Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-03-15 / 11. szám
1 18. oldal BÉCSI POSTA: ECY TÜNDÉR JÁR KÖRBEN Irta: KLAMÁR GYULA A szóbanforgó tündérnek rendes neve van, úgy hívják, hogy Illyés Kinga,, foglalkozására nézve a marosvásárhelyi állami szinház művésznője. Második fogllakozása: előadóművész, minthogy ez megint más, mint a színészet, ehhez több is kell, kevesebb is. De talán mégis inkább több, hiszen egyedül áll a színpadon, megfosztva minden színes, tetszetős kelléktől ,csák egy szál ruhában, legfeljebb egy kendő a vállán, szájában pedig vagy vers, vagy ballada. S így kell neki megnyernie közönségét. Illyés Kinga neve mostanáig ismeretlen volt a magyarok előtt, csak Erdélyben tudtak róla — meg Amerikában és Kanadában, ahol az elmúlt évben szerepelt nagy sikerrel a marosvásárhelyi szinház többi tagjával együtt —, aztán Budapesten is megismerték a közelmúltban, amikor egymásután több szavaló-esten szerepelt és a versmondáshoz jól értő pesti köznöség a szivébe zárta. Néhány hónapja a külföldi magyarok körében tűnt fel és körben járt a a magyarlakta osztrák és svájci városokban és mindenütt megismertette az embereket a fiatalabb-idősebb erdélyi magyar költők verseivel, akik eddig szinten ismeretlenek voltak, sőt már-már azt hittük, hogy nincsenek is, kihaltak Tamásival, Nyirővel, az erdélyi irodalom nagy nemzedékével. Mindössze rövid néhány éve ad élet jelt magáról ismét az erdélyi iró-költő és mindjárt egy sereg remekművel. Ezek ott szunnyadtak valahol a mélyben és most egyszerre, szinte titáni erővel törtek elő olyan remekek, mint például Sütő András “Anyám könnyű álmot igér” csodálatosan szép lírai visszaemlékezése a kis Kolozsvár-környéki székely faluban töltött fiatalságára, az ottani magyarok életére. Igen-igen nagy irodalom született ott szinte titokban, észrevétlenül és talán sokkal rosszabb körülmények között, mint annakidején az Erdélyi Helikon körül csoportosult íróknak megadatott. Elsőnek Bécsben jelent meg a “tündér”, hogy elbűvölje és meghódítsa a közönséget, azt a mintegy százfőnyi kis sereget, amely összegyűlt erre az alkalomra. (A másnapi “magyar bálon”, a palotában kereken ezer főnyi közönség lepte el a termeket. Az irodalmi esten 20 schilling volt a belépődíj, mig a magyar bálon 180-ba került egy jegy . . .) Fekete bársony ruha és vastag, fehér, háromszögletű hárász-kendő volt az öltözete, bizonyára sokkal csillogóbban tud öltözni egy pesti, vagy pláne egy bécsi színésznő, a színpad sem volt eléggé attraktiv: a háttér függöny előtt csupán egy kopott aranyozásu szék “képezte” a kelléket, hanem mindent pótolt maga Illyés Kinga ragyogó fiatalságával, főleg pedig tehetségével. Ahogyan ez a csillag-szemű fiatal nő Petőfi— majd uj erdélyi verseket mondott, az maga volt a varázslat, amelynek hatása alá került mindenki a nézőtéren. Talán ezért, mert ilyenben nem lehetett része esztendők óta: tiszta magyarsággal ejtett szavak .pontos szövegmondás, a versek sodró áradása. Hibátlanul működő hangszer volt ő, aki minden gikszer, egyetlen hiba nélkül muzsikált két órán át. A közönség melegen ünnepelte, mert benne az egyik legbravurosabb szavaló-müvészt ismerhette meg. A versmondást időnként balladák éneklésével fűszerezte. Nagy élmény volt, amikor az estélyi ruhás szép hölgy egyik pillanatról a másikra átvedlett parasztlánnyá és meleg beszédhangját falsettre srófolva fel énekelte visitós fejhangon a székely és csángó népi balladákat, hogy a következő percben visszatérjen rendes beszédhangjához. A jó tündér Bécs után meglátogatta a grazi és salzburgi magyarokat is, majd Svájc következett, ahol Bemben, Baselben és Genfben lépett fel. — Svájc nagy szeretettel fogadta Illyés Kingát; az ottani magyarok jobban megőrizték lelkességüket, mint a Pest-közeiben élő Bécsiek. A legnagyobb közönség a legtávolabbi Genfben gyűlt össze, abban a piros bársonnyal bevont kis színházteremben, ahol a Cercle d’Amis de la Litterature Hongroise szokott újabban bérelni magyar iodalmi estek számára. Persze itt nemcsak a genfiek jelentek meg, hanem Lausanne és Montreux, Középkorú férfiak beszélgetnek Yorkville népszerű magyar vendéglőjében falatozás közben. A pincér szalvétát csavart a forralt-boros üveg nyakára, úgy öntötte a gőzölgő italt a poharakba. — Emlékszem — mondta az egyik vendég —, hogy a négynéném Komáromban ilyen forrón diktálta belém a csopakit, amikor csaknem belefulladtam a Dunába. — Harminckilencben, nem sokkal a Felvidék részbeni visszacsatolása után, a kollégiumunk különvonatot bérelt és meglátogattuk az intézet egyik hires növendéke, Jókai szülővárosát. Barátommal együtt délután kajakot béreltünk a szigeten, a cserkészparkban. A lelkünkre kötötték, hogy a holt Duna-ágban maradjunk, mert a folyó sodra igen erős. Persze nem hallgattunk a tanácsra. Kieveztünk a nyílt Dunára. Az ár menten elsodort bennünket és nekivágta a gyenge lélekvesztőt néhány száz méterrel odébb egy hajónak. A barátom ült elől, ő el tudta kapni a lelógó horgonyláncot. Én azonban hiába kapaszkodtam, de úszni nem tudó társam olyan ijedten kapálódzott, hogy kétszer-háromszor is a viz alá nyomott, így eleresztettem a lábát. Né-SZÉPLÁNYOK SZTRÁJKJA (Folyt, a 12. oldalról) nem oda akar utazni, ahova biztosította a jegyet. De közben, hiszen esendők vagyunk, meg is halhat az illető, s akkor nincs aki átvegye a jegyét és utazzon vele. Máskülönben is névre szólnak ezek a jegyek, s nem is veheti senki más igénybe csak az, aki megváltotta. A felvilágosítások szerint ilyen esetekben a társaság zsebében marad az előleg. Hát rendjén van ez igy? Sokakkal beszéltem erről, akik azt mondják-, hogy majd New Yorkból utaznak Európába, ott vannak a cégek, amelyek olcsóbban is utaztatnak és azt sem kell az utasnak bejelenteni, hogy mikor óhajt visszajönni, tehát az oda és visszautazás nincs időhöz kötve. Ez pedig roppant előnyös. Megérdemlik ezt a kis kerülőutat, amit az utas tesz New Yorkig és vissza. Máskülönben is a kormány úgy segített Montreálon, hogy ott összpontosította a repülőjáratokat is. Vannak cégek, melyek egyenesen onnan indítják repülőgépeiket, s ez bizony nagy hátrányt jelent Torontónak. Mert előbb Montreálba kell utazni, ott át kell szállni és várakozhat egy-két óráig . . . Vevey stb. városkák magyarjai is. S mindenütt taps, ünneplés járt ki Illyés Kingának, aki elvitte e távoli vidékekre a székely havasok tiszta levegőjét, az erdélyi emberek izes, romlatlan beszédét. Pisszenés nélkül hallgatták egyik verset a másik után, és a rendszerint megható eseteket elmesélő balladákat. Meg kell azt is mondani, a félreértések elkerülése végett, hogy nem holmi nacionalista, hazafiaskodó esetek voltak ezek, ilyesmiről szó sem volt, mindössze arról, hogy Illyés Kinga elhozta a nyugati magyar emigránsok közé az újjáéledt romániai magyar irodalom biztató üzenetét: vagyunk, megvagyunk, élünk, alkotunk az osztatlan magyar kultúra javára. • Amikor ezeket a sorokat irom, rámnyitja szemét egy sikerült amatőrfényképről Illyés Kinga. Rövidre nyírt fiús fej, homlokba hulló parányi tincs, nyakán a ruha anyagából készült szalag, szép válla kibukkan a ruha dekolletage-ából. Szabályos orr, száj és világitó szempár, amelyből biztató sugár szállt a bécsi, a genfi és a többi esté ken a nyugati magyarság felé. hány másodperc múlva a Duna fenekén, a homokban kaparásztam. Meglehetősen jó úszó voltam, néhány gyors tempóval fellöktem magam a a fenékről, de nem tudtam kiemelkedni a vízből, mert két szorosan össze kötött haló között bukkant ki a fejem. Az örvény egy-kettőre visszarántott a mélybe. Talán ötször is felmerültem, de nem tudtam megkapaszkodni semmiben sem, igy csak hagytam, hogy a viz ismét fenékig vigyen. Erőm már igen fogytán volt, lélegzetet alig kaptam, amikor végül az egyik hajó faránál meg tudtam ragadni egy kötelet. Felhúztam magamat a hajóra, de ott újabb meglepetés várt rám. Szlovák olajszállító bárkára kerültem, melynek fedélezte vasból volt és a forró platnin olyan gyorsan ugráltam egyik lábamról a másikra, ahogy csak tudtam. A hajó orránál a viz fölé hajolva lesték a matrózok a barátommal együtt, hogy mikor tudnak a haj mánál fogva felrántani, dehát erre nem volt szükség. Kiderült, hogy vagy öt percig viaskodtam a vízzel és a hajósok meg voltak győződve róla, hogy belefulladtam a Dunába. Talán mondanom sem kell, hogy a később kimentett kajakot a vízparton a hátunkon vittük vissza a cserkésztelepre. • — Én is szeretnék elmondani nektek egy történetet, — szólt a társaság őszülő halántéku, választékos eleganciával öltözött tagja. — A háború után a székesfehérvári Szent György kórház rommá lőtt épületei körül létesített hadifogolytábor lakója lettem. Május elsején sorbaállítottak bennünket és meghallgattuk egy repülőszázados beszédét, amelynek az volt a lényege, hogy őseink rosszul orientálódtak és most végre lehetőség nyílik arra, hogy ismét a magyarság őshazájával, kelettel építsünk ki baráti kapcsolatokat. — A beszéd végét már alig hallotta, mert elnehezedett a fejem és rogyadoztak a lábaim. Az ünnepség előtt magyar katonaorvosok figyelmeztettek bennünket arra, hogy tífuszjárvány tört ki a táborban és azt is megmagyarázták piros, gyorsan terjedő foltok az alhas környékén, láz és fejfájás a betegség jelei. Gyógyszer nem volt, de talán nincs is a kiütéses tífusz ellen. Étvágyamat elvesztettem, még a szelet kenyér melletti egyetlen ételt, a déli szokásos felesborsó-levest sem tudtam megenni. Más(Folytatás a 15-ik oldalon Klamár Gyula CSODA Irta: SZIL ASSY SÁNDOR T í
