Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-11 / 2. szám
10. oldal KAVICSOK Irta: VÁRKONYI ANDOR — A fegyverek regisztrálásának ellenzői azzal érvelnek, hogy ha a lőfegyverek vásárlását és birtoklását engedélyhez kötnék, a gyilkosságok száma akkor sem csökkenne lé■ nyegesen, — mondotta a társaság egyik tagja, a kitűnő, fiatal elektromérnök. — Gyilkosságot nem csupán lőfegyverrel lehet elkövetni — hirdetik a fegyvertartás szabadságának apostolai, hanem késsel, ollóval, vagy egyszerűen puszta kézzel, Várkonyi Andor illetve a kéz ujjaival is. Ez igy van, de mint a legtöbb népszerűsítésre szánt igazság is, csak félig az Mert a felsorolt eszközökkel — és még sok mással — elkövetett, vagy elkövethető gyilkosságokat közvetlen közelből lehet csak végrehajtani. Ehhez pedig elsősorban biztos erőfölény kell, másodsorban egyfajta “ügyesség”, nem beszélve az elmeállapotról, amely ilyenfajta gyilkosságoknál majdnem mindig őrültséggel határos. A lőfegyveres emberölésnek bizonyos távolság nem akadálya, mindössze egy kis céllövészeti gyakorlat kell hozzá; a legújabb, a legmodernebb távcsöves puskákkal már az sem. És mialatt a gyilkos fegyvere eldördül, talán a szempillája sem rezdül meg. Olyan hidegvérrel olthatja ki embertársa életét, mint ahogy mi agyoncsaphatjuk a falon sétáló legyet. — Egyetértek önnel — mondta a testes, idős vállalati igazgató. Szinte érthetetlen, hogy egy kis csoport ellenállásával szemben (mert e csoport érdekei azt kívánják, hogy ezt a visszájára fordult szabadságot továbbra is “élvezzék” az ország polgárai) a többség képtelen érvényesíteni akaratát. Node nem akarom a kérdés politikai vonatkozását kiélezni, inkább egy történetet szeretnék elmondani, ami — különösképpen — a regisztrálás ellen protestálók igazát látszik alátámasztani. Ez persze távolról sem jelenti azt, hogy az ellentábornak igaza van, — legfeljebb azt bizonyítja, hogy minden téveszmében benne van az igazság látszata is, s ezzel a látszatigazsággal el lehet közösíteni a legvilágosabb és leglogikusabb tényeket. A történetből, amelyet most elmondok, ugyanis kiderül, hogy meg lehet ölni egy embert három apró kaviccsal is. Értik, uraim, három jelentéktelen — egy gyüsünél nem nagyobb kaviccsal! Közvetlen szomszédom volt az idős Vasadi Gáspár. Valamikor asztalosmester volt egy vidéki városban itt Amerikában. Hosszú évekig keményen dolgozott, amig összegyűjtött egy kis házra valót. Azután megvette a házat, nyugalomba vonult és ugyancsak hajlottkoru feleségével élvezte a derűs öregség apró örömeit. Ápolta kis kertjét, karbantartotta házát, kijavította a a kisebb hibákat. Különösen az utazási filmeket szerette, az idegen, ismeretlen tájakat. Mert a világból nem sokat látott. A háború után a vidéki kisvárosból, ahol egész életét töltötte, gyorsan kikerült ide az Egyesült Államokba. Azóta se ment haza, még látogatóba sem, mert aki rokona, ismerőse volt, az mind meghalt, ki békében, betegségben, öregségben . . . Egyszer aztán vége lett az idillikusán szép napoknak. A vele szemben levő házba uj lakó költözött. A réi, csendes házaspár helyébe egy hatgyermekes família. E hat gyermekből négy — nyolc-tizenkét év között — fiú volt, mégpedig a legzajosabb fajtából való. És ha még a saját házuk előtt lármáztak volna! De nem! Mert onnan elkergette őket az anyjuk; s mivel a Vasadi ház mellett egy kis üres, szabad telek volt, ott ütötték fel főhadiszállásukat. Az öreg házának tövében játszottak, — rendszerint olyan játékokat, amelynek elengedhetetlen kelléke volt a kiáltozás, az indiánüvöltözés, a diadalorditozás és a többi. Vasadi egy darabig tűrte a fülsértő hangokat, aztán megelégelte a dolgot és először szóval, majd seprűvel támadt a gyerekekre. Azok megszeppentek és elinaltak. Valahol az utca végén találtak valami kis játszóteret, — de távolról sem olyat, mint amilyen az “elveszett paradicsom” volt Egy este az öreg éppen a televíziót nézte, amikor valami élesen koppant az ajtón. Vasadi kiszaladt, az ajtó előtt egy kis kavics feküdt, a szépen festett ajtón pedig egy erős ütés nyoma látszott. Az utca néptelen volt, sehol senki ... Az öreg biztos volt abban, hogy az elkergetett fiuk valamelyike ludas a dologban, de melyik a négy közül? És hol a bizonyítók arra, hogy a bűnöst valóban köztük kell keresni? Két nappal később megismétlődött a dolog. Az ajtón a nyom, a tettes újra elinalt. Az öreget határtalanul felizgatta az eset. Azt tervezte, hogy átmegy a fiuk anyjához és panaszt tesz nála, de erről lebeszélte a felesége. Ha fülönfogná az az egyiket, akkor joga lenne a panaszra, de igy? A levegőbe? Az anyjunk egyszerűen a szemébe nevetne és igaza lenne! Az öreg erre elhatározta, hogy elfogja a tettest. Amint besötétedett, az ajtó közvetlen köze-BRÜSSZELI LEVÉL: VENDÉGLÁTÁS SPECIALITÁSOKKAL Brüsszel, december hó . . . Növelni kívánják idegenforgalmukat a belgák Ez érthető. Igen sok ugyanis az esős nap, ami nem vonzó. Miként lehetne az ebből származó idegenforgalmi kiesést pótolni? A táj festőién szép, ódon hangulatú városok, de már a felhőkarcolók sem hiányoznak. S nemcsak a Hugo Victor által a világ legszebb terének nevezett brüsszeli Grande Place csodálnivaló, hanem sok más belga városban is versenyre kelnek a Grande place-ok. S bár Micheangelo-szobor csak Brugge-ben van — miután a nácik elhurcolták egy sóbányáiba, onnan nagy nehezen visszakerült —, de az ország 120 múzeumában Van E'yck-, Rubens-, Brueghel-festmények sokasága. Mindez azonban már nem pótolja az eső okozta idegenforgalmi veszteségeket; tavaly is a húsz tervezett szabadtéri előadást közül csupán kettőt tarthattak meg. Igen, mindezt pótolni kellene; milyen módszerrel ? — Specialitásokat akarunk nyújtani — mondják a belga idegenforgalmi vezetők, s az egyhetes belgiumi utazgatás meggyőzött arról, hogy a terv a realizálás stádiumába jutott. Kuriózumokat mutattak be, például hobby múzeumokat, — vagy ha úgy tetszik, maszek gyűjtők furcsaságait. Kétségtelen; érdekes volt, bár, hogy ez-e a követendő ut, arra nem mernék határozott igennel válaszolni. A Sámson völgyében elkalauzoltak Louis Le Brun országút menti házába, ahol ő (festő az eredeti foglalkozása) régi mozi vetítőgépeket gyűjt, s egyben a ház falát ékesítő hirdetményekben, röpiratokban azért küzd: “Ne engedjék a környékbeli idegenforgalmi nevezetességű szépséges tájat eladni az ott kőbányát létesíteni kívánó spekulánsoknak.” Azután a houthalleni ut közelében álltunk meg, ahol egy volt garázsmester állít ki régi-régi autókat, csillogóra fényesített ócskaságokat. Cadillébe telepedett. Egy zsámolyon ülve várta a bűnöst. De az, mintha csak megsejtette volna, mit tervez az öreg, sem aznap, sem másnap, sem harmadnap nem jelentkezett. Vasadi már azt hitte, hogy az ügy lezárult; néhány napi csönd után feladta “figyelőállását”, s visszaköltözött a televízióhoz, különben is meg volt fázva, erősen köhögött, esős idők jártak akkortájt, délutánonkint nedves ködök telepedtek a környékre, minden csurgott-csepegett. És egy ilyen barátságtalan kellemetlen őszi délutánon csattant megint a kavics az ajtón. Az öreg éppen a lábát áztatta egy lavór meleg vízben. Az éles hang szivenütötte, — úgy ugrott ki nedves lábakkal a vízzel telt kis “fürdőkádból”, mintha a kavics a feje búbján koppant volna. Jókor, mert még látta a menekülő fiú alakjának körvonalait. S úgy, ahogy volt, nedves lábakkal kirohant az utcára és üldözőbe vette a tettest Az futott, mint akinek parázs ég a talpa alatt. Az öreg fújtató tüdővel utána. Vagy öt percig tartott a hajsza, aztán a fiú eltűnt a sarkon, az öreg pedig lerogyott a nedves járdára. Percekig tartott, amig újra lábra tudott állni. Felesége kétségbeesetten kereste a ködben, mig végre rábukkant; úgy vonszolta haza, mint egy sebesültet, akibe már csak hálni jár a lélek. Forró tüdeje szinte sisteregve égett. A gyulladás harmadnapra végzett vele. Az öreg Vasadi élhetett volna még néhány évet. De megölte őt három apró kavics. Három kavics, amelyek egyike sem volt nagyobb egy revolver ólomgolyójánál. S abban, amit tettek, testvérei voltak a fegyvercsőből kiröppenő gyilkosnak . . . lac, Minerva, Ford, stb. kocsikat, kezdve azzal, amelyet a király 1900-ban ajándékozott a szeretőjének, addig a Fordig, amelyen Audrey Hepburn filmezett. Kuriózum a bokrijki skanzen is, nemcsak azért, mert ez az első ilyen Belgiumban, hanem mert a házakat és az azokat környező tisztásokat népviseletbe öltöztetett nyugdíjas bácsik, nénik népesítik be, akik tesznek-vesznek, hogy életet varázsoljanak a messziről, mindenfelől idehordott, régi falusi házakba, templomokba, malmokba. Furcsa idegenforgalmi szenzáció van Geelben. Nem a 16. századbeli bolondház elsősorban, hanem az a sok évszázados, ma is élő tradíció, hogy 1500—2000 család ma is magához fogad egy-egy ápoltat, aki velük lakik, dolgozik nekik. A család napi 80—100 frankot kap, no meg a munkát. A brüsszeli Grande Place közepén hallgatja az ember az egymás mellett sorakozó egykori céhek házairól szóló történeteket, de rövid percek múltán már a szemközti sörfőző múzeumban (itt verekedett össze 1873-ban Rimbaud és Paul Verlaine) kóstolgatja az étvágygerjesztőt, hogy aztán sörrel öblítse le azt. Egyébként a múzeumot a néhány mai sörfőző mutatja be, akiknek az is a nevezetességük, hogy “társadalmi munkában” két-három hetenként minőségi ellenőrzést végeznek, a sörgyárak termékeit ellenőrzik. Az egyik maszek sörfőzőmester: Van Roy ur, tanár volt. “Kiugrottam, rossz volt a fizetés, most a nagy sörgyárakkal konikurrálok” — mondja. Az ő búzából, árpából, komlóból készült söre is belgiumi specialitás. Akad rá vevő bőven, hiszen Brüsszelben, a statisztika szerint, minden hatodik üzlethelyiségben sört miérnek. De az ő pincéjében nemcsak a sör a vonzerő, hanem a kóstolóként tálalt’ vajas kenyér, fokhagyma, fej hús. Idegenforgalmi szempontból “szakositották” az éveket: 1971 a kastélyok bemutatásának éve volt, 1972 a kolostoroké, 1973 a városházaké lesz. “De minden évet most már nem utolsósorban a gasztronómia jegyében kívánunk lebonyolítani” — mondta kiséi’őm, a “belga inyencklub”lovag tagja. György István
