Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-02-22 / 8. szám
» oktal TALÁLKOZTAM TROPPMANNAL Irta: VASVÁRY ÖDÖN Aki ráfanyalodik a következők elolvasására, bizonyára azt kérdezi először: ki az ördög ez a Troppman? És miért kell Írni a vele történt találkozásról? A kérdések jogosultak, mert valóban igen kevés ember él a világon, aki tudja, hogy ez a Troppman ki volt. Csakis azok tudják,, akik olvasták valaha a nagy orosz Írónak, Turgenyevnek azt az írását, mely ezzel az emberrel foglalkozik. Én valahogy ebbe az exclusiv társaságba tartozom. Az írást valamikor régen olvastam és nem felejtettem el, aminthogy aligha volt ennek az Írásnak olyan olvasója, aki elfelejtette volna. Troppman a múlt század egyik legnagyobb gazembere volt, sokszoros gyilkos, akit Párisban guillotinnal végeztek ki, valamivel több, mint 100 esztendővel ezelőtt. Turgenyev Írása erről a kivégzésről szól. Az én találkozásom pedig igy történt: régi londoni magazinok böngészése közben egy közlemény került elém: 23 hires gonosztevő arcképét mutatta be a cikk, megfelelő szöveggel. Szóval tanulmány volt arról, hogy vajon az emberi arc csakugyan megmutatja-e az ember igazi jellemét? A képek között valóban voltak visszariasztó, csaknem vadállati arcok. Számomra nem jelentettek semmit, mert egyiknek sem ismertem sem nevét, sem történetét. Egy képnél azonban megálltam. Az egészen csendes arcú fiatalember, aláírva: Troppman. Turgenyev Írása egy pillanat alatt elébem ugrott. Ez az a szörnyeteg, akiről a nagy orosz azt a felejthetetlen cikket irta. Turgenyev írásából maga a rémtörténet nem bontakozik ki részletesen, csak annyit tudok belőle, hogy ez a vadállat 1869 szeptember 19-én Páris közelében valami ürüggyel kivitt egy Kinek nevű, hat tagból álló családot egy elhagyatott helyre és ott mind a hatot, férj, feleség és négy kis gyermeket meggyilkolta. A torkukat vágta el, mig a gyermekek sikoltoztak: Mama! Mama! A rémtett után a gyilkost hamarosan elfogták, de a hosszú tárgyalás folyamán még csak az sem derült ki, hogy miért követte el tettét? összeviszsza hazudozott. Főképpen azt állította, hogy a gyilkosságot nem ő, hanem egy cinkostársa követte el, ő éppen ellenkezőleg, meg akarta menteni a családot. Társát azonban megnevezni nem volt hajlandó még utolsó perceiben sem ,s ezért állítását senki sem hitte el. A kivégzés január 19-én történt, a párisi La Roquette nevű börtön előtti téren, legalább 25,000 ember jelenlétében. Közbevetőleg jegyzem meg, hogy világszerte azt hiszik, hogy a franciák megszüntették a guillotinnal való kivégzést. Ez azonban nem igy van. Nem nyilvánosan ugyan, még most is történnek ilyen kivégzések, tavaly is két többszörös gyilkost végeztek ki ilyen módon. Turgenyev úgy került a történetbe, hogy nagy meglepetésére meghívót kapott a kivégzés megtekintésére. Turgenyev akkor, mint politikai és irodalmi száműzött, Párisban élt, amit könnyen megtehetett, mert gazdag ember volt. A puhaszivü, igazán jó ember el is ment a ritka látványosságra, de keservesen megbánta, mert majdnem belebetegedett. Viszont talán ő lett az egytlen, aki az újabb időkben egy ilyen nyilvános kivégzést részletesen leirt. ' 'Nyolcán voltak azok a kiváltságos vendégek, akik ilyen meghívót kaptak, ami azt jelentette, hogy nemcsak magát a nyilvánosan történő kivégzést nézhették végig (amit mindenki megtehetett), hanem mint a börtönigazgató speciális vendégei, jelen lehettek a gyilkos utolsó óráinál és a kivégzés előkészületeinél, a gyilkos cellájában. A nyolc között volt Sardou is, korának leghíresebb francia drámairója. A kivégzés ideje: reggel hét óra, de a nyolc meghívottnak már éjfél előtt ott kellett lennie, tehát az egész éjszakát alvás nélkül töltötték. A korai megjelenésre azért is szükség volt, mert ha jóval később jönnek, nem tudtak volna keresztül menni a várakozó tömegen. Már éjfél előtt mozgalmas volt a tér. Mintha a fél város a térre tartott volna, úgy özönlött a nép, úgyhogy a teljes létszámot több mint 25 ezerre becsülték. Az utcagyerekek már akikor ellepték a térség összes fáit, egy le is esett és hátgerincét törve, meghalt. A tömeg zúgása folyton erősebb lett. Bár az ilyen kivégzésre nem szoktak katonaságot kivezényelni, ez alkalommal többezer katona állt sor-EMBEREK ÉS ESETEK: A FIATALOK Amikor Emese váratlanul bejelentette, hogy férjhez megy, az anyja nem azt kérdezte tőle legelsőbben, hogy kihez, mikor és miért, hanem roppant tárgyilagosan azt, hogy hol fognak lakni. Erre Emese olyan tágra nyitotta szépen kihúzott szemét, mint az olyan ember, akitől valami bosszantóan naiv vagy értelmetlen dolgot kérdeznek. Emese hangjában azonban nemcsak csodálkozás, hanem méltatlankodás is lobbant, amikor igy válaszolt anyja aggódó érdeklődésére. Tudomásom szerint három hálószobánk van, vagy nem? — Ezt még meg kell beszélni apáddal. — Bizd rám . . . Az anyja rábízta. Emese az apjával reggel negyed nyolckor közölte a szándékát. Azért reggel negyed nyolckor, mert az apjának ekkor már csak tiz perce volt ahhoz, hogy elinduljon a munkahelyére. És tiz perc alatt mit lehet vitatkozni? Tiz perc alatt még csak felháborodni sem lehet tisztességesen. Tiz perc alatt csak tényeket lehet közölni és tényeket lehet tudomásul vanni. Emesének viszont hallatlan rutinja volt ahhoz, hogy az ilyen reszli tizperceket kihasználja. Az apját is úgy rohanta le, hogy az szinte fel sem tudott ocsúdni a hirtelen szóáradattól'. — Ugye megengeded, hogy Miklós itt lakjon nálunk ? — Ki az a Miklós? — nézett fel az apja, miköz-Ladányi Mihály TÉLI VERS Fagyot! tócsái, között bukdácsol január ross.? autóbusza, harmincegy ablakán túl az év hadifoglyai, a csüggeteg fák horotvalatlanul, soványan ácsorognak. Köztük beszedem is madartalan. Ziháló lélegzetem páráiból a rosszkedv varja száll fei Kétszerkettőnégy király fázó hadában gondok deres vasát cipeli hátam. Tavasz, találj rám! Legyen földszag a szélbe*!, vakondtúrás a fűben, rügyezzenek ki ujjaimboi az elfagyott cirógatások,.. Vazváry Ödön I falat, mert nyilvánvaló volt, hogy óriási tömeg fogja a ritka látványosságot végignézni. A nyolc meghívott a börtönigazgató vendége volt, annak második emeleti lakásában. Az igazgató a kapunál fogadta vendégeit. A tömeg meglátva őket, főleg a hatalmas termetű Turgenyevet, ordítozni kezdett. Az igazgató Turgenyevhez fordult: Azt hiszik, hogy ön a hóhér. Ez ugyan jól kezdődik, mormogta az iró. A vendégek kényszeredett beszélgetésbe kezdtek. A téma természetesen a gyilkos volt, újat azonban senki sem tudott mondani. Troppman az utolsó percig megoldhatatlan talány maradt mindenki számára. Közben egy zárt szekér érkezett a börtön elé, három fekete ló húzta. — így hozták a guillotint, darabokban, hogy akkor állítsák össze, amikor a hóhér is jelen volt már segédjeivel, nagy darab ember, ő dirigálta az összeállítást. A vendégek, amikor kifogytak a beszélgetésből, lementek ,hogy lássák az utcai előkészületeket. — Már akkor a hóhér főpróbát tartott: többször leejtette a fényes acélbárdot, amely tompa puffanással zuhant a nyaktiló kalodára. A tömeg lármája folyton erősödött. Még nem volt éjfél. Visszamenve, érdeklődtek, hogy mi van a gyilkossal? Már kilenc óra óta (Folytatás a 15-ik oldalon ben a teáscsészéjét elfelejtette a szájához emelni. — Akihez férjhez megyek! Aztán hirtelen gyorsasággal hadart még valamit az esküvő időpontjáról, majd még mielőtt az apja bármit is válaszolhatott volna, hirtelen felujjongot: — Hát ez nagyszerű! Szóval belemész! így kezdődött. A folytatás pedig nem lehetett kétséges. Miklós odaköltözött. Miklós rendes, a munkájában törekvő, a családi életben pedig alkalmazkodó vőnek bizonyult, nem is volt vele semmi baj, bár azért olykor csak-csak kényszerűen kerülgették egymást. Ezért a fiatalok rögtön elkezdtek lakásra gyűjteni. — Nem akarunk örökké a nyakatokon élni — bujt cicáskodva az anyjához Emese. — Szeretnénk mi is egyszer a magunkéban lakni. Hiszen nektek se jó igy. Számotokra is kényelmetlen és én sem vagyok a magam asszonya. Ugye, megérted, hogy spórolni fogunk? Az anyja megértette. A spórolás azzal kezdődött, hogy ezentúl egy centet sem adtak haza a kosztra. Később pedig még a villany- és a gázszámlába se szállt be, nem beszélve a lakbérről. Ha az apa ezért néha zsémbeskedett és időnként megjegyzéseket tett, a felesége lehurrogta: — Hagyd szegényeket, hiszen lakásra gyűjtenek! Már egy évre megérkezett a kis Miklós, a második évben már a kis Emese is a nagyanyja ölében gőgicsélt. — A srácok vagyonba kerülnek, igy nem tudunk tovább spórolni — szipogta Emese. És az anyja egyből meghatódott. Elérzékenyült és a könnyeit törülgette. A végén pedig szinte könyörögnie kellett, hogy a lánya fogadja el azt az évek óta őrzött betétkönyvet, amelye öregségükre, a nyugdíj pótlására szántak. — Csak ezer van benne ... — mondta szégyenlősen. Elérkezett a nagy nap, a bucsuzás, a költözés napja. Emese túláradó örömmel az anyja nyakába borult: — Végre a magunkéban leszünk, kettesben, Miklóssal . . . — Hogy-hogy kettesben? — Hát úgy, hogy a gyerekek természetesen még egy darabig itt maradnak nálatok! Ágh Tihamér
