Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-07-27 / 30. szám
16. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ Thursday, July 27, 1972 ❖❖ ❖ ❖ ❖ Elbeszélések és igaz történetei ❖ i ____ ~k^k.b^k ík Ik^nk jTa -k^k. k-^k. k^k . A POROS AKTÁK MESÉLNEK: , A POSZTKISZTLI > MEGKERÜL ! (Folytatás) A főkapitány-helyettes — jóllehet, még emlékezett az ügyre —, gyorsan előkereste az irattárból az ügy aktáit. A hires-nevezetes 240 ezer forintnyi értéket tartalmazó kis ládát 1884. január 5-én délután lopták el a belvárosi főposta rakodójáról, ahonnan Bécsbe akarták küldeni. A 36 centi széles, ugyanolyan magas, 60 centi hoszszu vasládikát vesszőből font, zöld vászonnal bevont kosárba csomagolták. A kosár a ládikával együtt — nyomtalanul eltűnt. A nagy apparátussal megindult nyomozás holtpontra jutott. A kudarc nyomán támadt közfelháborodás — egyebek mellett — hozzájárult ahhoz, hogy Thaisz Eleknek végül is le kellett mondania, s Budapest főváros első főkapitánya kapucinus kolostorban fejezte be az életét. A főkapitánynhelyettes az iratokból gyorsan megállapította, hogy annakidején Csombor Imrét is kihallgatták, mert látták őt a rakodóra nyíló folyosón, de nem találtak rá semmiféle terhelő adatot. Csombor — mielőtt “megszedte” magát — szolgaként dolgozott a főpostán, nem sokkal az eset után hagyta ott. A szegény- viz és gesztenyeárus szerint Csombor ne megyédül lopta el a pénzt. A kisztlit Triesztbe vitték, s aztán kapta csak meg a maga részét. Annak idején Csombor mindig adott neki egy kis pénzt, de most már a nagy jólétben megfeletkesett róla, múltkor is kiutasította, pedig csak egy kis ételmaradékot akart kérni a fogadó konyhájáról. A becses adatot közlő öregembert a főkapitány a saját zsebéből ellátta néhány korona gyorssegéllyel — no, megtérül majd ez a kis pénz később busásan, hiszen a posta által kitűzött több ezer forintos jutalomból természetesen a nagyhatalmú rendőrtiszt számított a maga részére — lelkére kötötte, hogy ha már eddig tudott hallgatni, továbbra is hallgasson, s azonnal intézkedett. Még aznap este — vidékről érkezett földbirtokosoknak álcázva magukat — 4 detektív — beköltözött az Arany Sasba. Egy dúsgazdag fogadós A fogadó az Üllői ut 14. számú házban volt, a nagy épület egyik része átnyúlt a Baross utcáig. Tágas udvarának közepén kocsiszín állt, körben a vendégszobák, a Baross utcai szárnyon néhány magánlakás, a fogadó az Üllői útra nézett. Forgalma mindig nagy, a szálló körül reggeltől késő éjszakáig tucatszám forgolódtak az egyáltalán nem kétes egzisztenciáju nők, s a fogadós a legnagyobb készséggel bocsátotta rendelkezésükre szobáit. Kitünően ment tehát az üzlet. Csombor Imre gond nélkül fizette az évi ötezetr forintos bért ,pedig ez igen sok pénznek számított akkor, nagy házat lehetett venni ennyiért Pesten. Azt is beszélték, hogy a fogadós birtokot szerzett vidéken, van háza Zuglóban és a szülőfalujában. Dunaszekcsőn a kocsmában mért bora saját termés, a ceglédi szőlőből való, fogatát, két gyönyörű lovát — a szép lovakat jegyezte fel a krónika, különösen szerette Csombor—,elegáns kocsiját megbámulták, amerre csak elhajtott. De ezt a jómódot senki sem csodálta és senki sem keresett rá magyarázatot: Csombor előtt is dúsgazdaggá vagyonosodott az Arany Sas minden bérlője... A négy detektív sokáig nem tudott meg ennél többet. Igaz, minden nap megtudtak valamit. Hol azt, hogy akit a fogadóban Csombornénak ismertek, az tulajdonképpen csak Zsengellér Zsuzsanna, nem a kocsmáros hites felesége, hol azt, hogy Csombor mindig maga megy vidékre borért. Azt könnyen megállapították, hogy a volt postaszolga, miután a nagy lopás után otthagyta a postát, — először egy kis szénkereskedést nyitott, azután a Pál u. 7. sz. alatti házban bérelt kocsmát, s csak azt követően vette meg az Arany Sast. Irány: Cegléd, Dunaszekcső Hosszú ideig tartott, mig a detektívek egyetlen titokzatos ügyre bukkantak az Arany Sas, illetőleg Csombor körül. Azt hallották, hogy esztendőnként egyszer figyelemreméltó vendég szokott érkezni az Arany Sasba. Külföldről jön, nagyon gazdagnak látszik, s megérkezése utáni napon a fogadós maga kocsizik vele vidéki birtokára — vagy Ceglédre, vagy Dunaszekcsőre. A furcsa látogatót valószínűleg Jóskának hívják. A négy detektív továbbra is ott maradt az Arany Sasban, újabb négy társuk pedig Ceglédre és Dunaszekcsőre látogatott. Azt a feladatot kapták, hogy jól nézzenek körül Csombor ottani földjein, s különösen arról a bizonyos Jóskáról gyűjtsenek adatokat. A ceglédi különítmény semmiféle érdemlegeset nem talált. A dunaszekcsői két detektív azonban sokkal szerencsésebbnek bizonyult. Igaz, hogy ismét csak napokig beszélgettek a dunaszekcsőiekkel, akik — többször látták Csombort azzal a bizonyos Jóskával, de nem tudtak róla semmi különöset mondani. Amig aztán találtak egy öregembert, aki kikottyantotta: Csombor valaha egy hajón szolgált Jóskával. Mert az Arany Sas dúsgazdag tulajdonosa valaha hajós volt, s miután otthagyta a Dunát lett postaszolga. Ráadásul az öreg halász, aki ennyire tájékozottnak mutatkozott Csombor dolgaiban, még az egykori hajóstárs nevére is emlékezett. Nem biztos, csak úgy halványan, de ez is sokat jelentett. A rendőrség ezekután a hajósok körében kezdett érdeklődni Dalmatiner Jóska iránt. Kiderült, hogy a Dalmatiner csak amolyan ragadványnév — egyébként dalmáciait jelent —, Csombor barátjának a valóságban Supisich Józsefnek hívták. Akadtak hajósok, akik jól emlékeztek még mind Csomborra, mind Supisichra. Elmondták: valóban testi-lelki jó barátok voltak. Csombor 1882 nyarán tökrészegen nekiment a kapitányának s igy kenyér nélkül maradt. Nemcsak hajójáról bocsátották el, hanem sehol nem fogadták fel hajóslegénynek: hogyan, olyan legényt, aki kezet emelt a kapitányra? Csombor éhen is halt volna, de Supisich Jóska segítette őt, pedig ő sem dúskált a pénzben. Később együtt költöztek Budapestre, s ismét csak Supisics dolgozott. Csombornak később sem sikerült elhelyezkednie, s megint csak Supisich keresetéből éltek ketten. Dalmatiner-Supisich Jóskát egyébként utoljára valamikor 1884 elején látták Budapesten. Tehát körülbelül azután tűnt el a fővárosból, hogy ellopták a posztkisztlit. Az öreg gesztenyeárus — akinek terhelő vallomása természetesen nem lehetett elegendő arra, hogy a tekintélyes polgárrá előlépett Csombort letartóztassák — viszont azt mondta, hogy a posztkisztlit Triesztbe vitték. A következő állomás Trieszt A detektívek ezekután Triesztbe utaztak. Ebben a kikötővárosban nem találták Supisichet, de nem csüggedtek. Hozzáláttak a környékbeli tengerparti kikötővárosok átkutatásához is. Fáradozásaikat siker koronázta. Megtudták, hogy Supisich Zárában él. A zárai rendőrkapitány azonban megtagadta az együttműködést a budapesti rendőrséggel. Bérczy Béla, akit a nyomozás irányítására a budapesti rendőrfőkapitányság kiküldött, ugyanis mindjárt őrizetbe akarta venni Supisichot. A zárai rendőrfőnök elég logikusan érvelt: Supisich nem kevésbé tekintélyes, gazdag polgára Zárának, mint Csombor Budapestnek. Ha a budapesti rendőrség nem hajlandó letartóztatni Csombort csak úgy gyanú alapján, akkor miért akarja ugyanilyen alapon letartóztatni Supisichot? Bérczy a rendőrkapitány intézkedése ellen a zárai törvényszék elnökéhez apellált. Ő megértőbbnek bizonyult, s a pesti rendőrtiszt mellé államügyészt, vizsgálóbírót, bírót és hites tolmácsot rendelt ki. Felhatalmazta Bérczyt, hogy a helyi bűnüldöző hatóságok közreműködésével őrizetbe vegye és kihallgassa Supisichot. Ezekután egy bérelt hajón a rendőrkülönitmény elindult Selve szigetére, ahol a zárai partoktól hatvan kilométerre Csombor barátja éldegélt. Felkeltették álmából a házigazdát, s azzal az ürüggyel, hogy a katonasága dolgában kell valamit 'tisztáznia, kihívták a házból. Ott aztán a zárai csendőrök közölték vele, hogy őrizetbe veszik. (Folytatjuk)
