Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-03-08 / 10. szám
8. oldd AZ ÉLET KESKENY MESCYÉJE Irta: KLAMÁR GYULA Bármilyen egyszerű, sőt lapos közhely a halállal kapcsolatban elmélkedni, néha mégsem kerülhető el. Milyen könnyű meghalni! Mennyire véletlenen múlik, hogy valaki meghal, vagy tovább él és éppen csak súrolta könyökével a halált. Itt van most a kollégám esete, aki néhány nappal ezelőtt hunyt el a divatos szívinfarktusban. Régóta betegeskedett, tavaly kórházban is járt, ott sokáig kezelték és végre gyógyultan elengedték, de lelkére kötötték: bármikor rosszul érezné magát, jöjjön nyomban, akár éjjel, akár hajnalban. De ő dacolt a betegségével és napról-napra gyógyult a gondos ápolás mellett. Egyik nap délután már azt telefonálta, hogy teljesen jól érzi magát, a nehéz légzés, a fulladás, a köhögés elmúlt és hogy holnap már bejön a városba . . . Néhány órával később csengett a telefon és felesége sírástól el-elfulladó hangon közölte, hogy barátom hirtelen meghalt. Halála körülményeiről a következőket hallottam: Klamár Gyula A múlt hét bővelkedett izgalmas hírekben. Az amerikai és a belga diplomaták mártírhalála mellett a dollár nemzetközi értékének további sülylyedése, a vietnami hadifoglyok újabb csoportos hazajövetele és az ir választások meglepetése alaposan megrázta az amerikai közvéleményt. Az arab nacionalisták tervszerűen végrehajtott vérengzése megint csak azt bizonyítja, hogy a nemzetközi terroristákkal nem szabad kesztyűs kézzel bánni. Ha a United Nations nem lenne csupán egy légüres térben mozgó szervezet, már régen likvidálhatták volna a nemzetközi gengsztereket. Az Egyesült Államok nem járt elől példamutatásban, amikor eltörölte a halálbüntetést. A szemet szemért, fogat fogért, életet életért büntetés, még mindig az egyetlen védelem azokkal szemben, akik ártatlan emberek lemészárlásától sem riadnak vissza. A dollár nemzetközi értékének további csökkenése a spekulánsok elszántságának egyik bizonyítéka. A dollár-kalandorok offenzivája csak addig lehet sikeres, mig az arany alapon álló, vagyis a kemény valutás országok nem lépnek ellenakcióba. Nem valószínű, hogy Nixon elnök beleegyezik a dollár nemzetközi értékének további csökkentésébe. A vietnami hadifoglyok hazaszállitása folytatódik a párisi egyezmény alapján a dél-vietnami kormány szabotázsa ellenére. Az észak-vietnamiak idejében belátták, hogy az Egyesült Államokkal kötött egyezmény megszüntetésével csak a dél-vietnami militarista rezsim életét hosszabbítják meg. Az indiánok jogos fellázadása sokkal több rokonszenvet érdemelne meg úgy a sajtó, mint a közvélemény részéről. A törvényhozók erkölcsi kötelessége az indiánok panaszainak orvoslása. Csak a közvélemény nyomása kényszerítheti a felelős tényezőket arra, hogy az őslakók leszármazottaival szemben méltányosan járjanak el. Éjféltájban lett rosszul és mivel a hirtelen bevett orvosság nem segített, felesége megkérte a szomszédot, ültessék kocsiba és vigyék be a kórházba. A készülődés csak pár percig tartott: pizsamájára bundát adtak rá és elindultak a mintegy 10—15 kilométernyi távolságban levő kórház felé. Figyeljük most az eseményeket. Barátom félúton közölte feleségével, hogy pontosan úgy érzi magát, mint amikor az első szívrohamot kapta. A kocsi nagy sebességgel rohant a kórház felé. A veeztő kitűnő sofőrnek bizonyult, ám a végén mégis elkövetett egy súlyos hibát: tisztelte az egyirányú forgalmat — túlságosan belérögződött a disciplina — mert amikor meglátta az utca elején “behajtani tilos” táblát, megfordult és most már hátrafelé hajtva betolatott a kórház kapuja elé. Az egész nem jelentett többet, mint talán egykét percet, de az a jelentéktelenül rövid időveszteség éppen elegendő volt arra, hogy barátom számára minden segítség későn jöjjön. A liftig jutottak el vele, és amikor megnyomták a felvonó gombját, barátom összeesett és meghalt. Már holtan vitte fel a lift a második emeletre és itt hiába volt az összefutott orvosok, ápolók minden müvészkedése, hiába próbálkoztak injekciókkal, mesterséges légzéssel, szivmasszázzsal, félórai kísérletezés után feladták a hiábavaló küzdelmet. Ha két perccel korábban érkezik, akkor az orvosok még halála előtt beadhatták volna az életmentő injekciót és ma élne, ha nem is vidáman, mindenesetre nem a temetőben feküdne, hanem barátságos szobájában. Ilyen csekélységen múlik az élet és halál. Nagyon keskeny a mesgye, amely a kettőt elválasztja. Nemcsak szerencse kell ahhoz, hogy valaki tovább él, vagy meghal, hanem az is — néhanapján — hogy tudjuk: hol lehet és hol nem lehet behajtani . . . (K.) Bécs, 1973. március hó . . . PETŐFI SÁNDOR. Cfrjuim sziilethíre Ide, ide fiamat kezembe, Hadd szorítsam a szívemhez öt! Mintha volnék újonnan teremtve, Hogy éltemnek ifjú lombja nőtt! Üdvezellek, lelkem szép kis ága, Vdvezellek, édes magzatom! Sírásodnak bánatos zajába Beleolvad örvendő dalom. Kis parányom, milyen nagy örömmel Állok itt és nézem képedet! Kell-e még pap? örömkönnyeimmel Keresztellek én meg tégedet. Csillagász lett végre is belőlem, Itten állok csillagom előtt, Arczvonásit hosszasan szemlélem, S találgatom a távol jövőt. A reménynek nagy virágos fája, Mit e csillag fénye fölmutat; Csak ne szálljon kora dér reája, Mely leszedné e virágokat. Oh halál, te nem lészsz oly kegyetlen, Hogy magáddal rántsd idő előtt; Nem enyém lesz ő — tarts ezt eszedben — A hazának nevelem fel őt. Ügy-e, úgy-e, kis fiam, ha majdan En a sorbul kiöregedem, Iparkodni fogsz túltenni rajtam, Vagy betöltőd legalább helyem? Vajha egykor ekkép szólanának Nem-busulva sírom szélinél; ,,Meghalt! de nincs kára a hazának. Nincs, mert lelke n fiában él " UTIJEGYZETEK ... . v AZ ÖREG BERLIN Húszéves koromban diák voltam a ragyogó, elegáns, modern és kényelmes Berlinben. Emlékszem, mikor vakáció után a második évre visszamentem, mámoros boldogan, nevetve száguldoztam az utcákon az örömtől. Azóta nem láttam a várost. S most három hétig vándoroltam, tűvé tettem Nyugat-Berlint az emlékeimért. Szomorúan mondom, hiába. Az emlékek is megöregszenek. Berlin nyugtalan város, ókonzervatív öregek és ultra-balos fiatalok hangjától háborog. Hamar feltűnt, hogy amerre járok, autóbuszokon egyik végállomástól a másikig, múzeumokban — köztük az uj és a szép, a dahlemi múzeumban —, moziban, színházban, káváházban és áruházban — mindenütt majdnem mindenki öreg. Öregurak és asszonyok, diszkréten öltözve, vagy felséges nercbundában, őszinte ráncokkal, vagy festékkel takarva, csupadon csupa öregecske. Kérdem barátaimat, mit jelent ez. Szinte restelkedve mondják: Berlinből menekülnek a fiatalok. Aki csak teheti, szökik erről a valószínűtlen helyről. Berlin városi tanácsa lakást ad és hétezer márka letelepedési költséget annak a fiatal szakmunkásnak, vagy értelmiséginek, aki hajlandó itt szerencsét próbálni. Mégis kevés a jelentkező, úgyhogy ebből a keretből a nyugdíjasok is részesülhetnek. Berlinbe naponta több száz 6S évnél idősebb német érkezik vendégségbe Kelet-Németországból és még keletebbről, mindenhonnan, ahol német ajkúak élnek. Berlin kerületi tanácsai vendégül látják és megajándékozzák őket: mindenki kap ötven márkát és az összes közlekedési eszközre szóló bérletet, útmutatót a látnivalókhoz, belépőjegyet a múzeumokba. Különös, de az itt lakó tömérdek öregember mind fél. Mint Amerikában. Az ajtajukat három zárral csukják, csengetésre még a kukucskálón is rettegve néznek ki, jó ismerőseiken kívül a világon senkit, még egy postást se engednek be. Alkonyaikor már nem lépnek ki a házból. Beszéltem például egy életerős hölggyel, aki hosszú évek óta csak olyan színházba jár, ahonnan átszállás nélkül haza tud menni. Szomszédságában játszik a számára legérdekesebb színház, de nem mert odamenni, mert hátha nem kap utána taxit és háromszáz lépést mellékutcán át volna kénytelen gyalog megtenni hazafelé. Rémtörténetekkel riogatják egymást, betörőkkel, gonosz tízéves csibészekkel és körmönfont öreg zsarolókkal. Majdnem-ingyen orvoshoz járnak, marokszám eszik a majdnem-ingyen gyógyszereket. Minél szebb bundában-kucsmában hantosak a hírmondónak, mementónak megőrzött dukolnak, annál riadtabb a tekintetük. Hasonlaromokhoz. Féltik életüket. Kitől ? Természetesen a derékig érő hajú és szakállu, hímzett fehér báránybőr bekecses hippiktől, akik ha nem is olyan tömegben, mint Torontóban például, de seregestül hemzsegnek a legszebb belvárosi üvegpaloták körül, nyáron ott is alusznak a nyolcszögletű üvegtemplom tövében, családi életet élnek, gyerekeket szülnek és nevelnek és legtöbbet önmaguknak ártanak. Filmen is láttam őket, egy újságíró amatőrfilmjén, amely tizedrészébe került, mint amennyiből a filmvállalatok csinálták volna, és amely legjobb és legérdekesebb film azok közül, amelyeket Berlinben megnéztem. — Kár, hogy végül ez is undorítóvá válik a narkotikum-falók obszcén szórakozása és önpusztitása miatt. Húszéves koromban álmélkodva pirultam a a pezsgő fiatal Berlin botrányai felett, de egy kicsit szívesen belekeveredtem volna. Most sírni szeretnék. Én is megváltoztam, de nem annyira, mint Berlin. MÓRICZ VIRÁG
