utánam. Fantasztikus! Mit érdeklődik? Ha nem lát, hát nem lát, más dolgom volt! Ez már tolakodás! Ha még egyszer idedugja a képét, kidobom! A fiatalember pedig feltette magában, hogy akárhogy is, de találkozni fog a lánnyal, valahogy kiszabadítja ettől az önző apától, ha másképp nem, megszökteti. Más városba költöznek, hogy ne is láthassa az apját, ezt a vén zsarnokot . . . Hetek teltek el és ő folyton azon gondolkozott, hogyan férkőzzön a lány közelébe, hogyan mondja meg neki, hogy szereti, hogy el akarja venni feleségül, jöjjön vele és hagyjon itt mindent. Az elhatározását tett követte, még csak siettette az, hogy nem látta többé a kertben az apát, végleg eltűnt. Hozzáfogott a dolog kivitelezéséhez. Aznap délelőtt elindult, gondosan felöltözködött, persze legelőször gondosan megborotválkozott, a legszebb színes ingét vette föl, a kockás zakóját öltötte magára és újonnan vasalt szürke nadrágját. Aztán, lesz ami lesz, becsönget a lakásba. Felment és megállt az ajtó előtt, megnyomta a csergőt. Csend. Kisvártatva újra megnyomta. — Semmi nesz odabent. Harmadszori csengetésre végre csoszogás, egy öreg hölgy állt a küszöbön. Károly döbbenten nézett rá: — Bocsánat, úgy tudom, hogy Mr. Hamilton lakik itt. Itt van az öregur lánya? Az asszony kedvetlenül felelte: — Mr. Hamilton ? Három nappal ezelőtt elköltözött a lányával együtt Arkansasba. Én vagyok az uj lakó — mondta és becsapta az ajtót. — A vén gazember! Én akartam megszöktetni a lányát és ő szöktette meg előlem . . , Mikes Margit
