Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)

1973-01-11 / 2. szám

12. oldal MAGÁNY Irta: HALÁSZ PÉTER A szociológiai tanulmányok korszakát éljük: szorgalmas és lelkiismeretes társadalom-tudósok feltérképezik az élet minden területét, megrönt­genezik a társadalmat, lélektani elemzés alá veszik az egyént és a közösséget, jelentésüket vé­gül a nyilvánosság elé tárják. Most jelent meg az egyik leg­újabb kórkép Angliában: “A magány tanulmánya”. Az or­szágos társadalombiztosító inté­zet égisze alatt készült és vég­következtetésében kimondja,:— soha ennyi magányos embert nem tartottak nyilván Angliában, mint most. 2/> millióan vannak és magányosságuk független anyagi helyzetüktől, életkoruktól, származásuk­tól, műveltségűktől — a társadalom minden réte­gében tömérdek a magányos ember s minél több lesz belőlük, annál kevesebbet tudunk róluk, mert a magány nem hirdeti önmagát, a magányt éppen az jellemzi, hogy magányosan kell elvisel­ni. Mi okozza a magányosság terjedését? Sok minden. De talán leginkább az, hogy tovább él­nek az emberek, tehát többen jutnak özvegy­sorra, s tovább kell elviselniök az egyedüllétet. A fiatalok tovább tanulnak, a diákévek meg­hosszabbodtak, többen tanulnak idegen városok­ban, laknak albérleti szobákban, vagy diákottho­nokban, a kollektiv magány környezetében. Köny­­nyebb a válás, tehát többen válnak el, szabadab­ban alakulnak a kapcsolatok, tehát kevesebben házasodnak. Több a vándorló család. Ázsiából és Afrikából, magányosságukat súlyosbítja nyelvi elszigeteltségük, a családfő magányos a munka­helyén, a családanya magányos az otthonában.. Magányosak a gyerekek, akik sokemeletes bér­­házakban élnek s a közelükben nincs tér, ahol pajtásaikkal szabadon futkoshatnának, a lakás­ban pedig nincs elég hely ahhoz, hogy zavarta­lanul játsszanak. Magányosak a szegények, mert nincs pénzük ahhoz, hogy társaságba járjanak és magányosak a gazdagok, mert gyötri őket a kétely, hogy csak a pénzükért barátkoznak velük. A társadalom siet, elfoglalt, versenyez az élet javaiért, a tár­sadalomnak nincs ideje ahhoz, hogy észrevegye a magányosokat. És a magány szemérmes. — Öregem — mondja a nőtlen ember a sörözőben a harmadik ikrigli után — nincs szebb élet, mint a legény élet! Aztán bezárják a sörözőt, a cimborák hazamen­nek, az agglegény is hazamegy és sirvafakad. A magányosságnak ugyanis az a sajátossága, hogy négy fal közé szorul. A csodaszép garzonlány is üres szemmel mered a tükörbe, amikor egyedül marad a lakásában. A házastársak viszályikodá­­sain segít a bíróság: felbontja a házasságot, meg­szabadítja őket egymástól. De nincs az a biró­­ság, amely a magánytól meg tudná szabadítani őket. Kialakult egy újfajta otthontalanság, állítja a magányról szóló tanulmány. Jómódú, idős özve­gyek tengerparti szállodákba költöznek, ahol a téli idényben kedvező áron kapnak havibéres szo­bát. De amikor beköszönt a nyár, akkor a szál­­ladások felmondanak az átalányos rezidensek­nek. A nyári hónapokra ugyanis háromszor any­­nyiért adják ki szobáikat. A téli hotellakó nyár­ra otthontalanná válik. Sok a magányos ember a nagyvárosokban, a tanulmány szerint, de nem kevesebb vidéken sem. A nagyvárosokban a gépkocsik, buszok, teher­autók, pályaudvari tömegek miatt nehezül reá­juk a nyomasztó magány. A tanulmány készí­tői, a magányosság nyomozói mindenhol talál­tak magányt. Hogyan lehet segíteni? A jelentés végső fe­jezete összefoglalja a javaslatokat. Tanácsadó­szerveket kell létesíteni országszerte, amelyek­hez magányukban bizalommal fordulhatnak a fiatalok és az idősek, legényemberek és hajado­­nok, elváltak és özvegyek. Otthonokat kell épí­teni egyedül-élők számára, a magány menedék­házait. Idegenből érkező családokat társadalmi KUTYATÖRTÉNET: POLÖNIUS A házasság olyan hirtelen ért véget, mint egy dallam, amelyet elfelejt befejezni a zenész, mert valami sürgető és megmagyarázhatatlan szándék váratlanul arra készteti, hogy feláll jón a zon­gorától. De lehet, hogy csak pillanatnyi stressz­hatás volt, amely pontot tett valami végére. Ki tudja? A válóper mindenesetre olyan kímélete­sen zajlott le, mint egy sok Novokain-injekcióval fájdalommentesitett foghúzás. Nem akartak lát­ványos, hangos botránnyal válni, annál sokkal ér­zékenyebb és fáradtabbak voltak. Annál már sok­kal jobban felőrölték egymást. S nem akartak a sok kaján drukkernek örömet szerezni. Minek csámcsogjon ügyükön a fél város? Az ő dolguk, nem tartozik senkire. Vagyonjogi vitára sem került sor köztük. Szét­osztottak mindent szépen, igazságosan. Még azt sem mutatták, hogy ezért vagy azért a régi dara­bért esetleg fájt volna a szivük. Nem. Egyetlen nagyvonalú mozdulattal vagy szóval le tudtak mondani mindenről, ki tudtak törülni magukból minden ragaszkodást, minden emléket, amely tárgyakhoz fűzte őket. A kutyán sem vitatkoztak. Polónius, az öreg és a sok közös törődéstől elhí­zott, totyogós boxer a férfié lett. Magához vitte az anyjához, ahová költözött, a konyhába, a fosz­ladozó szalmafonatu kosárral együtt, mely Poló­nius után természetesen szintén az ő jussa lett. Néhány nap múlva felhívta a férfi a volt fele­ségét: SZAKÍTÁS Magányos útonlevőlc madara ei az este, szédült, kártékony, bús és tétova, a szemrés sürgönydrót keskenyre szűkül és célját nem találja a gondolat. Közötted, közöttem ugyanazok az évek, mégis más időszámítás keselyűje tépdes, földrengés, árviz, sirokkó a tekintetem, lapos, aranyló, terméketlen síkság a tied. HARMINC KÖRÜL Harminc körül föllép az idő-infláció, az érzetek kereslet-kínálat egyensúlya megbomlik, a kitartás, szívósság piaci ára felszökken, s új bankókat nyomtatnak kis családi ház címletekkel a régi vágy, fantáziák helyébe. KICSINYÍTÉS Az óriás preparátumban, ég és föld dupla fedelű dobozában, szél üvegétől letakarva, mint gombostűre tűzött lepkék, vasbeton oszlopokon ácsorognak a házak. PARDI ANNA fogadóbizottságok segítsék át az uj honfoglalás kezdeti gondjain. Az égig érő bérházakba tervez­zenek játéktermeket a gyermekeknek és társal­góhelyiséget a felnőtteknek. Félő ugyanis, hogy a magányos gyermekekből magányos felnőttek lesznek. A magány: közérzet. Hozzá lehet szok­ni. Életforma válhat belőle, szemlélet, lelki ma­gatartás. Minden bizonnyal jó tanácsok. Kérdés, hogy megoldást kínálnak-e? Gyermekek számára föl­tétlenül. Felnőttekkel azonban már más a hely­zet. Magányosok társalgója? Magányos emberek társaságban is a magányról beszélnek. S minél többet beszélnek róla, annál magányosabbá vál­nak. Abba is hagyom. — Nem bírok vele. Egész nap nyüszit és sir. Hallottad te már Polóniust sírni? Soha. Nem is kívánom neked, mert hátborzongató. Tele van fájdalmas szemrehányással. A tehetetlen kiszol­gáltatottság szomorúságával. Szerencsétlen Poló­nius miattunk kínlódik, a mi szeszélyünk áldoza­ta. Valószínűleg te hiányzol neki. Kérlek, vedd magadhoz, téged valószínűleg jobban szeret, ami érthető is, hiszen te többet voltál vele . . . Az asszony csipetnyi elérzékenyülés után ter­mészetesen magához vette Polóniust. Meghatotta a kutya hűsége. Hogy miatta sir . . . Egy hét múltán azonban rájött, hogy nem mi­atta emésztette megát Polónius. Ezért némi sér­tődöttséggel a lelkében felhívta az egykori fér­jét. — Te, ez nem eszik. A legjobb falatokat is visz­­szautasitja. Nem eszik, csak néz és néz, mintha szüntelen valami magyarázatot várna. Én ebbe beleőrülök. Ez úgy látszik, nem miattan volt oda, most sem személy szerint miattad nyüszködik. Ennek külön-külön nem kellünk. Ez együtt szo­kott meg bennünket. Külön-külön idegenek va­gyunk neki. Mi viszont elváltunk. Hát most hogy mondjam meg én ezt egy kutyának? A férfi erre nem tudott mit válaszolni. Mert egy kutyának ilyesmit valóban nehéz megmonda­ni. Ezért inkább sürgősen elajándékozták egy kedves idős házaspárnak, akiknek barátságos, kertes házában Polónius végre megnyugodott, dott. ' Ágh Tihamér RÉCEREMETEI KALAND (Folyt, a 9. oldalról) vágta szerszámát a kulcslyukba, mely orromtól tiz centiméterre lehetett. Az ajtó kidőlt és én halálsápadtan estem Zsiga karjai közé. Zsiga ösz­­szecsókolt. — Na látod, pajtás . . . minden jó, ha jó a vége! Ilyen kis semmiség nem ronthatja el a mi nagy örömünket. Mire legközelebb jössz, építünk öltö­zőt, még nagyobb színpadot, de addig is átme­gyünk a vendéglőbe és iszunk annak örömére, hogy itt voltál, no meg, hgoy elkészült ez a kis kulturház, határidőre . . . szépen, csinosan ... a legutolsó szögig! — Köszönöm, de kocsival vagyok . . . nem iha­tok! így hát szárazon búcsúztam Zsigától és az uj kulturháztól, amelyről megállapitottam, hogy nem készült el az utolsó szögig, csak az utolsó előttiig. Az utolsó szög ugyanis, mielőtt kigördül­tem volna a kapun, finoman beleiuródott a gumi­ba, miközben néhány méterre a kulturháztól iz­zadva cseréltem kereket, még hallottam Zsiga hangját: — ígérd meg, hogy nem fogod ezt az estét el­felejteni! Hát nem felejtettem el! Ami talán abból is ki­derült, hogy megírtam! Rátonyi Róbert

Next

/
Oldalképek
Tartalom