Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-05-10 / 19. szám
20. oldal MAGYAR HIRADÖ < ¥ ❖ ff f f ❖ Elbeszélések és igaz történetek f* ❖ t❖ BEM APŐ (Folytatás) Nagyszeben megostromlása kétségtelenül Bem tábornok legmerészebb vállalkozása volt, hiszen az erős várat jól felszerelt osztrák fősereg tartotta megszállva. A várfalakon 18 és 20 fontos ágyuk sorakoztak. Bem serege reggel indult Szeben felé. — •Jobbról Czetznek kellett volna támadnia Vízakna felől, a balszárny pedig Kiss alezredes vezetésével közeledett. Az előőrsök semmiféle ellenséges hadmozdulatot nem jelentettek. Bem azt hitte, hogy Puchner kivonult Szebenből. Már egészen közel voltak a városhoz, amikor eldördültek az ágyuk. Ekkor Bem is felállította ágyúit és megkezdődött az órákig tartó ágyu'harc. Az ellenség több oldalról indította meg a támadást. Bem kénytelen volt hátrálni, hogy seregét be ne kerítsék, mert Vízakna felől Czetz még mindig nem érkezett meg, pedig ettől a seregtől várta Bem a csata jobbra fordulását. Bauer őrnagy, Bem segédtisztje örökítette meg e tragikus perceket: “Seregünk sóhajtva néz Vízakna felé, de oroszlánbátorsággal küzd, nem engedve az ellenség több mint kétszeres túlerejének egy talpalatnyi tért, de Czetz még mindig nem érkezik; foly a véres csata, hullanak az áldozatok tömegestül, viszi sebesült törzs és főtiszteinket és sérült ágyúinkat hátrafelé, csaknem egész seregünk csatárokba feloszolva harcol tömegek ellen, csak egy ágyuszót vár Vízakna felől, a kétségbeesés dühével tartja meg az állását, de Vízakna felől némaság uralkodik. Végre közeleg a dél, háromórai szakadatlan harc lankasztani kezdi az erőt, a bécsi légió nagyobb része elhullott, a honvédek ingadozni kezdenek, megszomorodott ősz vezérünk mindenütt személyesen bátorát, lovasságunk az ellenséges lovasrohamokat visszaveri és szinte már személyessé vált a dühös és irtózatos harc közepette az “Éljen!” harsog el, mert e percben mutatkozik Czetz serege Vízakna felől, uj erőt nyer minden honvéd, elrepült a lankadtság, megdöbbenve áll meg az ellenség; most töltést kiáltanak a zászlóaljak, töltést a tüzérség, száguldoznak a segédtisztek a töltésszerekhez, megnyittatják; késő minden, mert nincs lőszer. Nem hiszi az öreg vezér, személyesen győződik meg felőle, de nincs töltés, későre érkezett meg Czetz, mert alig van annyi töltésünk, hogy viszszavonulásunkat fedezhessünk, melyet a tábornok e szomorú percben megrendel!” Bem nagyszerű szebeni terve tehát meghiúsul. De nem menekül fejveszetten. Az utolsó csapatnak is fedezi a visszavonulását. Vízaknára érve maga helyezi el az ágyukat a lejtőn, kartáccsal töltette meg, s látta az ellenség lerohanó gyalogságát. A császáriak kénytelenek voltak abbahagyni az üldözést és visszatértek Szebenbe. Bem a pihenő után serege erősítéséhez látott, mert már tudta, hogy kis sereggel nem lehet elfoglalni Szebent. Szelindeken kitüntette a harcban érdemeket szerzett katonákat, az elesett tisztek helyére újakat nevezett ki. Segítő csapatokat s lőszert kért. A császári csapatok megtámadták Bem seregét. A tábornok ekkor Vízakna felé küldte a lovasságot és az ágyuk egy részét, hogy hátba támadja az ellenséget. Erre a császáriak visszahúzódtak Szebenbe. Szelindeken Bem rendkívül rossz állásban volt, ezért elhatározta, hogy Vízaknára vonul vissza és ot várta be a segítő csapatokat. „Bem a pihenő után serege erősítésébe* látott...” Petőfi Szelindeken csatlakozott Bem seregéhez és 1849 február 3-án már Vízaknáról tudósítást küld a Debrecenben megjelenő Közlönynek. “Bem táborában vagyok. Alkalmasint nekem van az egész táborban a legkevesebb dolgom, s mégis csak annyira érek rá, hogy a történteket és történendőket csupán rövid vázlatban futólag közölhetek. A januárius 21-ki Szebed alatti véres csata után, amelyben nem az ellenség, hanem a fátum kényszeritett hátrálni, seregünk Szelindekre vonult, s onnan két ízben verte vissza diadalmasan a császáriakat. Soha vezér, soha sereg dicsőbb hősiességet nem fejtett ki, mint a mieink kétszer is. — Most csak ennyit mondok rólok: később amennyire toliamból telik, örökíteni fogom őket. Szelindekről január 31-én ide jöttünk át Vízaknára, amennyire én értem, azért, hogy Temesvár és Szeben között a császáriak közlekedését megszakítsuk, s ez tökéletesen sikerült. Egy osztály Kemény alezredes vezérlete alatt előnyomult Déva felé, hogy az Aradról jövő Beke őrnaggyal egyesüljön, s a Temesvárról Szebedbe érkező ember- és lőszerbeli segítséget elfogják, ami ezóta megtörtént. A lefoglalt szászsebesi posta leveleiből, miket Kemény már megküldött tábornokunknak, kitűnik, hogy a szebeni lakosok és a császári katonák igen gonoszul vannak. A császáriaknak sem pénzök, sem kenyerök, sem lőszerük, s a lakosság kétségbeesett félelmek közt. Útban van hozzánk Háromszékből 8000 és Csiszékből 3000 székely, de ezeket be sem várva, mihelyt Beke őrnagy megérkezik, azonnal megrohanjuk Szebent, s Bemtől az utolsó honvédig reméljük, hisszük, hogy urai leszünk Szebennek, amivel annyi van mondva, hogy Erdélyben tönkre lesz téve a reakció utolsó iziglen. Akkor aztán megyünk vezérestül a Tisza partjaira, hogy a másik rónák hazájának is megmutassuk diadalmas zászlóinkat . . . megyünk bérei folyamatok gyanánt, mint hajdan a Bethlenek, Rákócziak, Thököliek s hullámainkon visszük a szabadság bárkáját!” Bemhez lassan érkezett a lőszer, lassan gyülekeztek a toborzott katonák is. Az erősítés késett. Olyan állást keresett tehát vízaknán, ahol kis seregével is nyugodtan várhatta az ellensége támadását. Vízaknától nem messze kiszélesedik a völgy, itt terül el a szebeni síkság. A völgyben vízakna előtt sóbányák voltak; igen sok olyan mélyedés, amelyekbe katonákat, ágyukat lehetett elhelyezni: Bem tábornok idevezényelte az ágyukat, s igy megerősítette állását. Puchner február 4-én teljes erővel indult Vízakna ellen, hogy leszámoljon Bem seregével. A császáriak ágyulövésnyire megközelítették a magyar csapatokat, de Bem csak akkor lövetett, amikor már közvetlen közelében voltak. A heves ágyúzásra az ellenség kénytelen volt visszavonulni. De a vízaknai csatáról a szemtanú Petőfi irt leghitelesebben: “A magyar hadtörténet nem legszerencsésebb, de legdicsőbb napjai után irom e sorokat. Az erdélyi táborból érkezem; a kiállott óriási fáradalmak után jól esnék egy kicsit melegednem és pihennem családi tűzhelyemnél, de kiszakitok drága perceimből néhányat, hogy tudassam a hazával, ha csakcsak röviden is, az Erdélyi utolsó események, amelyek a gyávákat talán el fogják csüggeszteni (ami különben semmi veszteség), de a bátrabbakat még inkább lelkesíteni fogják, mert a valódi férfira nézve nem lehet lelkesitőbb példa, mint a balsorsban is meg nem tört, sőt meg nem hajlott emberek működése. — Bem februárius 1-én, mint már előbb megírtam, seregével Vízaknára vonult vissza, s ott 4-ig csendesen voltunk. Február 4-én jött elénk az ellenség Szebenből, hol erdélyi minden, de minden erejét összpontosította; Vízakna előtt megtámadott bennünket; a szó betű szerinti értelmében 10-szer, — mondd, tízszer — nagyobb ereje volt, mint nekünk. (Folytatjuk)
