Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)

1972-11-23 / 47. szám

13. oldal Kacisamaj, libamáj . .. (A NEMRÉG ELHUNYT MUNKATÁRSUNK EGYIK UTOLSÓ CIKKE) Irta: HAJNAL ERZSÉBET Nagyon kedves kollégám, Székely-Molnár Im­re, irt egy tündéri cikket, a sohasem elmúló izü libamájról. Olyan zamatosán irta le, hogy ösz­­futott az ize a számban. Hej de régen volt, amikor még az óha­zában gyűjtöttük télre a finom libazsírt és külön, másik bödön­­ben a hatalmas, gyönyörű mája­kat, amelyeket senki sem tudott olyan gyönyörűre, étvágyger­jesztőre kisütni, mint az én drá­ga édesanyám. Rétegenként le­rakva, úgy, hogy hozzá lehes­sen férni, anélkül, hogy össze­törjön, feküdtek egymás mellett a finoman szag­ló libazsírban, melyet szertartások közepette emeltek ki. Amikor télen a lobogó lángu kályha melegénél ettük meg reggelire, kint rendesen hullott a hó ilyenkor, a tea gőze és a frissen pirí­tott kenyér szaga belengte a szobát, a lámpa fé­nye árnyékot vetett a falra. Családom férfitag­jai már utrakészen ették meg a bőséges reggelit, amitől Isten tudja a titkát, mégsem híztak kö­vérre. Hol vannak ezek az idők már. Azt hiszem, hogy nemcsak én, de mindenki a magam korosz­tályából (bánatosan gondol rá. Hogy kellene visszafordítani az idő kerekét és elmenni egy kis múltbeli melegségért, simogatásért, szidásért és szeretetért. Hogy kellene beülni megint az isko­lapadba, az el nem végzett lecke bűntudatával imádkozva, hogy csak ne kelljen felelni. Mindent, de mindent odaadnék, ha még egyszer hallhat­nám a végzetes szót a tanáraim szájából: “Erzsi­ké, gyere ki a táblához”. Igaz, azóta is sokszor szólított az élet a táb­lához. Az is feekte volt, mint a régi, de nem Pi­­tagorast, vagy Archimedest kellett felírnom rá, hanem az életemet. S mennyi szenvedést egy­­sorban, aláhúzva, a másik oldalán a táblának, már alig jutott hely a boldogság-tételeknek. Nem is kellett sok hely, mert jóformán alig volt va­lami, amit fel lehetett Írni. Hát igy elégiázik az ember, ha észrevesz egy olyan szót, ami mindent meg tud mozgatni a múltban. De mint minden hazajáró lélek szoká­sa, ha kiömlik a pohár, én is eltértem a tárgytól. Mert nekem most egy libamáj és kacsamáj törté­netét kell leírnom, amely ha egy kicsit könnyes is az eleje, de a végén mégiscsak mosolyt fog csalni az olvasóim arcára. Mert ez a történet ve­lem esett meg, de fordított -sorrendben. Én vol­tam az, aki mosolyogtam az elején és a végén olyan sirás fogott el, hogy alig győztek megvi­gasztalni az illetékesek, csodálkozva azon, hogy miért kell egy pár libamájat olyan nagyon el­siratni. 4» *> 4 * 4 > 4 -HETI NAPTAR 4 :: 4 * 4» 4 ► NOVEMBER :: ► ►26—Vasárnap: Hugó 4> 4 4' 4' 27—Hétfő: Olga 4 4» 4> <► ► 28—Kedl: Jakab 4> 4 4* 4» 29—Szerda: Rudolf 4» * 4* 30—Csütörtök: András 4» 4* 4 k 4* * DECEMBER 4» 4> * ► • 1—Péntek: Natália 4» *> 2—Szombat: Aranka t * ;; Mert úgy kezdődött, hogy rettegve mindenki­től, utra'készen állottunk, hogy elhagyjuk a föl­det, ahol születtünk, iskolába jártunk, felnőttünk, szerettünk vagy gyűlöltünk. Minden érzés, ami bennünk élt, a bucsuzás pillanatában a torkunk­ba szorult, még azt a szót se tudtuk kimonda­ni, hogy Isten veled. Csak néztünk egymásra azokkal, akik megmaradtak a nagy vérzivatar­ból, erőt véve magunkon, hogy ne törjön ki be­lőlünk a sirás. Éreztük, hogy ez talán az utolsó találkozás. A vonat indulása előtt egy perccel, felnyitot­tak egy csomagot: “Vigyázz rá, libamáj, kacsa­máj van benne, tudom, hogy szereted, mondta valaki, aki már régen nem él”. A vonat már ment és én karjaimban tartottam egy kisebbfajta zsirosbödönt, magamhoz szorí­tottam, s mig az elrohanó fák kopasz ágait figyel­tem, könnyes szemmel arra gondoltam, hogy ta­lán ez lesz az utolsó libamájféleség az életemben. Mert ,hogy mi fog rám várni az uj hazámban, ar­ról nem volt fogalmam. Hogy miként smugliztam át a határon a zsi­rosbödönt, arról jobb nem beszélni. Többször rá akartak beszélni, hogy tegyem le itt, vagy ott. Nem és nem. Mert én el akartam vinni az egész életemet a libamáj izében. Lassan beosztva meg­enni, mindennap egy kicsit, hogy soká tartson. Amig abból tart, addig nem lesz honvágyam, igy biztatgattam magamat. A sok bécsi hercehurca közepette féltékenyen őriztem a kincsemet. Kalandok tömegén men­tünk keresztül, "csodálkozva néha az embersé­ges emberen és megdöbbenve a hullarablókon, akik minden megmaradt pénzünket kicsalták. — Végre elérkeztünk abba a stádiumba, amikor már tudtuk, hogy mikor indul a gép Kanadába. Féltékenyen összetartva a kis megmaradt mo­­tyónkat, a zsirosbödönt külön betakarva szálltunk fel a gépre. Mondanom sem kell, hogy nem nyúl­tam a tartalmához, azt tartogattam. Majd ha megérkeztünk, biztatgattam magamat, mikor erőt vett volna rajtam a mohóság. Majd ott, az uj helyen. Nagyon meleg volt a repülőgépen. Megkértem az egyik stewardesst, tegye be a jégszekrénybe, mert láttam, hogy a gép ingása közben kis zsir­­cseppek jelentek meg az edény szélén. El akar­tam kerülni, hogy egy csepp elvesszen a drága nedűből. S mi repültünk és féltünk. Átszálltunk s ismét visszaszálltunk. Szerintem minden gép ugyanaz volt, amiről leszálltunk és visszaraktak rá. Végül halálfáradtan Torontóba érkeztünk. Itt már várt ránk Montreálból az unokaöcsém, akit megkér­tem, hogy menjen utána a csomagoknak és hozza el a libamájat. Nemsokára visszatért a csomaggal, mely a fejünk felett a hálóban volt. Hol a bődön a liba­májjal ? — Sajnos — felelte —, az egészet valahol ki­dobták. Te nem tudod, hogy Amerikába nem sza­bad semmi élelmiszert behozni?” Ez volt az a pont, amikor olyan sírásban tör­tem ki, hogy az egész torontói repülőtér kétség­­beesetten, érthetetlenül állót körülöttem, nem értve, hogy miért lehet olyan nagyon sírni vala­miért, amit meg lehet enni. • TEMETÉSEN Koporsóban az Öregasszony. A koporsó körül némaság. Csendben fekszik a halott, mintha fi­gyelne. Vajon látja-e, körülötte állnak azok, aki­ket életében nem sikerült egymáshoz édesgetnie, szive körül együtt látnia. Meg kellett halnia, hogy egy családként vegyék körül, ő örömben akarta végül látni őket. Fájdalomban állnak most itt. Legalább ebben a megrendítő pillanatban meg­­érzik-e: egymáshoz tartoznak. • VÁROSOM TORNYAI Nézem városom tornyait. Víztorony. TV-torony. Templomtornyok. To­ronydaruk és toronyházak. Magasak. Versenyez­nek? Nem. Állnak és szolgálnak. A víztorony vi­zet ad, a torony házak otthont nyújtanak, a to­ronydaruk munkában segítenek — ki tudja, hány embernek ? És a templomtornyok? A templomok tornya időn s téren túlmutat. Szemünket, szivünket kiemeli a percek és méte­rek börtönéből. Szeretlek titeket, városom tornyai. Víztorony, TV-torony, templomtornyok, toronydaruk és to­ronyházak. Mindötökre szükség van! • LEÁNYOM Miikor estére boszorkányságaiból angyallá sze­lídül, oly kedves ártatlansággal teszi össze kezét és mondogatja övéiért imáim. — Nem felejti ki sem Kati-babát, sem a Macit. Lehetetlen erő­sebben nem hinnem a zEmberben, aki ilyen is tud lenni, aki ilyenből nő naggyá és akiben ez a gyer­mek vénségében is élni fog. Van valami természetes “szentség” az ember­ben. Óh miért is kötözzük össze ostobaságainkkal, miért takarjuk el bűneinkkel Ábel-voltunkat Kain javára? Éljen szivünkben a Gyermek, ő teremt ősi és tiszta örömet az életben és előtte nyilik meg az az Ország, melynek Istene is kedvet érzett egyszer gyermekké lenni. Lángh István Talán ez is elég Orvos vagyok, nagyon el vagyok foglalva. Hogy mikor és hogyan imádkozom ? Imádságom — el­mélkedésem — nagyon egyszerű. Édesanyám két éve a karácsonyfa tövébe egy nagyon szép kivi­telű imakönyvet tett, melynek első lapjára ezt ir­ta: “Fiamnak”. Minden nap előveszem és elmél­kedem. Az elmélkedésre szánt szöveg egy oldal, lehet ének, vagy ima. így végzem lelkivilágom edzését és érzem, hogy nekem is “kilép a csönd­ből az Ur és átölel a fény karjával”. Ez talán ke­vés, de lehet, hogy ez is elég. Dr. Sz. E. MUNKATÁRSAT KERESÜNK! Általános szerkesztőségi munkára felveszünk angolról magyarra fordításban jártas és az Egyesült Államokban lakó férfit, vagy nőt. Újságíró gyakorlat segít, de nem feltétlenül szükséges. Fizetés megállapodás szerint. Csak írásbeli jelentkezéseket veszünk figye­lembe. Telefonon nem adunk felvilágosítást. Pályázók írjanak “ÚJSÁGÍRÓ” jeligére a következő címre: THE LIBERTY PUBLISHING CO 1736 East 22nd St. Cleveland, Ohio 44114 Hajnal Ensábel

Next

/
Oldalképek
Tartalom