Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-08-03 / 31. szám
12. oldal MAGYAR' 'HIRABÓ L'VV. í :•> Thursday, August 4, -1972 ÖHAZAI SZÍNFOLTOK: Érettségi találkozó IZMAIVAL MAT SIKERT A VOLT PESTI ARTISTANŐ “Az osztály” 1914-ben született, abban az esztendőben, amelynek nyarán I. Ferenc József megüzente a »háborút. Tíz évvel később nyolcvannégyen beiratkoztunk a fehérvári Szent István reálgimnázium első osztályába s újabb nyolc esztendő múlva letettük az érettségit, átvettük a pergamenpapirra nyomott érettségi bizonyítványt s “kiléptünk az életbe” — negyvenketten. Felére apadt az osztály létszáma, mert nagyobb volt a lemorzsolódás, mint az évenként ismétlődő feltöltődés, 42-en vettük át a pergamenokiratot. Egy emberöltő jó kétharmada pergett el azóta — 40 év — újabb világégéssel, forradalmakkal, tovább apasztva a “történelmi osztály” létszámát, amelyről B., a derék tanárember oly pontos kimutatást vezetett* mint egy mérlegképes kettős könyvelő. Az érettségi napjának kitűzése aligha okozott fullasztóbb izgalmat és feszengőbb kíváncsiságot, mint a negyvenéves érettségi találkozóra szóló meghívás; a készülődés, váratlan esti telefonhívások az ország távoli sarkaiból, hogy “jövök, fiuk, számítsatok rám”, az utazás a millenniumát ünneplő városba, találkozás az ógimnázium bronzveretes kapuja előtt, amelyen már nem léphettünk be, mert lánykollégium lett az Alma Mater s borzas bakfisfejek hajoltak ki az ablakokon, amelyek mögött Cicero zengzetes körmondataival bajlódtunk. A Számvetés gyorsan végbement, de a viszontlátás örömét egy pillanatra lehütötte egy meghökkentő törvényszerűséggel csökkenő képlet: nyolcvannégyen kezdtük, 42- en fejeztük be s eljöttünk huszonegyen. — Semmi baj, fiuk — mondta B., a derék és jókedvű tanárember —, negyyen év alatt a felére csökkent a létszám, nem számítva azokat, akik elkerültek az országból, vagy nem jöttek el, igy legalább harmincán élünk a negyvenkettőből . . . öt papunk közül négyen beöltöztek a misére, az ötödik, aki templomi kórusigazgató egy dunántúli püspöki városiban, a kóruson az orgonához ült, játszani és énekelni kezdte az évfordulóra Írott miséjét, amelynek partitúráját vacsora közben kiosztotta a fiuk között. Mert egyszerre megint csak “fiuk” lettünk mindahányan, a nagy tekintélyű kórházi főorvos, a világjáró geológus, a minisztériumi főosztályvezető . . . — Gyerünk, fiuk! — mondta mise után a főszervező s. felnyitották a kripta ajtaját, lebotorkáltunk a csigalépcsőn, tisztelegni halott tanáraink előtt, akik sorra ott pihennek fehér márványtáblák mögé falazva, csontkoponyájuk boltozatába zárva a latin grammatica szabályait, a francia rendhagyó igéket, a differenciál- és integrálszámítás gyötrelmes törvényeit. Nézegettük a fej táblákat, megilletődötten és szorongva, amikor valaki halkan megszólalt: — Ugyan hol pihen a Gessler? Kegyetlen természetű, zsarnoki szigoruságu német tanárunkat Schiller Teli Vilmosának fordítása közben a népitélet gyors és fellebbezhetetlen egyhangúsága ruházta fel a gonosz helytartó nevével, kiviva ezzel szálfa termetű történelemtanuárunk néma elismerését aki megátalkodottan gyűlölte a Habsburgokat . . . — A Gessler, a Gessler — emlegettük a zord német tanárt s egymásután bukkantak fel a gyöngéd szemtelenséggel alkotott tanárnevek, valamiképpen pezsegni kezdett a régi “áj er”, mintha most nyomtuk volna le az utolsó tételt, az elillant ifjúság szénsavas buborékai száguldottak a meszesedé eredkben. Valaki eloltotta a villanyt s a vak, szó szerint siri sötétségben néhai osztályfőnökünk hangját utánozva megszólalt: — Készültél, kedves ifjú? Az étteremben ezalat megtérítették a hosszú asztalt, virággal és az ezeréves város címerével ékes tányérokkal, a csöndes szorongás oldódni kezdett az első butéliák pukkanásával, az első koccin: tásokkal s elkezdődött a másik, a vigabb-szomorubb számvetés, a keresgélés az emlékezett lanyhuló redői között, elmosódó arcok felidézése. Ugyan szőke volt-e vagy barna az a fiú, aki másodikos korunkban a Rózsás-kerti uszoda vizébe fulladt s ki volt a legmagasabb, az orvos, akit 1945-ben, egy amerikai hadifogolytáborban tévedésből leteritett az őrszem puskagolyója, vagy Z. a stréber, akiből katona lett s a fronton kegyetlenül megfektette a sárban hadapródi rangot viselő osztálytársát, mert lazán tisztelgett ? Micsoda eleven pataksodrással törtek elő . az emlékek s micsoda lasu, megondolt hömpölygéssel az életsorsvallomások micsoda vizsga szemekkel méregettük egymást, vajon felfedezzük-e . az élelmiszervegyészet országos kiválóságában az egykori trénönkéntest, aki esténként kardját csörtette a korzón s hová tűnt K., a gyógyszerész, aki a városban él rej tekezve, mert a cimére küldött leveleket a posta rendre kézbesíti, de akit senki sem látott negyven éve s ugyan mitől sértődött meg a sebészorvos, aki azt üzente, hogy megszakít velünk minden közösséget ? — Hová lett R., a vadember? — kérdezte az ügyvéd s B., a derék tanárember kapásból válaszolt: — Farmer Venezuelában. — Neki sikerült — sóhajtott a kék szemű geológus, aki nyolc évig a farmeri pályára készült, megtanult egy tucat nyelvet, végül geológus lett s vizet kutatott Mongóliában, ércet a Tien San-hegységben, de a sóhaj elárulta, hogy ma sem közömbös előtte a farmeri pálya, mint holmi ifjúkori szerelem. A főkönyvelő, aki az ország másik végéből autózott el a találkozóra, szomorú mosolylyal hárította el a felhívást egy baráti kortyra: — Nem lehet, fiuk, a gyomrom miatt . . . Mintegy vezényszóra, orvosságra üvegcsék kerültek elő, titokban lapdacsokat nyeltek a fiuk, szemérmes mosolylyal, mások részletesen beszámoltak vérnyomásukról s messzes gócaikról, az asszonyok gyógyfürdőket és gyógymódokat ajánlottak egymásnak. A legjobb utón voltunk, hogy átalakuljunk halkan panaszkodó öregurak gyülekeztévé, mintha néhány órával korábban nem álltunk volna peckesen* csaknem viháncolva az Alma Mater kapujában, lubickolva a délutáni fényben, amíg fényképezőgépek csattogtak s mi úgy néztünk szembe a masinákkal, mint negyven éve, amikor gyöngyvirággal a gomblyukban kivonultunk az utcára, az életbe, tele kíváncsisággal és szomjúsággal. Ezutóbbit még aznap este kielégítettünk a Magyar Király Szálloda különtermében, az érettségi banketten, a fogason függő sétapálcákra kacsingatva, ugyan kinek csontfogantyus. Megszólalt a zene, rikoltozva és bömbölve, mi lassan cihelődni kezdütnk el ebből a zajos közegből, ami zavarba ejtett és elnémított. Lassan kihörpöltünk poharainkat s egyenként kio3ontunk a hü-GENF, SVÁJC - Érdekes magyar karierről számol be a “Thibune de Geneve” cimü svájci lap. Kemény Ilona 1956- ig akrobatikával foglalkozott Budapesten, noha mint szinészgyerek szinésziskolát is végzett. De mivel a hobbija az akrobatika volt, partnerével betanult egy nehéz számot és azzal dolgozott előbb magyar, majd külföldi varietékben, televíziókban. A forradalom külföldön érte és nem tért már vissza Magyarországra, hanem Svájcban telepedett le. Ott ismerkedett meg jelenlegi férjével, akihez hosszas bürokratikus huzavona után feleségül ment és jelenleg három gyermekük van. A francia nyelvű lap azonban nem ezért szentel az egykori akrobata-hölgynek hatalmas cikket, hanem foglalkozása miatt. Ilona Knoepfel-Kemény (most igy hívják) ugyanis az első és egyedüli női készítője az úgynevezett duplapadlónak, amilyent újabban a legmodernebb épületekben raknak le. Ez a dupla-padló magában foglalja a kábeleket, a ventillációt, sokszor a fűtést, a csatornákat és más hasonló dolgokat, amelyek elhelyezése, rendkívül nehéz. Genfben, ahol az egykori szinészakrobatanő működik, eddig ez kifejezetten férfimunkának számított, sőt Svájc egész területén. Kemény Ilona az egyedüli, — felcserélve a balettcipőt és a csipkét a durva munkaruhával és vastagtalpu bakanccsal — aki ilyen szakmunkát végezhet. Az újságíró kérdésére elmondotta, hogy a nehéz munkát azért tudja csinálni, mert az akrobatika révén kitűnő izmokkal rendelkezik, a szükséges technikai tudnivalókat hozzá Zürichben és Rotterdamban szerezte meg az ottani szakiskolákban. Persze, Svájcban, ahol a nőket még mindig nem hajlandók egyenrangú felekként elfogadni, nem ment a dolog könnyen. Először a férfimunkások nem voltak hajlandók utasításait elfogadni, csak vös szabadba, a vidéki város éjszakai csöndességébe. Megöleltük egymást és fogadkoztunk, hogy most aztán sűrűbben, fiuk, mert fut az idő s eszünkbe jutott, hogy elfelejtettük elénekelni a Gaudeamus igiturt ... és a Ballag már a vén diák busongó strófáit, de már későn volt, ilyenkor már nem illendő a csendháboritás ... Baróti Géza akkor már, amikor többizben meggyőződhettek, hogy a csinos, szőke, kékszerü magyar hölgy nemcsak tervezni, rajzolni, de dolgozni is úgy tud, mint valami férfi . . . Ma már büszkén dicsekedhet a genfi atom kutatóintézet központjának, Genf városának computerberendezésének precíz munkát követelő padlójának tervezésével és elkészítésével. Az egykori színésznő napi prózai munkája mellett egy nagy háztartás gondjaival is megbirkózik ; gyermekeket nevel, macskákat, kutyákat gondoz ... A lap megjegyzi, hogy kitünően beszél a magyaron kívül németül, franciául és angolul. HUMOR FALUSI TÖRTÉNET Falun kezdi, meg működését egy fiatal orvos. Bizony, nehezen szokj a meg az uj környezetet, másrészt azonban igyekszik megfelelni a speciális helyi követelményeknek és minden jelenséghez jó-arcot vág. Egyik nap hajnali fél négykor kopognak a háza nagykapuján. Az orvos nagykeservesen feltápászkodik, pizsamájára nagy kabátot ölt és kimegy. Ott áll az ajtónál egy parasztember, aki tegnap nála járt délután, a rendelésen. — Mi a baj ? — kérdi tőle álmosan. — Semmi — mondja az atyafi —, a vizsgálatra jöttem, hiszen berendelt a doktor ur. — De ilyen korán? — Azt mondta a doktor ur, hogy reggeli előtt jöjjek . . . FELBOMLOTT AZ ELJEGYZÉS — Hallom, felbontottad Mirivel az eljegyzésedet? — Igen. — Miért? — Először is azért, mert kicsit elhízott. Másodszor* a vonásai sem tetszettek nekem. Harmadszor, kiderült, hogy nem is olyan gazdag. Negyedszer : megállapítottam, hogy nem olyan bájos, ahogy kezdetben tűnt nekem. Ötödször: férjhez ment valaki máshoz. Ezeket a szempontokat megfelelően mérlegeltem és arra afelismerésre jutottam, hogy legjobb, ha felbontom az eljegyzést ... >V»*WW*WWWWWWWWWWA'M Terjessze lapunkat!
