Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-05-24 / 21. szám
9. oldal FURCSA KÍSÉRLET Irta: MIKES MARGIT Furcsa hírre bukkantam újságolvasás közben. Néha talál az ember elgondolkoztató dolgokat, amelyek első pillanatra meghökkentőek és nehezen sorolhatók be a mindennapi események józan világába. Ilyen volt az, ami nekem felötlött és bár nem világrengető esemény, nem korszakalkotó felfedezés, de mindenesetre meglepő. Két fiatal tanuló az Egyesült Államokban furcsa és szokatlan kísérletbe fogott, mert megelégelték a magasra szökő élelmiszerárakat, különösen a húsét, amely már hasonló a cirkuszi akrobaták trapézmutatványaihoz, amikor is a nézők lélegzetvisszafojtva, aggódva figyleik, nem zuhannak-e le, vagy legalább mikor ereszkednek alább... De az árak csak nem zuhannak le, mégcsak alább se ereszkednek . . . Mondom, a két ifjú amerikai megelégelte, hogy passzív szemlélője legyen a húsárak trapézmutatványainak és elhatározták, hogy cselekvőleg lépnek a porondra. Gondolataim most mint moziban az események átkopirozódnak és képzeletemben ott ülök férjemmel uj lakásunk pincéjében Budán (nemrég utalta ki a lakáshivatal) és terepszemlét tartunk uj birodalmunk földalatti helyiségében. Meg kell jegyeznem, hogy a lakás nagyon előkelő, mert előzőleg nagykövet lakott benne, meghatalmazott miniszter, aki megérezvén az uj szelek fujdogálását, még a második világháború befejezése előtt nem tért vissza külföldi állomáshelyéről és igy jutott nekünk teljes bútorzattal lakása. (Ezt aztán a demokratikus nőszövetség rögtön széthordta, nyilván szociális megőrzésre.) A pincében is megtaláltuk az otthagyott holmikat. Nagy papirládá'kban különböző menükártyák voltak begyömöszölve, a nagykövet ur emlékei a bankettekről. A sok Ínycsiklandozó falat, elő-, középső- és utóételek erősen felcsigázták a fantáziánkat, mert köztudott, dolog, hogy a háború befejezése után nem volt mit ennünk. A boltokban nem volt kapható semmi, a piacok még nem működtek, igy fő táplálékunk még a bunkerból megmaradt bab meg a lencse volt. A kukoricamáié meg a melasz már inyencfalatszámba ment. Képzelhető, mit éreztünk az aranyszegélyü menükártyák elolvasása közben, amikor a különböző francia elnevezésű sültek, tészták, sütemények, sajtok, csokoládébombák elvonultak lelki szemeink előtt. A mi vacsoránk aznap este lencsefőzelék és kukoricamáié volt, előtte üres gyomrunk megtöltése végett nagy bögre planta-tea. Ott ültünk tehát éhesen, még jobban felbőszített a mellettem levő ládában az üres pezsgősüvegek halmaza. Tágrameredt szemekkel bámultuk a régi jólét késői hírnökeit ott a pincében. Fölvánszorogva lakásunkba, az üres konyha figyelmeztetett, hogy a vacsora még teljesen bizonytalan, pedig az is kellene, mert a gyomor semmiféle kompromisszális megoldásokra nem kapható, egyszerűen táplálkozni akar. Ekkor fedeztük fel a levélszekrényben az értesítést, hogy valamelyikünk jelenjék meg ekkor és ekkor itt és itt, mert részünkre szeretetadomány érkezett Amerikából, az írószövetség címére. — Hála a magasságos égnek! A vacsora meg volt oldva. Abban a csomagban csupa finomság lehet, hiszen Amerika bőségben úszik, a jólét tetőfokán áll ,ott nem ismerik az éhséget, a háború sose söpört rajta végig — legalábbis a világháború pusztítása —, kivéve azt a kis csetepatét,, (ahhoz képest, ami nálunk volt Európában, ez csak az volt, mikor a teát a tengerbe öntötték.) Micsoda bőség volt akkor itt Amerikában, a teát a tengerbe önteni! Hallatlan! Bezzeg mi a teánkat nem öntjük a tengerbe, még a plántát se, igaz, hogy tengerünk sincs hozzá, hanem szaharinnal édesítve isszuk naponta vacsora előtt. Férjem elrohant a megjelölt helyre és hosszas sorbanállás után boldogan szorongatta hóna alatt a nagy papirdobozt, a következő felirat volt rajta: Gift of the American People. — Sokat sejtető cim! — mosolygott, amikor hozzáfogott a kibontásához. Tényleg, a doboz szimültig volt töltve csokoládéval. Díszes papirosokba csomagolt táblák sorakoztak benne és persze nem tudtunk ellenállni, hogy egy-kettőt azonnal meg ne együnk. Nagyszerű izük volt, a hoszszas koplalás után valami földöntúli gyönyörűség volt újra élvezni a rég nem látott csokoládét. — Ma már nem fekszünk le éhesen — szóltam —, bár jobb lett volna ezt az édességet a megfelelő ételek után, mondjuk egy borjupörkölt vagy bécsiszelet elfogyasztása után megenni. — Ne legyél olyan telhetetlen — nézett rám megro.vóan a férjem. — Emlékezz a közszájon forgó szólásmondásra: ez van, ezt kell szeretni! Nem is olyan nagy áldozat ezt a finom csokoládét szeretni. Hálát kell adnunk az amerikai népnek, hogy gondolt ránk, nem feledkezett meg rólunk... köszönetét kell mondanunk! — Köszönetét is mondok, de most tele van a szám, ebből lenyelem ezt a szelet isteni csokoládét ... — A dobozt eltettük és csak legszeretettebb hozzátartozóinknak és barátainknak adtunk belőle. Eltűnik az emlékezésünk filmjébe belekopirozott régi jelenet és itt a valóság, a két ifjú amerikai tanuló, akik elhatározták, hogy az elnök javaslata, a kormánykörök indítványai helyett: hogy tartsunk hústalan napokat, ne vásároljunk húst, lépjünk sztrájkba, ők egészen más módszerhez folyamodtak, ami, remélik, hatékonyabb lesz mindennél. Úgy akarják letörni a csillagászati magasságba emelkedett húsárakat, hogy kísérletképpen áttértek a kutyaeledel fogyasztására! Kijelentették, hogy nem is olyan rossz, az emberi szervezet számára ártalmatlan, sőt tápláló és sokkal ol-DAVID ÉS GÓLIÁT avagy az amerikai háziasszony és az árak. („The Christian Science Monitor”, esőbb . . . Mindenkinek ajánlják! Mindez igaz lehet, mert továbbra is emberi nyelven beszélnek, sőt házi feladataikat is kifogástalanul elvégzik. \ Megvallom, mikor a gazdag nagybácsi, Amerika oly nagy bőségben élt, éhezésünk idején irigykedve gondoltunk a tengerentúli hatalmas országra és nem hittük volna, hogy miután 1967- ben idejöttünk, a világ legmagasabb életszínvonalú országába, 1973-ban itt olyan infláció fog dúlni, az élelmiszerárak oly magasba szöknek, hogy némely haladó gondolkodású ifjú kísérletképpen áttér a kutyaeledel fogyasztására. ó, miilen idők, millen idők! — mint Hippotese márki szerepében mondta a színpadon a mi Kassay bácsink, a nagy komikus színész. Mit kell még megérnem! A civilizáció és a jólét fellegvárában,Amerikában az ember kutyák táplálékára fanyalodik a steak, pork, a beef helyett. Hát akkor hol lehet még ember módjára táplálkozni ezen a holdrakétás, komputeres bolygón? Ha még Magyarországon lennék, és ott olvastam volna ezt a kis hirt, visszagondolva a csokoládé szeretetadományra, éh is küldenék csomagot annak a két amerikai ifjúnak Washingtonba, egy rúd szalámi lenne benne . . . Kettő, mert ketten vannak. KAREL JONCKHEERE: HATÁROK Nagy gúzsba köt engem a politika Amikor arc nézi szemben az arcot, amikor a Fekete-tenger s az Északi-tenger egy hangra harsog, amikor a dunai hajó ismerősként köszönti léptemet, amikor vad borok ize becézi ínyemet, amikor más nép igéi hajlítják nyelvemet, amikor kisértik fülem flamand átok szavak, amikor mindig a hold enyhíti csak honvágyamat S amikor föntről a földet élő térképnek láthatom s látom szállani alattunk napnyugat felhő nyájait: hogyan is tudnám, mi a határ, mely elválaszt és — változik, s merő papír és fájdalom! (Flamandból fordítottá: Illyés Gyula) GONDOLATOK Karriervadászat közben megesik, hogy az élet sűrűjében elvész a becsület. * Nyári tanács. Az üdülőhelyen mindig csak olyan lánnyal ismerkedj meg, aki sápadt. A lesültek már régóta vannak ott, s már van ismerősük, vagy nemsokára hazautaznak. * Barátjának mondja el egy fiatalember: “Alig várom, hogy bevonuljak katonának. Unom már, hogy otthon állandóan parancsolgatnak nekem. * Régi hibák kijavítása néha többe kerül, mint újak létrehozása. * Az orvostudomány annyira előrehaladott, hogy gyakorlatilag, már nincsen egészséges ember. Mikes Margit
