Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)

1973-03-29 / 13. szám

I Olfel NEM CSAK A TÖRTÉNELEM... Irta: PAPP VARGA ÉVA — Egy-egy történet is ismétli önmagát. íme: innen, Hollywoodtól, nem messze fekvő városká­ban automobil-összeütközés áldozata lett egy nő, bizonyos Sandy Mae Burby. Né­hány nappal később másodszor is írtak a lapok az esetről, ér­dekes fordulat kapcsán. Jelent­kezett egy kissé távolabb fekvő kisvárosból egy nő. Iratokkal bizonyította, hogy hogy halál­hírét keltették. Az, aki a bale­setben meghalt, nem Sandy Mae Burby. A rendőri sajtóiroda összetévesztette a neveket. Ne­ki ebből a névcseréből és hírből nagy erkölcsi és anyagi kára van, tehát kártérítési igénnyel lé­pett fel; követel 100,000 dollárt. Azt nem kap­ta meg — de ötezret megítélt neki a biró. Olvasás közben arra gondoltam, milyen hatá­sos lenne ez az eset televízión, mert többféle bo­nyodalmat lehetne belőle kihozni. 1. Az elhunytnak mondott nő férje, aki vélet­lenül éppen tigrisvadászaton van a dzsungelben, amint értesül az esetről, azonnal feleségül veszi titkos szerelmét, aki őt elkísérte az életveszélyes vadászatra. — A feleség azonban — sajnos — él és . . . 2. A tévesen halottnak nyilvánított asszony házvezetőnője a baleset hírére magához veszi úr­nője százezer dolláros nyakláncát és azonnal Ne­­vadába szökik a szerencsejátékok birodalmába, ahol megismerkedik egy perzsa herceggel . . . 3. Egy milliomos nagynéni a hir következtében azonnal megváltoztatja régi végrendeletét és va­gyonát egy másik unokahugára hagyja, akit ed­dig gyűlölt, mert . . . Folytathatnám még jónéhány változatban a téma feldolgozását, annak lehetőségeit, aki azon­ban ennek az esetnek az alapján akarna TV-drá­­mát Írni, annak a számára elég maga ez az ér­tékes anyag kiinduló pontnak, nekem pedig elég jó alapnak arra, hogy majdan plágiumpert indít­hassak . . . Minek erőlködjem igy tovább ebben az irányban? Inkább átkapcsolok egy kérdéshez, amely összefügg az említett furcsa névcserével: Szeertik-e az emberek egyáltalában azt a ne­vet, amelyet szüleik választottak számukra ? Hát­ha megszólal valamelyik kedves olvasóm és el­mondja, hogy mit választott volna, ha választ­hatott volna . . . Nemrégiben olvastam a legújabb közvélemény­kutatás eredményét. E szerint minden tiz ember közül legfeljebb öt van megelégedve azzal a név­vel, amelyet szüleitől kapott. Itt, az Egyesült Ál­lamokban a bevándorlóknál nem nagy ez a prob­léma, mert ha polgárosodásuk előtt névváltoz­tatási kérelmüket jelentik, a biró készséggel ér­vényesíti azt az uj nevet, amelyet a kérelmező választ. Ez kiterjed a keresztnevekre is. Áldásos törvény ez. Mert a családneveknél nem Ízlésről van szó, hanem arról is, hogy az idegen szárma­zásúak életét igy megkönnyítsék. A néha kimond­hatatlan, nehezen érthető nevek felcserélése ál­tal az üzleti életben könnyebben boldogulhat az idgen. Egy európai ismerősünk mesélte, hogy Bel­giumban a szülők nem adhatnak a gyermekeik­nek bármilyen nevet. Ha a név különös, kirívó, vagy a közhasználatban levőktől feltűnően elté­rő .akkor jóváhagyásra van szükség. Ez lényegé­ben a régi Magyarországon is igy volt: csak “el­fogadott” neveket lehetett keresztnévnek adni, tehát “kalendáriumi” neveket. Volt egy mozgalom, amelyet egy budapesti lap indított azzal, hogy adják meg a jogot az ifjúság­nak arra, hogy 16 éves korukban megváltoztat­hassák keresztnevüket tetszésük szerint. Ebből nem lett törvény. Annál élénkebben élt és tünte­tett, “virágzott” a formális névmagyarosítás. Hivatalos helyeken kihangsúlyozták, hogy a ma­gyar állampolgársághoz a magyar név is hozzá­tartozik, mert ez bizonyítja, hogy annak viselő­je külsőségekben is hü fia akar lenni a magyar hazának.. így aztán a névmagyarosítást szinte minden nehézség nélkül engedélyezték. Voltak, akik visszaidézték, hogy a kossuthi időkben a gróf Zichy család egyik ága hazafias felbuzdulásból “Zicsi”-nek irta a nevét. Arra is emlékeztek az emberek — bár erről nem volt il­lendő beszélni . . . —, hogy 1918-ban megtörtént, hogy József főherceg gyorsan eldobta a Habs­burg nevet és egyszerűen “Alcsuti József”-nek irta magát s igy tett hűséget a Károlyi-kormány­­nak. Jött aztán egy másik véglet, amikor a névma­gyarosítás elnyeréséhez külön érdemeket kellett NŐI SAROK: SZERENCSE Vegyek sorsjegyet? — kérdezte tőlem egy na­pon Kati néni, a takarítónő. Kétfelé simította hüvelyk- és mutatóujjával a szájaszélét, ami ná­la a töprengés jele volt. — Legalább tizet szeret­nék venni — mondta, majd bevonult a másik szobába és földrengésszerű robaj jelezte, hogy indulatok csatáznak benne. Mintha egyszerre hősies elszántság ütközött volna ki az öregasz­­szonyban. Mintha boldogult férjének, a zord nép­felkelőnek a lelke költözött volna belé. Tudtam ,hogy ez a tisztasági roham nem ma­gáért a rendért történik, csupán azt akarja bi­zonyítani vele, hogy telik az erejéből! Már jött is kifelé, s valóban ilyesformán gondolkodhatott, mert helyreráncigálta fején a kendőt és azt mon­dotta : Ezt csinálja utánam az a sok taknyos. Én még most is félperc' alatt kiprakkolom a szőnye­get, s úgy felsikálom a padlót, hogy enni lehet róla! — Jól van, Kati néni — nyugtattam, félve, hogy újabb bizonyításra kerül sor. De Kati néninek egyéb célja is volt a rend­csinálással. — Már megvettem a sorsjegyeket — vallotta be és a cipőjére pislogott. — Mert teccik tudni, az már biztos, hogy nyerni fogok. — Mért olyan biztos? Kati néni arcán mosoly fészkelődött. — Érzem én azt. Világéletemben éreztem, hogy szeret en­gem a jó Isten! — Miből érzi? — faggattam azzal a kétkedés­sel, melyet viszonylagos kényelmem, fürdőszo­bás lakásom belém nevelt. — Hát sokmindenből — felelte Kati néni és restelkedés nélkül adta át magát a boldogságnek, még a kendője csücske is ragyogott. — Első he­lyen vagyok én beirva a jó Istennél! Nem tudtam mit szólni ehhez a nagy boldog­sághoz. Kényszeredetten hallgattam. De Kati néni már benne volt a dicsekvésben. Köténye zsebéből kihalászta a sorsjegyeket, so­rolva az okokat, melyek arra indították, hogy a jó Isten kedveltjének érezze magát. Úgy látszik, még valamit tartogatott döntő érv­nek, mert mély lélegzetet vett, tisztességtudóan köhintett, s csak aztán vágta ki: szerezni. Eizt a helyzetet felváltotta egy ugyan­csak nevekkel és a háború alatti viszonyokkal kapcsolatos buzgalom; amikor a jó magyar hangzású neveket sietve visszanémetesitették ... Majd végül a háború után már tömegesen tértek vissza a levetett régi jó magyar nevekhez. Itt Amerikában talán a legfurcsább a fekete polgártársak névhasználata: Washington néger polgármesterét éppenséggel Washingtonnak hív­ják . . . de sok ott is, másutt is a Mr. Jefferson, Mr. Madison, Mr. Cleveland, sőt éppen itt Los Angelesben javította egyszer a kocsinkat egy Mr. Roosevelt. Állítólag ezek ősei a nagynevű fa­míliák rabszolgái voltak, ott vették fel neveiket. Levelet kaptunk a minap; a feladó — Alt. A harmincas években Budapesten szomszédunk volt egy bizonyos Alt Margit tanárnő, ő a legrö­videbb magyar szót választotta, azt, amit Mik­száth adott egyik hősének, igy lett belőle “Ó Mar­git”. Fia a háború után visszavette az Alt ne­vet, amely a szótár szerint — németül — öreg, vagy régi, Ó, tehát ódon. Mindenképp igaza van Shakespearenek: “A rózsa bármely néven illatos . . .” Tehát ime, egy-egy mondás is gyakran kerül ismétlésre . . . és gyakran helytálló . . . — Hetvenéves múltam az ősszel, s még mindig úgy dolgozok, mint egy brigád! S még csak girhes sem vagyok tőle. Riadtan néztem végig rajta. Olyan, mint a fa­zék alján maradt aszalt szilva, melyről lefőtt már a lé. Idősebbnek látszik, mint amennyi. Bizony ideje volna már ölbe ereszteni a két kezét, kiülni a ház elé pihenni. De ő annak örül, hogy tovább vesződhet, hajlonghat, cipelhet, futja az erejé­ből! Hetek múltak el, aztán hónapok, de a sorsjegy­ről nem esett többé szó. Kati néni végezte a dol­gát, csakúgy, mint máskor. Olykor ugyan furcsa átrendezési düh kerítette hatalmába, sutbado­­bott holmikat léptetett váratlanul elő, felfújta, megtisztogatta őket és a férőhelyre álliotta. Ami alul volt, azt felülre tette, mintha ősi ösztönök dolgoznának benne, melyek igy törnek utat. Egyszer aztán mégis rászántam magam és meg­kérdeztem : — Na, mi lett a sorsjeggyel, Kati néni? nyert-e már valamit? — Egyet sem húztak ki — mondta egyszerű­en. Várt egy darabig, gondolkozva kevert, ka­vart egy fazékban, majd, mint aki rájön valami fontos dologra, melynek birtokában minden meg­világosodik, felszabadultan sóhajtott: — Tessék elhinni, egy szerencse, hogy nem jött ki a számom. Mert mit csináltam volna any­­nyi pénzzel? Egy csomó gond szakadt volna a nyakamba. Elbiztam volna magam és akkor ré­gen fuccs lenne Mozsár Jóskának. Nálam lakik tiz hónapja, igen rendes ember, sose alszik ruhá­ban, előre fizet, mondom, jóravaló ember, nincs vele semmi baj. Csakhát szerelmi bánatba esett, lenyelt valamit, s mire innen hazaértem, úgy hörgött, hogy egy köménymagot se adtam volna az életéért. Én aztán rendbetettem. Mert ahhoz is értek. A lelkire beszéltem, hogy igy meg úgy, nem érdemes elemészteni magát, mikor olyan jó dolga van, két rend ruhája fekszik a láda al­ján, minden este beszalonnázik, sört iszik hozzá, munkája meg akad bőven, mert ért ő mindenhez, ha éppen kell. A végén már úgy meglágyult, hogy enni akart. Marhapörköltöt főztem neki. Eszébe se jutott, hogy meg akart halni. Nahát, mi ez, ha nem tiszta szerencse?! Ki tudja, nem pusztul-e el ez a Mozsár Jóska, ha beüt a találat! Fakó szeme rám villant: — Mondtam én min­dig, hogy szeret engem a jó Isten. Ezt is milyen jól elrendezte. Palotai Boris

Next

/
Oldalképek
Tartalom