Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-03-01 / 9. szám
1 9. okhű MAGYAR NEVEK IDEGENBEN Irta: PAPP VARGA ÉVA Gyaikran idézik a Romeo és Juliá-ból Shakespearenek azt a megjegyzését, amely szabad fordításban igy hangzik: “Ugyan mi fontos egy névben? Amit rózsának hívunk, az IB bármely más néven ugyanolyan ■P ’^at°s lenne.” — Vörösmarty jÉB egyik kortársa pedig, Robert Southey angol költő, egy versében egy “rettenetes ember”-röl mkl beszél, akinek nevét senki sem képes kimondani, sem kibetüzni”. Ezt a két idézetet egy kis vita juttatta eszembe, amely VARGA ÉVA afölött folyt társaságban a minap, hogy az Amerikába vándorlók és itt polgárosodók megváltoztassák-e eredeti családnevüket, vagy sem. Bár általános szabályt ebben a kérdésben sem lehet felállítani, meggyőződésem az, hogy “spelling”-nehézségeket okozó magyar neveket, különösen ha viselőik amerikai üzleti és társadalmi körben élnek, legokosabb amerikaiassá változtatni. Utóvégre mi is a név szerepe, feladata, ebben a demokratikus és praktikus országban? Az, hogy mindenki mgejegyezhesse és nehézség nélkül azonosíthassa viselőjével. Nem varható el az angolajkuaktól, hogy olyan neveket, amelyek ‘sz’, ‘cs’, ‘gy’, ‘zs’, stb. betűkkel kezdődnek, képesek legyenek helyesen kiejteni és meg is jegyezni, nem is szólva az olyan, nekünk természetesen kedves és családi hagyományokat jelképező hosszú, bonyolult magyar nevekről, mint mondjuk Nagybecskereki, vagy Szabadszállási. Vajon egy O’Shaughnessy, vagy Wordsworth, vagy McElhaeny könnyen érvényesülhetett volna a nevével Magyarországon? A kimondhatatlan, vagy krónikusan hangzó név viselőjére előbb-utóbb faragnak valami becézőnevet s nem ritkán olyant, amely sérti az érzékenységet. Számtalan olyan jó magyar név van, amely véletlenül könnyen megjegyezhető az idegen világban is és alig torzul el a kiejtésben. Ezeket viselőik megtartják és szerencsések, hogy megszakítás nélkül ápolhatják a családi tradíciót, amit a név jelent, holott ők maguk hazát változtattak. Mások azonban önmaguk javára is, a gyakorlati élet szükségszerűségeinek szolgálatára is és ugyanakkor uj polgártársaik iránti udvariasságból is könnyebben kiejthetővé teszik nevüket, átalakítva azt vagy részben, vagy egészben. Sokszor egy-két betű megváltoztatására elegendő ahhoz, hogy Amerikában könnyen kiejthető név jöjjön létre az eredeti magyar névből. Ha ez a változtatás a kimondható és kimondhatatlan közötti különbséget jelenti, végre nem hajtani egyszerűen ügyetlenség. Az Egyesült Államok megszületésének egyik legfőbb elvi alapja az volt, hogy itt mindenki uj életet kezdhessen, szabadon, előző életének terhei, üldöztetése nélkül. Evégből kapta azt a jogot, hogy saját választása szerinti néven elindulhasson az uj életben. Innen származnak névváltoztatási jogszokásaink. Bármikor felvehető uj név, vagy mindjárt a polgárosodáskor, vagy a Probate Court hivatalos engedélyével, egy egyszerű és rövid eljárás lefolytatása után. Csak az a kikötés, hogy az uj név ne szolgáljon semmiféle csalárd célt. Az uj név viselője használhatja tovább a régi nevet az ujjal egyidejűleg, tetszése szerint, sőt kikötés az is, hogy hivatalosan sohase tagadja meg az azonosságot önmaga és a régi neve között. így tehát a névváltoztató magyar nemcsak nem tagadja meg régi önmagát, hanem törvényes jóváhagyással folytathatja a kapcsolatot, amelyhez szive, családja, múltja és az itteni óhazaiakhoz való viszonya köti. A lelkivilágot, a tradícióhoz való hűséget, a régi honfitársak iránti ragaszkodást nem egy-egy név határozza meg, ápolja, vagy szünteti meg. Jól tudjuk ezt mindnyájan, ‘változtatók’ és ‘nem-változtatók’ egyaránt. Kiejthető, megjegyezhető névvel könnyebb érvényesülni az amerikai életben: a könnyebb érvényesülés pedig nem csupán önmagunk és családunk iránti kötelesség, hanem a magyarságnak és az amerikai társadalomnak javát is szolgálja. Arról aztán mindig gondoskodhat az ember, — sőt erkölcsi kötelessége is —, hogy származását meg ne tagadja, hogy a népnek, amelyből fakadt, becsületet szerezzen saját munkája és sikerei révén. így tették ezt mindig amerikai magyarjaink, akik, mint annyi példa mutatja, mindig el tudták dönteni a név-problémát ügyesen, ahhoz képest, hogy mit s mennyiben volt szükséges változtatniok nevükön — egyéniségük, lelkiségük, hovatartozásuk legcsekélyebb változtatása nélkül. Vannak persze mindig sokan, akik minden rokonszenvet megérdemlő kitartással ragaszkodnak ahhoz, hogy az angolajkuak igenis, kíséreljék meg az idegen családnevek kiejtését, törik-szakad. Az említett társaságban a vita egyik résztvevője derűs esetet mesélt el ezzel kapcsolatban: New Yorkban a Probate Court előtt egy görög vendéglős jelent meg azzal a kéréssel, hogy hagyják jóvá neve megváltoztatását, mert nyakaiéként neve az üzleti életben nehzségeket okoz számára. A biró megkérdezte: Mi az eredeti neve? Ő felelt: “Aristoteles Pratotrapopoulos.” — És milyen nevet óhajt felvenni? A vendéglős igy válaszolt: “Azt, hogy Andrew Pratotrapopoulos”. Nagy derültség közepette kezdte neki magyarázni a mosolygó biró, hogy ezzel a változtatás sál valószinüleg nem fog sokat elérni, tehát legjobb lesz, ha gondolkozik egy kicsit a dolgon s visszajön pár nap múlva. A vendéglős meg is jelent néhány nappal később s közölte, hogy van Játékboltban határozott választása. Barátai meggyőzték, hogy nincs értelme itt Amerikában csökönyösen ragaszkodnia becsületes és Görögországban oly természetesen hangzó régi családi nevéhez. Elhatározta tehát, hogy a következő név jóváhagyását kérelmezi: “Andrew Aristoteles Perkins...” Az újságcikket, amely erről másnap megjelent, kép kisérte, mutatva egy hatalmas uj cégtáblát a vendéglő fölött, amelyen ez volt a szöveg: “Restaurant — Andrew A. Perkins.” Alatta kisebb betűkkel: “Also Pratotrapopoulos”. Ez aztán alaposan elintézte a dolgot . . . Mint nálunk odahaza mondták volna: a kecske is jóllakott, a káposzta is megmaradt. NŐI SAROK: KENDÖZÉS Reggelenként milliónyi nő áll álmosan a tükör elé, hogy milliónyi ruzsrudacskával, szemceruzával, délelőtti krémmel, alapozó kenőccsel — a jelenleg érvényes harci színeket orcájára kenje. — Tulajdonképpen minek tesszük ezt?—faggattam egyik nap a tükörképemet, miközben a szemem környékét ügyesen rezeda és gyikzöldre festettem. — Vajon minek maszatolom mindezt magamra — töprengtem — amikor talán nem is leszek szebb tőle, csak színesebb. S ugyanennyi munkával kell majd újra leszednem, s hasznom csak annyi az egészből, hogy nem nyúlhatok a tulajdon szememhez, ha viszket, csak pislogni lehet, meg bandzsitani, mert máskülönben összemaszatolódna a nagy mü. Mennyivel helyesebb lenne ehelyett reggelenkint a fennmaradó negyedórácskával többet szundítani, vagy fürgén tornázni, és az eddig piperére költött pénzt másra fordítani. — Meg is teszem, abba is hagyom — határoztam tegnap, s valóban, reggeli utamat kendőzetlen képpen kezdtem, s testetlen szememmel bizakodóan tekintettem a jövőmbe. Nagyon érdekes dolgokat láttam. Először is jött velem szembe a szomszéd nő és csak rám meredt és csak csapta össze a kezét: — Hát megkapta! Szegénykém . . . Jobb lenne ám vele ágyban lennie, ugye? És messzi elkerült, mert neki tekintettel kell lennie, ugye? — Hisz semmi bajom, csak nem vagyok kipingálva — kiáltottam zavartan, de már úgyse volt kinek. Később a nénémmel futottam össze, aki megnézett jobbról-balról, majd könnyek között a keblére ölelt. — Édes fiam, ne vedd igy a szivedre, egyik férfi kutya, a másik eb, sajnos az én szegény megboldogultam is annak idején, látom, napok óta nem alszol, kisírtad mind a két szemed, hát ne tedd édes fiam, neked most nagyon okosnak kell lenned! Motyogva Ígértem, hogy a szerény képességeimhez képest majd igyekszem, s bizonytalan léptekkel tértem be a hivatalom kapuján. Ahol is az első százharminc részvétlátogatóval nyiltan közöltem, hogy mi van, mire minda százharminc suttyomban újra felkeresett, hogy neki nyugodtan megmondhatom az igazságot is. Főnököm meglepett tekintete láttán már megtörtén füllentettem, hogy dioptriagyulladást kapott a két szemem, továbbá allergiás lett az orrcimpám a kenceficékre, s emiatt nem szabad kifestenem magam, igen, igy esett az eset. S másnap reggel milliónyi más nővel együtt én is újra álmosan a tükör elé állottam, hogy ajkamra a fáradt kakaószint, szemem köré a pihent pávakéket, szóval a szokott színeket felkenjem. De most legalább már tudom, mire jó mindez. G. Szabó Judit
