Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-05-31 / 22. szám
14. oldal A VÉDTELENEK VÉDELMEZŐJE Irta: DOHNÁNYINÉ ZACHÁR ILONA Assziszi Szent Ferenc talán a legismertebb és legnépszerűbb valamennyi szent közül és még azok által is ismert, akik nem katolikusok, sőt, nem is keresztények. Általánosan elterjedt róla, hogy pártolta, sőt felmagasztalta a szegénységet, hogy koldus módjára rongyokban járt és hogy igen kedvelte az állatokat, főleg madarakat, és hogy ezek szinte rajongtak érte. De csak kevesen ismerik-e kiváltságos, szentéletü férfi történetét. Francesco Bernardone több mint hétszázötven évvel ezelőtt született. Gazdag kereskedő fia volt eleinte ő maga is mulatós, vig, léha életet élt, mig egy napon csoda történt vele. Azt mondják, egy kis rombadőlt kápolnában hallotta először a Megváltó hangját, amikor felszólította őt, hogy építse fel újra az ő összeomlott házát saját erejéből, saját képességével. A fialatember, immáron Ferenc barát, aki megalapította a kolduló barátok rendjét, maga hordott össze minden követ, maga dolgozott meg minden gerendáért, cserépért, tégláért, amivel a kápolnát újra talpraállította. Mivel meggyőződött róla, hogy gazdag korában mennyire megfeledkezett Krisztusról, Isten teremtményei iránti véletlen szeretetében alapeszméjévé tette a Szegénység egy Hölgy volt, akit eszményképévé tett. Bejárta a világot mezítláb, egy rongyos köntösben, ápolta a betegeket, bélpoklosökat, segítette a szegényeket, elesetteket, védteleneket és még az állatokat is pártfogolta, akik megérezték ezt a feléjük áradó szere tetet és azt hasonló ragaszkodással viszonozták. Mindenekfelett pedig amerre járt, hirdette az evangéliumot. Ma azonban sajnos képtelenek megérteni ezt a fenkölt, emelkedettlelkü evangélistát. Csak azt hangoztatják, hogy nem mosakodott — mivel sokszor erre nem volt alkalma és ideje — és ezért folyton azt halljuk, hogy ő is úgy élt, mint ma a hippyk és ezek voltaképpen őt utánozzák. Harriet Van Horne a “Family Weekly”-ben igy ir erről: “A középkor hippyje volt-e Szent Ferenc? Lehetséges. De az a feltevés, hogy hasonlított a rendszertelenül csavargó, kábitószerrel élő, kiközösített huszadik századbeli hippykhez, egyenesen felháborító.” Szent Ferencnek nem volt szüksége kábítószerre, sem szexuális viszonyra, ha mámoros akart lenni. Krisztushoz imádkozott és ez a rajongó imádat emelte .extázisba őt. Élete nem volt holmi vásári lét, bűnös kilengéDohnányiné Zachár Ilona HETI NAPTÁR JUNIUS 4— Hétfő: Ferenc 5— Kedd: Nándor 6— Szerda: Dezső 7— Csütörtök: Fülöp, Róbert 8— Péntek: Vilmos 9— Szombat: Előd. 10—Pünkösdvasárnap 1 > £ sek sorozata, de egy magas, emelkedett cél szolgálatában állott. Igaz, hogy nem öltözött gonddal ,nem fésülködött, haja hosszúra nőtt, de ugyanakkor lelkét mély, tiszta, szent tűz fütötte, mely oly magasra emelte őt, hogy már nem is volt ember, hanem a csodák által szentesítve Menny és föld között lebegett. Igaz, ő is békét hirdetett, mint a hippyk, de az ő békéje nem megaláztatásra, nyomorúságra, bűnre, szenvedésre épült, de emberi egyenlőségre, amely szerint mindenki szeretetben és megértésben élhetett, miközben Krisztus által üdvözölt. Sohasem követelt semmit, csak mindig adott. Végülis önmagát adta, minden tettét, gondolatát, egész életét. ■ ' Egészségével nem törődött, pedig beteges, törékeny volt egész életében. Napról-napra fáradt, küzdött, hajszolta magát Isten és az emberiség szolgálatában, úgyhogy már negyven éves korában törődött, beteg ember lett. Amikor az Ur Stigmátával megáldotta, melynek következtében vagy két esztendeig fel se kelhetett ágyából, ezáltal mintegy nyilvánosan kinyilatkoztatta, hogy zent Ferenc milyen kiváltságosán kedves számára. 1226-ban végre befejezte földi pályafutását, de voltaképpen csak ekkor kezdett igazán élni az emberek lelkében, emlékezetében — hálás szivében. Magam is ezekhez sorozom magamat. Ki se tudom mondani, hányszor fordultam hozzá könyörgésemmel, ha kutyáim bajba kerültek és segítségre volt szükségük, mert tudtam, milyen részvétet és irgalmat érzett az állatok iránt, Istennek ezen kivetett, üldözött, bántalmazott, megvetett teremtményei iránt. És nem hiába kértem őt — mindig segitett. Heti fohász Használj engem, óh, én Uram, amire és amint szükségesnek látod. Itt van szivem, ez az üres edény, töltsd meg kegyelmeddel. Itt van bűnös és zaklatott szivem, elevenítsd meg szereteteddel. Használd szivemet lakóhelyül, ajkaimat neved dicsőségének hirdetésére, szeretetemet és minden erőmet a Te ügyed előbbrevitelére és ne engedj hitemben, életemben meggyengülni. Áldásod vezessen, őrizzen. Ámen. Szomorúság Erőm, életem elveszett. Barátnak, kedvnek odavan S büszkének sem érzem magam Hogy hittem, lángész lehetek. Igazságnak adtam magam. Azt hittem, barátot nyerek, De amikor közeledett, Megutáltam öt is hamar. Pedig az mindig megmarad, S aki mellette elhaladt, fiz mitscm tudott idelenn. Isten szól, rá felel a szó. Az egyetlen, ami még jó maradt, Hogy néha könny lepte szemem. Alfred de Musset ELMÉLKEDÉS . . . AZ ÉLETRŐL ÉS A HALÁLRÓL “Most voltaim gyerek, s vén volnék már — s itt volna a végem?” A költő (Áprily) tűnődő, merengő kérdése sok öreg ember élményét fejezi ki. Rádöbbenünk a siető idő suhanására — az évek múltak, mint a percek — a napok kifolynak ujjaink közül, mint a homok. Nem rendelkezünk többé az élettel és annak dolgaival úgy, mint azelőtt — pontosabban, mint ahogyan ezt régebben véltük. Mert igazában azelőtt sem rendelkeztünk vele. Csak ezt nem vettük észre s merészen terveztük évekre előre. Most rájövünk arra, hogy minden uj nap, uj kegyelem. Persze ez mindig igy volt. De oly hosszúnak tűnt a pálya és oly ködbeveszőn távolinak, az ifjú ember számára, a vég. S most ijesztő rövidnek tűnik az ut s oly közeli a vége, Olyan drágává válik minden perc s visszahozhatatlannak minden alkalom, — ki gondolt ezzel azelőtt? “Közelről les már rám a vég. De mielőtt a nagy Hurok megfogja a lábam, szeretnék megfürödni még egy nyári éjjel harmatában” (Áprily). Ennek a közelgő, ki tudja küszöbön álló, végnek fájdalmas jelei is vannak, — többnyire. Persze ismét úgy van, hogy a gyermektől, ifjútól sincs messzebb a halál, “Életünkben szüntelen halál lesi léptünk”, vallja énekünk. De erre nem gondolunk. Az ifjú halála megdöbbent, az aggét tudomásul vesszük, mint természetest. Az öregkorban aztán szaporodnak a jelek, amik intenek: memento móri, gondolj a halálra. Gyöngül a lás, a látás, a betegség gyakori vendég, talán állandó lakótárs lesz. S egyre elhárithatatlanabbá váló árnyként kisér a szorongás, hogy egy nap nem ébredsz fel. Kutyád, hogy láncra kösd, hiába várja” (Áprily). Korunk embere eltérően régebbi korok emberétől, mindenképp szeretné tudatából száműzni a halálra gondolást. Mindenki fiatalabbnak kiván látszani valóságos koránál, évei számát tagadja, harsány színekkel és szóval áltatja magát. Mint aki éjszaka, sötét erdőn járva vacogva fütyörész. Mitől félünk végtére? Attól, hogy e földi életnek egyszerre vége lesz? Meggondoltuk-e, hogy ha nem igy volna, az lenne talán az igazán félelmetes? Ha napjaink sora, igy, amint vagyunk, megszakítatlan végetlenségben tovább folydogálna? Vajon nincs-e nagyon mély értelme a Bibliai szónak Ábrahámról és a többi pátriárkáról, a vénekről, akik “az élettel betelve és megelégedve elaludtak és atyáikhoz takaríthattak” ? Korábbi korok emberei, úgy tűnik, a haláltól féltek épp, mert hit+ék, hogy az élet vége nem az elmúlás, megsemmisülés, hanem csak lezárása egy életszakasznak, s utána számadás jön, számonkérés, Ítélet. A ma embere inkább a meghalástól fél, a szenvedéstől, a testi, lelki fájdalmaktól, a segélytelen tehetetlenségtől és végső magányosságtól, ami kikerülhetetlenül rászakad. Méltatlankodva, s szinte lázadó tiltakozással mintegy üzemi balesetnek” tekinti a halált, műhibának, aminek voltaképpen nem szabadna megesni, ha még egy kicsit okosabbak lennénk, ha még fejlettebb lenne a technika és haladottabb a tudomány. “Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek, taníts meg, hogy Csendemhez csendben érjek. Ne ingerelj panaszra vagy haragra, hangoskodóból halkits hallgatagra. , Csak gyökeres szót adj. S közel a véghez, egy pátosztalan, kurta szó elég lesz, a túlsó partot látó révülésben a “Készen vagy”-ra ezt felelni: — Készen. Groó Gyula
