Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-05-17 / 20. szám
0. oldal ‘ÍGY ÉG EL AZ EGÉSZSÉG”. . . AZ EMBERISÉG FEL ES RETTEGVE TOVÁBB DOHÁNYZIK ezt azért teszi, mert szüksége ' arra, hogy megkapaszkodjék valamiben. De lehet-e kevésibé szilárd támaszunk e néhány grammos dohányrudacskánál, amely percek alatt füstté válik ujjaink között? Neukum Lea A világ cigarettafogyasztása két esztendeje lépte túl az évi 3000 billió darabot, ami azt jelenti, hogy minden emberre — a csecsemőket is számítva — évente 1000 cigaretta jut. A gyártásiban az USA vezet: 20 százalékkal részesedik a világ cigarettatermelésében. A fejlett országokban évente 4-5 százalékkal nő a termelés és a fogyasztás, a fejlődő országokban pedig még gyorsabban: évi átlagban 10 százalékkal. A dohányipar tehát rendíthetetlenül fejlődik, annak ellenére, hogy világméretű propaganda folyik a dohányzás ellen. Mindenki tudja már, hogy a dohányzás ártalmas, hiszen nincsen olyan nap, hogy az ember kezébe ne kerülne egy-két cikk a legújabb riasztó adatokkal. És mi az eredmény? Az emberiség fél — és rettegve tovább dohányzik. (Amikor I. Jakab, Stuart Mária fia trónra lépett, egyik első dolga volt, hogy e szavakkal forduljon alattvalóihoz: “Kedves polgártársak! Hagyjátok végre abba ezt az őrültséget, amely a testi egészséget gyengíti, a vagyont kikezdi, a nemzet méltóságát elhomályosítja . . . szaga undorító, káros az agyvelőre, és a fekete füst kigőzölgése leginkább a pokol fortyogásához hasonlít.” I. Jakab 1603-ban irt röpirata természetesen pusztába kiáltott szó maradt. S akinek nem használt a szép szó, annak nem használt a bot sem. IV. Murad török szultán például halállal büntette a dohányzókat, s a pipázók a gonosztevőkkel azonos elbírálás alá estek. Alig van ország, ahol az Amerika felfedezését követő egy-két évszázad folyamán be ne tiltották volna a dohányzást, és mégis “a tilalmi rendeletek után a dohányzás még inkább elterjedt”.) A dohányipar virágozni is fog mindaddig, amig jó üzlet marad. Ahhoz, hogy ne maradjon jó üzlet, az egész társadalom magatartásának kellene megváltoznia. E cél érdekében nem egészen egy évtizede indult meg a szervezett akció. 1964-ben az amerikai orvosok szakbizottsága közzétette a 400 oldalas Terry-jelentést, amely feltárta a szoros összefüggést a cigarettázás és a tüdőrák között. Nem sokkal később az angol orvostársaság Sir Robert Platt vezette csoportja is publikálta 3 éven át folytatott vizsgálatainak eredményét. A 60 oldalas Platt-jetés statisztikai adatokkal bizonyította, hogy a cigarettafüst a tüdőrák egyik okozója, és hogy szerepe van a szívás érbetegségek keletkezésében is, valamint hátráltatja a gyomor és a patkóbél fekélyének gyógyulását. A két jelentés felkavarta a világ közvéleményét; Amerikában zuhanni kezdett a dohányrészvények árfolyamra, Angliában visszaesett a cigarettafogyasztás — néhány napra. Az eredmény mindössze annyi, hogy a dohánygyárak hirdetéseit korlátozták (azóta itt-ott, például Olaszországban, be is tiltották), s némelyik ország gyártmányainak dobozán megjelent a felirat: “A cigarettázás ártalmas lehet az ön egészségére.” Azok a kísérletek, hogy más, ártalmatlan anyagokkal helyettesítsék a dohányt, eddig minden esetben kudarcot vallottak: az emberek nem hajlandók megelégedni pótszerekkel; ha pedig kevesebb nikotint tartalmazó cigarettát adnak nekik, akkor többet szívnak, hogy fenntartsák szervezetükben a megszokott nikotinszintet. A kutatók ennek ellenére reménykednek, hogy sikerül előállítaniuk olyan cigarettát, amely élvezeti szempontból teljes értékű az eddigiekkel, de nem tartalmaz annyi mérgező anyagot. Angliában, Amerikában, Franciaországban, Bulgáriában, Svájcban, Japánban és másutt is már készülnek olyan cigaretták, amelyekben a két legveszélyesebb anyag, a nikotin és a kátrány csak minimális mennyiségben található, áruk azonban oly magas, hogy nem versenyképesek. Az orvosok alaposabb és egzaktabb kísérleteket sürgetnek, mert az eddigiekben nem vették figyelembe a külöféle betegségekre való hajlamot, a genetikus tényezőket. Világos és egyértelmű eredményekre van szükség. Ilyen volna például, ha dohányzó és nem dohányzó egypetéjű ikreken vizsgálnák az érbetegségek arányát. Hans Eysenck, a londoni egyetem professzora “Dohányzás, egészség és személyiség” cimü könyvében azt írja, hogy a dohányzás talán maga is tünet; lehetséges tehát, hogy a dohányzásnak és a neki tulajdonított betegségeknek közös okuk van vagyis olyan emberek szoknak rá a füstölésre, akik különben is hajlamosak az érbetegségekre. Az első feladat annak tisztázása, hogy kiből és miért lesz dohányos; utána már könnyebb megtalálni a gyógyítás receptjét is. A pszichológusok megegyeznek abban, hogy aki rágyújt, így ég el az egészség . . A KÖVETKEZŐ NAGY VITA TÁRGYA: AZ EUTHANÁZIA WASHINGTON — Most, miután a Legfelsőbb Bíróság legalizálta az abortuszt, uj probléma vár megvitatásra, amely az euthanázia alkalmazására és az ehhez kapcsolódó morális-etikai kérdésekre vonatkozik. Az euthanázia definíciója a következőképpen fejezhető ki: “Fájdalom-nélküli halál előidézése azoknál a gyógyíthatatlan személyeknél, akik számára ez a cselekedet könyörületességet jelent”. E meghatározás rövidebb és közhasználtabib szinonimája a “kegyelemhalál”. Az amerikaiak tetemes része hiszi, hogy egy felvilágosult társadalom tagjai rendelkeznek az élet-halál fölötti döntés jogával olyan esetekben, amelyek az emberiesség szempontjából szükségessé teszik azt. Felhatalmazhatják az orvost, hogy fájdalommentes euthanázia révén véget vessen egy gyógyíthatatlan, kínlódó beteg életének, mondjuk egy súlyos állapotú és mindenképpen végzetes rákbetegségben szenvedő, gyötrődő személynek, akinek a halál megváltást jelent, vagy egy elmebtegnekr akinek agyi funkciói annyira redukálódtak, hogy élete nem egyéb mint a biológiai lét legalacsonyabb fokán való vegetálás. Az euthanázia nem csak a gyógyíthatatlan, szenvdő beteget szabadítja meg a kíntól, hanem egyúttal megönynyebbülést hoz a családtagok számára is. Ugyanakkor a kórházak olykor agyonzaklatot gyógyászait — orvosokat, áplókat — is megszabadítja egy fölösleges tehertől, s igy azok jobban tudnak koncentrálni olyan páciensekre, akiknek gyógyíthatósága nem reménytelen. Mindezeket figyelembe véve nagyon sok amerikai elfogadhatónak, szükségesnek és emberségesnek tartja az euthanáziát. Ezzel szemben ott áll a másik tábor, amely azt kérdi: “Na és mi lesz a Tízparancsolattal? . . . Vajon nem ölés az, amit tenni készültök?” Mi, akik háborúkat viseltünk, halálbüntetéseket osztottunk és legutóbb belementünk abba is, hogy törvényesen legalizálva megöljünk meg nem született gyermekeket, amugyis eltorzítottuk már a “Ne ölj!” értelmét. Talán ez lenne a válasz. A kérdés azonban más irányban is kiütközik. Ki fogja eldönteni, hogy az euthanáziára egy adott esetben szükség van? Ki fogja vállalni a morális- etikai felelősséget egy személy haláláért. Ki adhat utasítást erre? A beteg orsosa? Egy orvosi bizottság? Egy bíróság, vagy a kormány kijelölt szerve? A legközelebbi hozzátartozó?... És ez csak néhány azokból a kérdésekből, amelyek az euthanázia kapcsán megvitatásra várnak. MEGLEPŐ HASONLATOSSÁG Ez a felvétel, amely a republikánus kormányzók konvencióján készült, meglepő hasonlatosságot mutat New Jersey kormányzója, William T. Cahill (bal) és New Hampshire kormányzója. Meldrin Thompson Jr. között. Mintha ikertestvérek lennének. A kritikus nők és a beképzelt férfiak RALEIGH, N. C. — Dr. Edward Clifford, a Duke University orvosi központjának professzora 340 nőt és férfit kérdezett meg megjelenésükre vonatkozólag és a tanulmány alapján kijelentette, hogy a nők sokkal több gondot fordítanak megjelenésükre, mint a férfiak. Sokkal kritikusabb, konzervatibbak és kevésbé megelégedettek kinézésükkel, mind, ahogyan önmagukat látják, mind ahogyan gondolják, hogy másik látják őket. A feltett kérdések között ilyenek voltak: hogyan vagyok megelégedve fejformámmal, súlyommal, magasságommal, nevemmel, személyiségemmel, képzelőerőmmel, milyen népszerű vagyok mások előtt, milyen intelligens vagyok. A nők válaszaiból kitűnik, hogy sokkal kritikusabbak önmagukkal szemben, mint a férfiak. Ez részint azt is mutatja, hogy a férfiak többet gondolnak önmagukról, mint amilyenek a valóságban, részint pedig, mert a nők jobban tudják, milyen fontos szerepet játszik a megjelenésük, mert, mint mondják: “a mi társadalmunkban a szépek, jómegjelenésüek részesülnek minden előnyben.”
