Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-05-31 / 22. szám
12. oldal (Passuth László uj könyvének ürügyén) UTAZÁSOK AZ "ESŐISTEN" KÖRÜL Irta: KUTASI KOVÁCS LAJOS Nem emlékszem már, mi volt az első könyv, amit Mexikó meghóditásáról olvastam. Bizonyos azonban hogy Cortes alakja semmiképp nem volt rokonszenves nekem és a t spanyolok latinamerikai hódításait — melyek oly magas indián-kulturák, mint az azték, a maya, az inka, megsemmisítését jelentették — nem láttam igazolva azzal, hogy egy “magasabbrendü” és ‘‘kereszténynek” nevezett civilizáció nevé- Kulasi Kovács ben történtek. Lajos Ezen a meggyőződésemen alig változtatott Passuth László méltán leghíresebb könyve, az “Esőisten siratja Mexikót”, melyet tán harminc évvel ezelőtt olvastam először. Hiába hozta ez a kiváló magyar iró ember-közeibe a spanyol hóditó alakját, az egyik serpenyőben ott volt a világbirodalommá puffadt, zsákmányolt aranyát halmozó, inkviziciós tüzeket fellobbantó Spanyolország — a másik serpenyőben pedig a lefejezett, kivérzett, megtizedelt vagy sokhelyütt teljesen kiirtott, rabszolgaként kezelt vagy emberszámba se vett — indián. Nem kétséges: rokonszenvem az indiánoké volt és az is maradt. Három évtized telt el azóta, hogy Passuth első mexikói könyvét elolvastam. Ebből a három évtizedből több mint kettőt magam is Latin-Amerikában éltem le ,egy óriási országban, ahol a másik ibér hóditó a portugál vetette meg a lábát. Itt nem voltak magas indián kultúrák, szervezett birodalmak; primitiv törzseket kellett csak kardélre hányni és kiirtani, hogy megteremtsék Braziliát . . . Passuth Lászlót az irót is jobban megismertem közben könyvein keresztül, majd személyesen is találkoztunk, amikor 1968-ban részt vettem Géniben a Nemzetközi PEN Kongresszuson. Azóta többször is találkoztunk az utolsó években Pesten és Tihanyban, és mondhatom, kevés olyan rokonszenves, szeretetreméltó emberrel találkoztam, mint Passuth Lászlóval. Egészen más érzéssel vettem hát kezembe az iró újabb mexikói kötetét. A “Találkoztam Esőistennel” karácsonyra jelent meg parádés köntösben és mint a legolvasottabb magyar iró munkája, nagy példányszámban Budapesten. Különös, izgalmas utazás ez az uj Passuthkönyv, hisz az iró arról ad számot, hogyan találkozott a valóságban azzal a világgal, Mexikóval, melyet több mint négy évtizede fedezett föl és járt be, akkor még az irói fantázia teremtő erejével. Kibontakozik előttem ez az indián-nevű nagy latinamerikai ország, melynek népessége és népi karaktere, kultúrája indián jellegű. Elindulok az Íróval Tláloc-nak, az ''Esőistennek'’ monumentális, évezredes szobrától, hogy bejárjuk a múlt és a jelen tájait. Ismerkedők az olrnék, tolták, azték és maya kultúrával, a chichimekek népével, az indián kultúrák összefonódásával, szétválasztásával és széthullásával. Elámulok Yucatánban a maya romvárosok, Uxmal, Chitzen-Itza és a többi dzsungelváros mesés romjain, képzeletben felkapaszkodók a Nap és a Hold-piramisra. Megborzaszt a mayák és az aztékok véres vallási rituáléja, a koponya-gúla és a kitépett szivek tízezreinek borzalma. Majd meg feloldódok a mexikói vásár mai színes, népi, indián sokadalmában. Megismerem — Passuth jóvoltából — Mexikó forradalmi korszakát, a legendás Zapatát, Pancho Villát, a zapatok-indián elnököt, Juarezt, aki agyonlövette Miksát, a hívatlan császárt . . . Passuth László uj mexikói könyve — az iró roppant enciklopédikus tudása, nemesen ötvözött stílusa — igen gazdag élményt jelent minden olvasójának. Kivált a magamfajta ‘‘latinamerikainak” — aki megérzi azt a mélységes emberséget és szeretetet is, mellyel az iró a témához nyúl. Ezen a tényen nem változtat az sem, hogy az én szimpátiáim bizonyos vonatkozásban mások, mint az övéi. Talán mert “latinamerikai” vagyok, Cortest ma se szeretem jobban, mint amikor megismerkedtem vele és alakját inkább Diego Ribera forrongó muráljain keresztül látom. Úgy érzem, amikor Passuth rendkívül gazdag és nagy élményt adó könyvét becsukom, hogy a mai Mexikóban az indián világ, formájában megújulva, hispán örökséggel ötvözve és az amerikai civilizációval szintézist teremtve valóban túlélte — hóditóit. EMBEREK ÉS ESETEK AZ ESERNYŐ Olyan vastag volt az eső fonala, mint a zsineg és olyan sürü, hogy a felhőtől a kalapomig sehol sem szakadt meg ez a vizfonal. Beálltam egy erkély alá, megtörültem szemüvegemet és elhatároztam: nem veretem tovább magam ezzel a kegyetlen vizostorral, hanem csúsztatva tennivalóimon, füstén hazamegyek. Kiléptem az erkélyalól és bátran nekivágtam. Ebben a pillanatban mellém toppant egy fiatalember. — Engedje meg, uram, hogy felajánljam az esernyőmet! — szólt udvariasan a derék ifjú és mint egv ünnepi baldachint, máris oltalmazón emelte fejem fölé kétszemélyes esernyőjét. Még nem vagyok olyan öreg, hogy a nálam 40 évvel fiatalabb emberek akár a villamoson, akár máshol hozzászoktattak volna efféle udvarias megnyilatkozáshoz, ezért rendkívül meglepett a jó modornak és a tiszteletadásnak e szokatlan formája. — Nagyon köszönöm, kedves barátom — hebegtem—, de ne fáradjon, hiszen itt lakom a közelben. — Akkor ,ha megengedi, hazakisérem! — hangzott a meglepő válasz. — Ez a nem várt fordulat megállásra késztetett. — Hogyan? . . . Haza akar kisérni? . . . V _rt? —kérdeztem inkább meghatva, mint csodálkozva. — Ez igazán nem fáradság — mondta ő szerény mosollyal és határozott mozdulattal belém karolt, hogy jobban elférjünk a baldachin alatt. Valósággal hatalmába kerített, lenyűgözött, szuggerált, hipnotizált magabiztos jóakaratával. Hát elindultunk karonfogva, bizalmas összeborulással, mint két jóbarát, sőt, mint apa és fia. Zavarba ejtett ez a tapintat, gyöngédség, bájos természetességgel megnyilatkozó önfeláldozás és mig némán lépkedtünk egymás mellett, lopva vizsgálgattam a fiatalembert, megpróbáltam kielemezni e szokatlan felajánlkozás miértjét és azon gondolkodtam, miképpen hálálhatnám meg azt. Még nem döntöttem, amikor megszólalt. — Kár lenne az öltönyéért, uram! Az ilyen kemény eső, mint a mai, könnyen szétveri a szövet rostjait és meg van a kár ... de átüt még a fehérneműjén is és jön a megfázás ... a tüdőgyulladás . . Vigyáznia kell! — Igaza van, barátom, tökéletesen igaza van — jegyeztem meg udvariasan. — Én erre sohasem gondoltam, ezért nincs is esernyőm. Ifjú barátom megtorpant, mint akit váratlan hir kólintott főbe. — Micsoda? . . . Önnek otthon sincs esernyője? .. . Ez lehetetlen! Némán, megszégyenülten hajtottam le fejem és az esernyőről a viz a nyakamba csurgott. Megborzongtam. A hideg viz végigfolyt hátamon és úgy éreztem, máris tüsszentenem kell. De barátom hamar legyőzte döbbenetét és égre emelve tekintetét, mintegy meghatva saját jóságától, szinte átszellemülten mondta: — Uram, az esernyő e perctől az öné! — és máris kezembe nyomta a baldachint. Én hevesen tiltakoztam. — Ugyan! . . . Ezt nem fogadom el! Milyen alapon is tenném? Nem, nem, ez lehetetlen! Fiatal barátom könnyedén legyintett: — Hát jó, legfeljebb kifizeti az árát. Tegnap vettem 8 dollárért. Amint látja, vadonatúj. Az ernyő valóban uj volt, vagy legalábbis felújított, de felőlem akár régi is lehetett volna, mert számomra nem az ernyő kora volt problematikus, hanem az, hogy miképpen utasítsam vissza ezt az ajánlatot, vagy pedig vissza utasithatom-e egyáltalán ilyen nagy és önzetlen jóakarat láttán. Annyi kedvesség, jóakarat, féltés, tapintat és természetes báj volt ebben a könnyed, sőt könnyelmű erőszakban, hogy nem tudtam ellenállni és kifizettem a 8 dollárt. Ifjú barátom zsebre vágta a pénzt, némán meghajolt és már el is tűnt az eső függönye mögött. Estefelé dolgom volt, lementem az utcára, és mint amolyan újsütetű, elegáns férfiú, aki kiütközik megjelenésével a tömegből, büszkén emeltem fejem fölé a vadonatúj, vagy legalábbis felújított esernyőmet, és akkor a túloldalon megpillantottam fiatal barátomat. Karonfogva haladt egy velem egykorú férfiúval, és éppen abban a pillanatban nyomta a gyanútlan ember kezébe az esernyőjét. Hogy mi volt a nagy gesztus kisérő szövege, azt nem hallottam, csak sejtem, hogy mi lehetett. Hála Istennek, vannak még élelmes fiatalemberek. Szinetár György Öregek, kalappal Még gyűrik a kalapjukat, ha kocsiablakból kiszólva kérdik meg tőlük néhanap, hogy merre van Kiskundorozsma? S oly szolgamód készségesek mikor kapkodva magyaráznak, hogy mindenkit zavar s aláz szemükben a zavart alázat. Még bevágják kalapjukat a kurta kocsma közepébe, mikor nagyfröccsös indulat asztalt borit egy ezredévre, mikor a lompos öntudat — serkentse bár négy-öt pohár bor — a lelkűkben kétlábra áll, ha lekecmergett épp a járói. Még leveszik kalapjukat mikor harangszó száll a szélben, bizonytalan hajlonganak — akár a bodza — hófehéren, fejük lehorgad csöndesen, tekintetük is rég a földé, amelynek vonzás-börtönét viselik ők már mindörökké. Kalapos volt a nagyapám, lesünyt paraszt-fejekre szabta portékáját, amely idős viselőit ma is mutatja. Hollóhajú utódaik az áruházból kijönnek, forgatják új kalapjukat s fejükre csapják — fejfedőnek. BARANYI FERENC