Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-07-27 / 30. szám
8. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ Thursday, July 27, 1972 EMLÉKEK SZÁRNYÁN . . . A MÁSIK ÉLETEM Irta: FLÓRIÁN TIBOR Gömörben történt. Van annak talán ötven éve is. Még egészen kisfiú voltam, első hosszú nadrágok boldog viselője. Erdélyből jöttem nyári vakációra. Két évi távoliét kínzó vágyakozása után első anyalátogatásra. Anyámék háza a kis városka végén volt. A házat hatalmas belső kert vette körül. így nevezték, de a park nevet is megérdemelte volna. Százados vénségü fái már az első pillanattól szent félelemmel töltöttek el. A Flórián Tibor nap csak vékony pászmákban hullott a mindig nedves és hideg földre. Sohasem tudta teljesen fölmelegiteni. Csak a sok fészek, különös szinü madaraival feledtette el ezt az állandó hidegséget. Leginkább hajnalban oldódott fel a titokzatos, ijesztő varázsából. Ilyenkor volt itt a legmozgalmasabb, a legvidámabb az élet. A madarak ezrei röpködtek a fák között és bő reggelinek a most életdő rovartársadalom, legszebbjeit fogyasztották. Talán a harkályok voltak a legérdekesebbek. Órákig tudtam figyelni élelemszerző munkájukban. Két lábukon és farktollaikon, mint háromlábú széken ültek és valószínűleg elég kényelmesen, s biztosan, mert sokszor percekig nem változtatták helyzetüket. Közben jó munkásokhoz hiven serényen és fáradhatatlanul tágították a fák repedéseit kemény csőrükkel. Ezek a repedések voltak a férgek legjobb búvóhelyei. Kip, köp, kip, köp .... hangzott mindenfelől a szapora kopogás. Este azonban más volt itt minden. Mikor a hegy túlsó oldalára gurult a nap, sötétben maradt a kert. A fák körvonalait nem is lehetett tisztán kivenni. Mint hosszú, elmosódó árnyak nyúltak a magasba. Ágaik megannyi rémes, ragadozó kar, görcsösen egymásba fonódtak. Óriások birkóztak igy Meseországban. Minden pillanatban attól féltem, hogy valamelyik el tapos. És nem labdázhatom, pillangókat nem foghatok, kis könyveimet nem nyithatom ki többé. Anyámnak virágokat nem hozhatok nagy kirándulásokról, pedig úgy szerette a virágokat. Mint egy gyermek tapsolt, nevetett nekik. Azután nagy terveim is votak, miket imádság és alvás között minden este szövögettem. Gyönyörű tervek a tanári pályáról. Ez azért volt kedves nekem, mert itt gyermekekkel kellett foglalkozni. Tanítani őket sok érdeeks dologra, s nagy szeretetre mindenkivel szemben. Kirándulásokra menni velük, megmutatni a természet ezer szépségét és a játékokat, miket én is játszottam valamikor . . . Tervek utazásokról, mert nagyon sok országot és embert akartam látni, megismerni. Hiszen valószínűleg mind jók lehetnek. Nagyon szeretik egymást és engem is szeretni fognak . . . Tervek örömökről, miket szüleimnek és barátaimnak szerzek s majd a családomnak is. Erre sokat gondoltam, s a feleségemet mindig testvéremnek képzeltem. Talán azért, mert nem volt sohasem testvérem. Szerettem volna, hogy szőke legyen, szelíd. Szeresse a szép tájakat, a kicsi, csörgedező patakokat, a madarakat, a virágszedést. Tudjon jól labdázni, könyvekből szépen felolvasni, kicsit szavalni is. Akkor csak ezeket kívántam, a zenére még nem gondoltam sokszor. Ezek voltak a terveim és tudtam, hogy nem állnak messze a valóságtól. Minden sikerül egyszer, ha nem is pontosan igy, de azért majd csak boldog leszek. A megvalósítható terveken kivül még mesékes it szőttem, a valóság határától nagyon távolesőket. Ezt tultam róluk, mégis mindennél jobban szerettem őket. Alig vártam az estét, hogy kedves meséimhez meneküljek. Szóval valóságos kettős életet éltem. És különös volt ennek a tudatával járni nappal. így beszélni az emberekkel és féltve őrizni a titkomat. Mintha kézzelfogható valami lett volna, amelyet bárki elragadhat. Titokban szőttem éjröl-éjre a meséket, melyekben a főhős mindig én voltam. Legtöbbször kicsi országok ura, melyeket viz vett körül, hogy ellenség váratlanul közelükbe ne férhessen . . . Sokszor mint fogoly kerültem idegen nép közé. Halálra Ítéltek, de különös véletlen folytán mindig megkegyelmeztek, vagy csak börtönbe vetettek. Majd lassankint szelíd magaviseletemmel és okosságommal teljesen megnyertem őket és maguk közé fogadtak, megszerettek. Későb btársuralkodónak, vagy egyeduralkodónak választottak, de mindig csak a saját akaratukból. Erőszakos eszközökhöz sohasem kellett folyamodnom. Néha legkedvesebb híveimmel hosszú útra indultam. Csak egyet-kettőt- hagytam otthon az ország ügyeinek intézésére . . . Végtelen folyókon úsztunk, kis csolnakokban, sokszor napokig. Ezerféle tájat láttunk a partokon, de embereket nagyon ritkán. A sok szépség betöltött bennünket, kiült arcunkra, örökösen csak mosolyogtunk. Keveset beszéltünk, mégis egészen pontosan kicseréltük gondolatainkat fénylő szemeinkkel. Oly fényesek voltak társaim szemei, min a legszebb ékszerek. Sokszor csodálatos dolgokat láttam bennük, szebbet minden vidéknél. Valam titokzatos mélységből törtek elő ezek, a csak percekre felvillanó képek s lassan újra elhalványultak, visszasüllyedtek. Úgy hiszem, nagyon közel lehettek a pillanatnyi felvillanások valaminek megoldásához, amit minden ember régóta keres. Mennyire bánt, hogy nem tudtam teljesen megfejteni őket. Csak halvány és bizonytalan sejtéseim támadtak egyes dolgokról . . . Úgy hiszem, az én szememben is különös fények loboghattak, mert amikor rámnéztek, még szebb lett a mosoly az ajkukon és sokszor gyönyörű énekbe kezdtek, amilyet sohasem hallottam addig. Én magam még akkor sem mertem énekelni, mikor erre határozottan kértek. Csak akkor fordult elő, amikor önfeledten magányos sétákat tettem, de ilyenkor mindig körülnéztem, hogy nem hallotta-e meg valaki ? Szerettem volna megtanulni éneküket, de sohasem tudtam, s igy jórészt már elfeledtem őket. Csak egy-egy csodálatos dallamot hallok néha messziről felém hullámzani. Pásztor is voltam. Talán bibliai tájakon. Ezerféle állatnak a pásztora és mindegyiknek értettem egyszerű beszédét. Sok különös élet játszódott le körülöttem. Figyeltem és magamba szívtam az összest. Mindegyik élet a másikat érintette és apró, finom szálakkal kapcsolódott egy teljes, hatalmas életté, melybe én is beleolvadtam, de azért egy kicsit kivül is álltam rajta. És oly nyugodt volt minden parcem közöttük. Figyeltem a füveket, a föld kedves gyermekeit, mint nőnek napról napra. A virágokat, ezernyi méh röpült rájuk mézért. Arra gondoltam, vajon én is örömmel tudnék adni, mindig csak adni, kis szolgálatokért csipetnyi édességeket? Valószínűleg ők is boldogok voltak, mint a méhek, akik ilyenkor gyorsabban röpültek és hangosabb zümmögéssel. Sokszor a hegyekre is fölmentem. Végtelenül tiszta volt ez a kép. A nagy magasságban már egészen könnyű lett a testem. Csak kis szál kötött a földhöz. Órákig néztem a feltáruló világot és egyszerre megláttam a völgylakóknak mindig a hegyre vágyó életét. Minden, mi ott lent élt, csak föltekintett és örömfolyam, végtelen jóságfolyam omlott jutalmul a boldog völgyiekre ... De a hegyen mégsem tudtam sokáig maradni. Nagyon éles lett a tekintetem. A völgyek hibái is mind megmutatkoztak. Olyanok, amiket lent sohasem vettem volna észre, mert áthatott közelségük varázsa. így hát mindig visszatértem éppen olyan szeretettel és ragaszkodással, mert közéjük tartoztam és mert alapjában véve mégis csak jók voltak. De mindig sajnáltam, hogy miért nem mehetünk mind és örökre a hegyre. Ilyenek voltak a csendes éjeken szőtt meséim, ilyen volt a másik életem. HOMOKI ERZSÉBET LELKI KLINIKÁJA SZOKNYAVADÁSZ JELIGE — Kedves Erzsébet, van itt egy fiatalember, nagyon jóképű, jól táncol és szépen énekel, minden alkalommal meghívjuk és nagyon tud hízelegni a nőknek, igazi szoknyavadász. Én már régen figyelem és észrevettem, hogy ha az ismerős családokból valamelyik férj elutazik, vagy esti munkában van, akkor ő mindjárt ott van a házban és ilyenkor szédíti az asszonyokat. Azt terveztem, hogy öszszehozom az ismerős asszonyokat és megbeszélem velük, hogy olyankor, amikor a férjük nincs otthon, ne hívják, mert e a lelkiismeretlen ember kihasználja az alkalmat: Mit szól ehhez? VÁLASZ — őzre, nyulra, szarvasra, fácánra, stb. egyes időszakokban vadászati tilalom van. Az őzike, a nyuszi meg a többi a vadászati tilalom; idején vígan ugrándozhat, nem érheti baj. De a szoknya, ha nem akar terítékre kerülni, sohase fickándozzon, mindig vigyázzon magára. Szoknyára soha nincs vadászati tilalom. ☆ ☆ ☆ ÉLET JELIGE — Kedves Erzsébet, ne nevessen ki azért, mert ilyen gondolatokkal foglalkozom, és még le is irom. Én nem értem és nem találom az egész életnek az értelmét és célját. Tudom, hogy sok választ kell adnia, de ha egyszer lesz egy kis ideje, Írja meg nekem ennek az értelmét. VÁLASZ — Olyat kíván tőlem, ami meghaladja az erőmet: egy rövid válaszban megírni azt, amit egy könyvtárra való kötetben sem tudtak pontosan megírni, megmagyarázni. Az élet amint az idő szövőszékén szövődik, egyik oldalán úgyszólván csak fényből, a másik oldalán rejtelmes éjszakából áll és csak az értheti meg, aki teremtette. A legnagyobb elmék sem Ítélték meg egyöntetűen a kérdést. Eötvös József azt irta, hogy hétpecsétü könyv az élet és ha a pecséteket egymásután feltörtük és a könyv nyitva fekszik előttünk, benne idegen nyelv ismeretlen betűit találjuk és miután végre azt is megfejtettük, hoszszu fáradozásunk eredménye többnyire csak az a meggyőződés, hogy a könyv nem felel meg a várakozásnak. Egy másik müvében viszont ezt Írja le: “Haszontalan dolog az élet, ha magunk hasznossá tenni nem iparkodunk”. Aztán itt van példának Geo the néhány sora: “Az emberélet nagyszerűt igér, — mily szép a nappal és mily szép az éj! — S mi, bár gondoznak égi hatalmak — alig örvendünk a fenséges napnak; — zavaros harcba sodródik az ember — egyszer magával majd a környezettel, — nem akad senkinek igazi társ — komor kivül a belső ragyogás, —ragyogó arc mögül a bu kiüt, — az üdv előttünk és nem látjuk, hogy üdv”. És ehhez hozzá még három költői sor: “Markolj az emberéletnek tel(Folytatás a 9-ik oldalon)
