Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-11-23 / 47. szám
13. oldal Kacisamaj, libamáj . .. (A NEMRÉG ELHUNYT MUNKATÁRSUNK EGYIK UTOLSÓ CIKKE) Irta: HAJNAL ERZSÉBET Nagyon kedves kollégám, Székely-Molnár Imre, irt egy tündéri cikket, a sohasem elmúló izü libamájról. Olyan zamatosán irta le, hogy öszfutott az ize a számban. Hej de régen volt, amikor még az óhazában gyűjtöttük télre a finom libazsírt és külön, másik bödönben a hatalmas, gyönyörű májakat, amelyeket senki sem tudott olyan gyönyörűre, étvágygerjesztőre kisütni, mint az én drága édesanyám. Rétegenként lerakva, úgy, hogy hozzá lehessen férni, anélkül, hogy összetörjön, feküdtek egymás mellett a finoman szagló libazsírban, melyet szertartások közepette emeltek ki. Amikor télen a lobogó lángu kályha melegénél ettük meg reggelire, kint rendesen hullott a hó ilyenkor, a tea gőze és a frissen pirított kenyér szaga belengte a szobát, a lámpa fénye árnyékot vetett a falra. Családom férfitagjai már utrakészen ették meg a bőséges reggelit, amitől Isten tudja a titkát, mégsem híztak kövérre. Hol vannak ezek az idők már. Azt hiszem, hogy nemcsak én, de mindenki a magam korosztályából (bánatosan gondol rá. Hogy kellene visszafordítani az idő kerekét és elmenni egy kis múltbeli melegségért, simogatásért, szidásért és szeretetért. Hogy kellene beülni megint az iskolapadba, az el nem végzett lecke bűntudatával imádkozva, hogy csak ne kelljen felelni. Mindent, de mindent odaadnék, ha még egyszer hallhatnám a végzetes szót a tanáraim szájából: “Erzsiké, gyere ki a táblához”. Igaz, azóta is sokszor szólított az élet a táblához. Az is feekte volt, mint a régi, de nem Pitagorast, vagy Archimedest kellett felírnom rá, hanem az életemet. S mennyi szenvedést egysorban, aláhúzva, a másik oldalán a táblának, már alig jutott hely a boldogság-tételeknek. Nem is kellett sok hely, mert jóformán alig volt valami, amit fel lehetett Írni. Hát igy elégiázik az ember, ha észrevesz egy olyan szót, ami mindent meg tud mozgatni a múltban. De mint minden hazajáró lélek szokása, ha kiömlik a pohár, én is eltértem a tárgytól. Mert nekem most egy libamáj és kacsamáj történetét kell leírnom, amely ha egy kicsit könnyes is az eleje, de a végén mégiscsak mosolyt fog csalni az olvasóim arcára. Mert ez a történet velem esett meg, de fordított -sorrendben. Én voltam az, aki mosolyogtam az elején és a végén olyan sirás fogott el, hogy alig győztek megvigasztalni az illetékesek, csodálkozva azon, hogy miért kell egy pár libamájat olyan nagyon elsiratni. 4» *> 4 * 4 > 4 -HETI NAPTAR 4 :: 4 * 4» 4 ► NOVEMBER :: ► ►26—Vasárnap: Hugó 4> 4 4' 4' 27—Hétfő: Olga 4 4» 4> <► ► 28—Kedl: Jakab 4> 4 4* 4» 29—Szerda: Rudolf 4» * 4* 30—Csütörtök: András 4» 4* 4 k 4* * DECEMBER 4» 4> * ► • 1—Péntek: Natália 4» *> 2—Szombat: Aranka t * ;; Mert úgy kezdődött, hogy rettegve mindenkitől, utra'készen állottunk, hogy elhagyjuk a földet, ahol születtünk, iskolába jártunk, felnőttünk, szerettünk vagy gyűlöltünk. Minden érzés, ami bennünk élt, a bucsuzás pillanatában a torkunkba szorult, még azt a szót se tudtuk kimondani, hogy Isten veled. Csak néztünk egymásra azokkal, akik megmaradtak a nagy vérzivatarból, erőt véve magunkon, hogy ne törjön ki belőlünk a sirás. Éreztük, hogy ez talán az utolsó találkozás. A vonat indulása előtt egy perccel, felnyitottak egy csomagot: “Vigyázz rá, libamáj, kacsamáj van benne, tudom, hogy szereted, mondta valaki, aki már régen nem él”. A vonat már ment és én karjaimban tartottam egy kisebbfajta zsirosbödönt, magamhoz szorítottam, s mig az elrohanó fák kopasz ágait figyeltem, könnyes szemmel arra gondoltam, hogy talán ez lesz az utolsó libamájféleség az életemben. Mert ,hogy mi fog rám várni az uj hazámban, arról nem volt fogalmam. Hogy miként smugliztam át a határon a zsirosbödönt, arról jobb nem beszélni. Többször rá akartak beszélni, hogy tegyem le itt, vagy ott. Nem és nem. Mert én el akartam vinni az egész életemet a libamáj izében. Lassan beosztva megenni, mindennap egy kicsit, hogy soká tartson. Amig abból tart, addig nem lesz honvágyam, igy biztatgattam magamat. A sok bécsi hercehurca közepette féltékenyen őriztem a kincsemet. Kalandok tömegén mentünk keresztül, "csodálkozva néha az emberséges emberen és megdöbbenve a hullarablókon, akik minden megmaradt pénzünket kicsalták. — Végre elérkeztünk abba a stádiumba, amikor már tudtuk, hogy mikor indul a gép Kanadába. Féltékenyen összetartva a kis megmaradt motyónkat, a zsirosbödönt külön betakarva szálltunk fel a gépre. Mondanom sem kell, hogy nem nyúltam a tartalmához, azt tartogattam. Majd ha megérkeztünk, biztatgattam magamat, mikor erőt vett volna rajtam a mohóság. Majd ott, az uj helyen. Nagyon meleg volt a repülőgépen. Megkértem az egyik stewardesst, tegye be a jégszekrénybe, mert láttam, hogy a gép ingása közben kis zsircseppek jelentek meg az edény szélén. El akartam kerülni, hogy egy csepp elvesszen a drága nedűből. S mi repültünk és féltünk. Átszálltunk s ismét visszaszálltunk. Szerintem minden gép ugyanaz volt, amiről leszálltunk és visszaraktak rá. Végül halálfáradtan Torontóba érkeztünk. Itt már várt ránk Montreálból az unokaöcsém, akit megkértem, hogy menjen utána a csomagoknak és hozza el a libamájat. Nemsokára visszatért a csomaggal, mely a fejünk felett a hálóban volt. Hol a bődön a libamájjal ? — Sajnos — felelte —, az egészet valahol kidobták. Te nem tudod, hogy Amerikába nem szabad semmi élelmiszert behozni?” Ez volt az a pont, amikor olyan sírásban törtem ki, hogy az egész torontói repülőtér kétségbeesetten, érthetetlenül állót körülöttem, nem értve, hogy miért lehet olyan nagyon sírni valamiért, amit meg lehet enni. • TEMETÉSEN Koporsóban az Öregasszony. A koporsó körül némaság. Csendben fekszik a halott, mintha figyelne. Vajon látja-e, körülötte állnak azok, akiket életében nem sikerült egymáshoz édesgetnie, szive körül együtt látnia. Meg kellett halnia, hogy egy családként vegyék körül, ő örömben akarta végül látni őket. Fájdalomban állnak most itt. Legalább ebben a megrendítő pillanatban megérzik-e: egymáshoz tartoznak. • VÁROSOM TORNYAI Nézem városom tornyait. Víztorony. TV-torony. Templomtornyok. Toronydaruk és toronyházak. Magasak. Versenyeznek? Nem. Állnak és szolgálnak. A víztorony vizet ad, a torony házak otthont nyújtanak, a toronydaruk munkában segítenek — ki tudja, hány embernek ? És a templomtornyok? A templomok tornya időn s téren túlmutat. Szemünket, szivünket kiemeli a percek és méterek börtönéből. Szeretlek titeket, városom tornyai. Víztorony, TV-torony, templomtornyok, toronydaruk és toronyházak. Mindötökre szükség van! • LEÁNYOM Miikor estére boszorkányságaiból angyallá szelídül, oly kedves ártatlansággal teszi össze kezét és mondogatja övéiért imáim. — Nem felejti ki sem Kati-babát, sem a Macit. Lehetetlen erősebben nem hinnem a zEmberben, aki ilyen is tud lenni, aki ilyenből nő naggyá és akiben ez a gyermek vénségében is élni fog. Van valami természetes “szentség” az emberben. Óh miért is kötözzük össze ostobaságainkkal, miért takarjuk el bűneinkkel Ábel-voltunkat Kain javára? Éljen szivünkben a Gyermek, ő teremt ősi és tiszta örömet az életben és előtte nyilik meg az az Ország, melynek Istene is kedvet érzett egyszer gyermekké lenni. Lángh István Talán ez is elég Orvos vagyok, nagyon el vagyok foglalva. Hogy mikor és hogyan imádkozom ? Imádságom — elmélkedésem — nagyon egyszerű. Édesanyám két éve a karácsonyfa tövébe egy nagyon szép kivitelű imakönyvet tett, melynek első lapjára ezt irta: “Fiamnak”. Minden nap előveszem és elmélkedem. Az elmélkedésre szánt szöveg egy oldal, lehet ének, vagy ima. így végzem lelkivilágom edzését és érzem, hogy nekem is “kilép a csöndből az Ur és átölel a fény karjával”. Ez talán kevés, de lehet, hogy ez is elég. Dr. Sz. E. MUNKATÁRSAT KERESÜNK! Általános szerkesztőségi munkára felveszünk angolról magyarra fordításban jártas és az Egyesült Államokban lakó férfit, vagy nőt. Újságíró gyakorlat segít, de nem feltétlenül szükséges. Fizetés megállapodás szerint. Csak írásbeli jelentkezéseket veszünk figyelembe. Telefonon nem adunk felvilágosítást. Pályázók írjanak “ÚJSÁGÍRÓ” jeligére a következő címre: THE LIBERTY PUBLISHING CO 1736 East 22nd St. Cleveland, Ohio 44114 Hajnal Ensábel
