Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-04-26 / 17. szám
18. oldal MAGYAR HÍRADÓ Thursday, April 26, 1973 STOCKHOLMI RIPORT: A NOBEL-DU lí ÜZLET SVÉDORSZÁGNAK Stockholm, 1973, április hó ... 1971 őszén Willy Brandt Nobel-hókedijat kapott. A dij értéke 481,000 svájci frank volt. Egy évvel később Heinrich Böll kölni iró 514,000 svájci frankot kapott irodalmi Nobel-dijként. A 33,000 svájci frank különbség nem azt jelenti, hogy a skandinávok többre becsülik az irodalmat, mint a békét. A magyarázat pénzügyi természetű: 1971 és 1972 között az Alfred Nobel által 1896-ban létrehozott, most 130 millió svájci frank értékű alapítvány kezelői a tőke hozzáértő kihelyezésével jelentősen megnövelték az alapítvány pénzértékét. Az alapítvánnyal kapcsolatos pénzügyi tevékenység akkor kezdődött, amikor századunk elején Nobel végrendeletének végrehajtói hozzáláttak, hogy egybegyüjtsék Nobel vagyonát, amely számos országban szóródott szét. Ez öt évig tartott. 32 millió koronát gyűjtöttek össze. Az első dijaka 1901-ben adták ki. Sully Prudhomme, Henri Dunant, Conrad Röntgen csillagászati összeget kapott: egyenként 150,000 koronát. Alfred Nobel azt mondta volt: “Az álmodozókat szeretném segíteni, akik nehezen tudják megvédeni magukat.” A kiválasztottak között azonban csak kevés volt az álmodozó. Többségük már amúgy is jómódú volt. De néhányat azért komoly pénzügyi nehézségekből segített ki a Nobel-dij. Ernest Hemingway kifizette belőle az adóját, Pierre és Marie Curie berendezte a fürdőszobát, amelyről régen álmodoztak, Gerhard Herzberg félretette a pénzt öreg napjaira. Alfred Nobel az a tipusu vállalkozó volt, akinek minden sikerül. A modern gazdaságtörténet egyik első multimilliomosa volt. Vagyonának legnagyobb része nagy találmányából: a dinamitból származott. Amikor 1898-ban San Remóban meghalt, 93 üzem gyártott robbanóanyagot és többszáz más üzem alkalmazta a szabadalmat. A legenda úgy szól, hogy Nobel azért hagyta vagyonát az emberiség javát szolgáló teljesítmények díjazására, mert az ő találmányát olyan kevéssé emberbaráti célokra használták fel. De elhatározásában szerepe volt annak is, hogy élete során sokszor csalódott a nőkben. A svéd sajtó annak idején nem nagy lelkesedéssel kommentálta a nagy honfitárs végakaratát. “Nem valami hazafias dolog külföldiekre hagyni azt, ami Svédországé” — írták. Ma már látják a svédek, hogy mennyire hazafi volt Nobel. Báró Stig Ramel, a Nobelalapitvány vezérigazgatója kijelenti: “A Nobeldij a világszerte legjobban ismert svéd exportcikk.” Véleményének megvan a súlya. Ez a közgazdász, mielőtt átvette az alapítvány igazgatását, a svéd exportszövetség elnöke volt. Most ő kezeli a 130 millió svájci frankos tőkét. Az alapítvány összegének kezelésénél bizonyos elveket figyelembe kell venni: az összeg 90 százalékát Svédországban kell befektetni. Felét részvényekbe fektetik, például a Volvo, a Svéd Gyufa Társaság, a Scania-Vabis, az Ericsson részvényeibe. Negyed részét ingatlanba fektették, negyed negyed részét gyorsan realizálható hitelekbe. 10 százalékot vagyis kisrészt fektettek be külföldön, túlnyomó részt a Brittingham Inc. amerikai társaság révényeibe. Nobel végrendeletében előírta, hogy a tőkét biztos értékekbe fektessék. Ez jelentősen korlátozta a manőverezési szabadságot. 1958-ban a svéd kormánnyal kötött egyezmény alapján a befektetés uj lehetőségei nyíltak meg: az alapítvány lehetőséget kapott, hogy mindenfajta részvényt vásároljon, arra a célra is, hogy árfolyamemelkedés után újra eladja így aztán 1971-ben báró Ramel, a tapasztalt tőzsdeszakember megragadta az alkalmat, jelentős részvénytömeget adott el a tőzsdén és uj részvényeket vásárolt. A nyereség 8-9 százalékos volt. Az alapítvány ügyes pénzpolitikája következtében a tőke tavaly 20 százalékkal növekedett. így elérték a célt, amelyet Stig Ramel igy határozott meg: “Meg kell védenünk az alapítványt az inflációtól.” Ramel szerint az alapítvány tőkéjét jóval nagyobb mér-ÉRDEKES STATISZTIKA: Televízióban Amerika, folyóiratokban Franciaország PÁRIS — Párisban nyilvánosságra hozták az UNESCO hagyományos évkönyvét, amely igen érdekes adatokat tartalmaz az egyes országok kulturális szokásairól és gazdaságáról. Nyolcvan országban bemutatott televíziós műsorokat elemezve, az UNESCO szakértői megállapították, hogy az országok többségében a nézők legszívesebben a külföldről importált műsorokat nézik. Nyolcvan, vizsgálat alá vett ország közül 25-ben egyáltalán nem sugároznak televíziós reklámot, Jordániában pedig a 44 órás műsorból mindössze 15 percet foglal el a reklám. Szögesen ellentétes a helyzet Olaszországban, ahol a 110 órás műsorból 19 órát foglal el a hirdetés. Hangsúlyozza azonban az évkönyv, hogy Olaszországban a reklámadások rendkívül népszerűek. A friss hirek a műsor legnagyobb idejét Izraelben, Szíriában és Kubában foglalják le — az összmüsoridőknek több mint a felét. A műsoridő egyharmadát foglalják le a hirek Brazíliában, Chilében, Franciaországban. A legtöbb a televíziós kéa legnagyobb szülék az Amerikai Egyesült Államokban — 1000 lakosra 412. Sorban követik a Bermudák (315), Svédország (312) és Nagy-Britannia (293). Az olcsó tranzisztoros rádiók megjelenése valóságos forradalmat Váltott ki a tájékoztatásban. — Amerikában most 1000 lakosra 1412 rádió esik. Ezzel ellentétben, a legkevesebb a rádió az afrikai Zaire államban: ezer lakosra mindössze négy darab. Meglepően kevés a rádió Argentínában — ezer lakosonként hatvan. KÍVÁNCSISÁG Egy londoni közvéleménykutató intézet arra a kérdésre, hogy “Miért jár képtárakba?” a többi között a következő válaszokat kapta: “Ott randevuzom”, “Szívesen járok képtárakba, télen meleg, nyáron hűvös van”, “Csak akkor megyek képtárakba, ha elkap az eső”, és egy férfi vallomása : “Kiváncsi vagyok azokra az emberekre, akik képeket nézegetnek”. Micsoda kulturszomj! Terjessze lapunkat! FEJLEMÉNYEK A 2500 ÉVES VÁZA ÜGYÉBEN: "NEM LOPTUNK" -MONDOTTA A KÖZVETÍTŐ NEW YORK — Robert E. Hecht, az Olaszországba származott amerikai, aki tavaly 1 millió dollárért eladott egy antik görög vázát a Metropolitan Múzeumnak, kijelentette, hogy fél visszatérni Rómába, mert nem tudhatja, hogy az olasz rendőrség nem fogja-e letartóztatni és bebörtönözni a lopott váza ügyében. Az első interjújában Hecht elismerte, hogy a váza eladásának, illetve megvételének ügyletében ő játszotta a közvetítő szerepét és azt állította, hogy a vázát nem csempészték ki Olaszországból. “A váza nem lopott jószág” — mondotta Hecht. Az olasz rendőrség, amely korábban kérte az amerikai Szövetségi Nyomozó Irodával (FBI) és a new york-i rendőrséggel való együttműködést a váza ügyében, most kiterjesztette ezt az óhaját a svájci és a libanoni rendőrség felé is. Dacára az olasz nyomozók meggyőződésének, miszerint a vázát csempészek lopták ki az országból és eladták Hecht-nek, ez utóbbi továbbra is kitart állítása mellett, hogy az értékes antik remekművet egy Dikran A. Sarafian nevű, libanoni műkereskedő és pénzérmegyűjtő bízta rá eladás végett. “Hiszek Istenben — mondta Hecht. — Hiszek az illendőségben és a becsületességben. Hiszek Sarafianban is”. Egy későbbi interv juj a során, amikor arról értesült, hogy Sarafian elmondotta a rendőröknek a váza általa tötént eladásának történetét és megjegyezte, hogy a tekintélyes összeg oroszlánrészét nem ő, hanem a közvetítő vágta zsebre, Hecht kijelentette: “Hagyják Mr. Sarafiant beszélni, hadd mondja el az ügyről azt, ami neki tetszik.” A nyomozás folytán kétórás telefonbeszélgetés zajlott le a rendőrség és a zürichi Savoy hotelbeli lakásán tartózkodó Hecht között. Hecht ekkor mondotta, hogy a vázáról egy Sarafiantól kapott levél utján hallott először. A műkereskedő azt irta neki, hogy egy Zürichben élő libanoni barátja fogja felkeresni a napokban egy értékes holmi eladásának ügyében, kérte, hogy legyen segítségére. Hecht állítása szerint a libanoni barát nevét nem tudta észébe tartani, de a lényeg az, hogy együtt mentek egy Fritz Buerki nevű műkereskedőhöz, aki a vázát restaurálta. “Mr. Sarafian figogástalan gentleman és kiváló műkereskedő és pénzérme-gyűjtő — mondotta Hecht. — Több mint 15 éve ismerem. Úgy kerültünk öszsze, hogy én is pénzérméket gyűjtök — fejezte be legutóbbi interjúját Robert E. Hecht. Nyilatkozatával azonban a váza körül szövődmény még mindig nem oldódott meg. Az olaszországi Toscanában mindenki műkincsek után kutat. Az egymillió dollárért értékesített váza története villámcsapásként hatott az olaszországi Toscanában, ahonnan ez a 2500 éves műkincs származik. Cerveteri várostól Orvietoig amatőr műkincs-kutatók százai járják keresztül-kasul a tartományt és forgatják a földet lázas igyekezettel a régi etruszk sírboltok környékén, vagy azokon belül. Se szeri se száma azoknak a legkülönfélébb foglalkozást űző egyéneknek, nőknek, férfiaknak, gyerekeknek, akiket elkapott a “váza-láz” és akik a könnyű meggazdagodás reményében minden követ megmozgatnak .hátha rájuk mosolyog a szerencse ha nem is egy váza, de legalább egy értékes cserép, vagy szobrocska képében. Az ügy kapcsán már megtörténtek az első csalások is. Az olaszok értenek hozzá, hogyan kell a külföldit rászedni. Két csaló egy régi elhagyott sírhelyet kissé “átdekorált”, értéktelen műkincs-utánzatokat rejtett el benne itt-ott és aztán az egészet eladták jó áron egy bolond, de gazdag külföldinek azt állítva, hogy az eredeti, még feltáratlan etruszk sírboltot, amely a saját birtokukon van, csak azért nem kutatták át ők maguk, mert félnek a rossz szellemektől. És a sírbolt gazdag külföldi taulajdonosa talán még ma is azon tűnődik amatőr kutatásai közepette, hogy a dohos, pókhálós nyílás belsejébe, ahol állítólag több mint 2000 éve nem járt ember, hogyan kerültek elszívott cigaretták végei , tékben is növelni lehet. Csal az kellene hozzá, hogy 10 szá zaléknál többet is befektet hessen külföldön. De még e sem minden. Ramel báró mé] egy tabut akart ledönteni: je lenleg ugyanis tilos megvásá rolni dinamitot gyártó vállalatok részvényeit. — Az érzelmek ma már nem helyenvalóak — mondja Ramel. — Nekünk nyereségre va nszükségünk. Francis Tolson
