Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)

1972-12-14 / 50. szám

9. oldal ARANYLAKODALOM Irta: VÁRKONYI ANDOR A hosszú asztal 'körül vagy harmincán ültek, az ünnepelt házaspár gyermekei, rokonai, bará­tai. Az ősz, de még aránylag fiatalos Kardos Fe­renc és a bájos, finomarcu, — aprócsontu felesége, az asztal­főn trónolt. A vendégsereg vi­dáman zsibongott, mialatt az előételt — kaszinótojást és son­kástekercset — felszolgálták. Egy pincér, akit az ebédet szál­lító vendéglő adott kölcsön erre az alkalomra, bort töltögetett a kristálymetszésü poharakba. Az összecsendülő poharak csi­lingelő zajától ekkor egy erőteljesebb csengés hangzott ki; Kardos Péter “szólaltatta meg”ka­­nalával a borospoharát. Felállt és poharát magas­ra emelve kiáltotta: — Ürítsük poharainkat az ünepeltek, aranyla­kodalmukat ünneplő drága szüleim tiszteletére; Adja az Úristen — és a hangja itt a szónokok kissé teátrális tónusára váltott át — hogy a kö­vetkező jubileumon: gyémántlakodalmukon is ve­lünk legyenek jó erőben, egészségben, mindany­­nyiunk örömére és boldogságára! Kardos Péter után még mások is felköszöntöt­­ték nagybátyámat és feleségét. Aztán nekiláttak a pompás ünnepi ebédnek. Feri bátyám és hű­séges életpárja ragyogó arccal tekintettek kö­rül, készen arra, hogy a felmerülő kívánságokat azonnal teljesítsék. De minden zavartalanul, si­mán ment. A vendé'- jó étvággyal ettek-ittak, derűsen csevegtek. A kitűnő hangulat engem is elragadott, s szo­kásom ellenére annyit ettem, hogy az ebéd végén mozdulni sem tudtam. A délután másik felét a nagy kertben töltöttük. Egyizben a véletlen nagybátyám mellé sodort. Felesége — távol tőlünk —, egyik édes kis déd­unokájával játszogatott. Feri bátyám kertiszéké­ben kényelmesen elhelyezkedve, élvezettel szem­lélte a vígan tereferélő csoportokat. Leültem egy mellette üresen álló nyugágy szélére. — Gyönyörűen sikerült ez az ünnepség—mond­tam. — Hálistennek! — felelte, miközben tekintete szüntelenül ide-oda repkedett. — Ez az asszony érdeme, ő csinált mindent. Én csak hagytam, hogy csinálja. Ez igy kényelmesebb, meg prakti­kusabb is. — Remek asszony! — mondtam őszinte csodá­lattal, mert Klára néni valóban nagyszerű asz­­szony. Egyike ama ritka asszonyoknak, akiknek, nincsenek, vagy alig vannak ellenségei —, bará­tai, viszont annál többen. — Hogyan bukkantál erre a kincsre ötvenegynéhány évvel ezelőtt? — Hogyan ? — és felpillantott a tiszta, kobald­­kék égre, mintha onnan várna választ a kérdésre. — Hogyan? — ismételte —, mondhatom, nem mindennapi módon. Rendkívüli emberekkel leg­­többnyire rendkívüli körülmények között hoz össze a sors bennünket, hétköznapi embereket Ha van kedved és türelmed meghallgatni megis­merkedésünk történetét, elmondom neked. A döntést leolvashatta arcomról. — Ötvenkét évvel ezelőtt — kezdte — Pestről Budára költöztünk át; szüleim egy csendes utcá­ban egy nagy bérházban találtak megfelelő la­kást. Abban az időben a Hermes bankban dol­goztam már cégvezetői pozícióban, nem túl ma­gas, de nem is rossz fizetéssel. Huszonöt éves voltam, úgynevezett jómegjelenésü, jóképű fia­talember, akit lányos háznál szívesen fogadtak. Nekem azonban eszem ágában sem volt megnő­sülnöm. Szüléimét nagyon szerettem, különösen drága jó anyámat, s úgy gondoltam, amig lehet, velük maradok. Különben is, meglehetősen zár­kózott természetű voltam, nehezen ismerkedtem, barátkoztam össze idegen embereikkel. Egy éve laktam már uj otthonunkban, de még legközvet­lenebb szomszédunkat sem ismertem. Egy délután, amikor hivatalomból hazatértem, a ház földszinti ablakából női énekhang ömlött az utcára. Mint tiszta, üdítő forrásvíz, amely a szivárvány minden színét megcsillogtatja, úgy patakzott, pezsgett, hol trillákkal magasba szök­kenve, hol meg aláhúzva, mondom: úgy áradt, gyöngyözött ki az utcára a bűvös hang ,amely megragadott és a földhöz szögezett. Aztán a va­rázs gyengült s én, mint álomból ébredő, tovább mentem; de ez a hang még sokáig zsongott a lel­kem mélyén__ Attól kezdve hetenként legalább kétszer, de né­ha háromszor is megállított a csodálatos hang, amely az egyszerű zongorakiséret keretéből szár­nyalt a magasba. Mondanom sem kell talán: egy­re jobban érdekelt a hang tulajdonosa, az isme­retlen énekesnő, akit ilyen lebilincselő hanggal áldott meg a természet. A nevét, legalábbis a keresztnevét, a kapu alatt függő névjegyzékből megtudtam, és ennél nem NYÍLT SZEMMEL: A GENERÁCIÓS ÜR... Egyre több szó esik a fiatalokról és természe­tesen, az öregek emlegetik legtöbbet a fiatalo­kat, az öregek, akik irigyek azért, mert ők már öregek és a fiatalok — fiatalok. Egyre inkább az az irányzat lesz úrrá, hogy a mai fiatalok erkölcstelenek, ezzel szemben mi, akik ma már öregek vagyunk, valamikor a mora­litás megtestesült mintaképei voltunk. Hölgyeim és uraim: ne játsszunk egymással és ne áltassuk egymást! Valószínűleg olyan ré­gen voltunk már fiatalok, hogy azokra az idők­re nem emlékezünk. Próbáljuk azonban áttörni az évek ködfátyolát és próbáljunk emlékezni ön­magunkra. Erkölcsösek voltunk mi, a szó polgári értelmé­ben? Sohasem hallottuk szüléinktől azt, hogy “az én időmben, bezzeg, mások voltak a fiatalok. So­hasem mondtuk azt, hogy az öregek már ‘vén hü­lyék’?” E sorok írója úgy emlékszik vissza önmagára, hogy fiatalkorában a polgári erkölcs követelmé­nyeinek a legcsekélyebb mértékben sem felelt meg. Fiatalkori barátaira és barátnőire ugyanígy emlékszik vissza. Zsolt Béla, a kiváló publicista, akiről kevesen tudták, hogy kiváló költő is volt, egyik versében ezeket irta. — Gyűlölöm az aggok nyálcsorgató bölcsessé­gét. Erről van szó: amikor a fiatalok “erkölcstelen­ségét” kifogásoljuk, a kifogások nem egyebek “nyálcsorgató bölcsességnél.” Hölgyeim és ura­im: túlságosan öregek vagyunk ahhoz, hogy er­kölcstelenek és bátrak és forradalmárok legyünk. (k. m.) Várkonyi Andor sokkal mondott többet a házfelügyelő sem; a lányt Klárának hívják, énekesnő, özvegy édes­anyjával él. Ezzel az ügy — akkor úgy véltem — lezárult a számomra. A sors azonban úgy akar­ta, hogy a dolognak folytatása legyen. Második emeleti lakásunkból leballagva éppen ajtójuk elé értem, amikor megjelent a küszöbön. Valami el­lenállhatatlan erő arra késztetett, hogy megszó­lítsam: gratuláljak neki gyönyörű énekhangjá­hoz. — Köszönöm — mosolygott. — Ugye, itt la­kik a házban? — Itt, de nem nagyon régen. Mindössze egy hónapja. — És hol hallott énekelni? Csak nem az Ope­rában? Ahá, most már egy csipetnyivel többet tüdők rála. — Nem — mondtam, mialatt egy uj bókot fo­galmaztam a zagyam mélyén — de csak azért nem, mert az utóbbi időben véletlenül nem vol­tam az Operában. Viszont azok után, amit az ab­lakon át hallottam, el tudom képzelni, hogyan bűvöli el szárnyaló trilláival, lélegzetelállító ko­­ioraturájával a közönséget. Úgy nézett rám, ahogy az édesanyák szoktak nézmi bohóságokat beszélő apró gyermekükre. Megrázta vállára omló barna fürtjeit és igy szólt: — Jöjjön be hozzánk egy percre, szeretnék mu­tatni magának valamit. Az utcára néző szoba nagy, kerek asztalán egy His Master’s Voice gyártmányú gramofon feküdt, rajta egy lemez. Az ifjú hölgy megindította a gépet, s amint a lemez forogni kezdett, ismét fel­csendült a hang, amely már-már álmaimba is el­kísért. — Ez a hang a húgom hangja — mondta Klá­ra. — A húgomé, akit két évvel ezelőtt, fiatalon sírbavitt a rák. Hangversenyeken énekelt, min­den alkalommal óriási sikerrel. Igazi nagy tehet­ség volt, tüneményes karrier előtt állott. De a halál mindent rombadöntött. Én elmondhatatla­nul szerettem őt, és semmit sem kívántam job­ban, mint azt, hogy érvényesüljön. Most, hogy nincs többé, ha már nem láthatom őt, legalább a hangját hallhatom, azt a hangot, amely nemcsak önt, — mindenkit elbűvölt- Az én hangom meg ;-em közelíti az övét, közepes kis hang, amely már nem fejlődhet tovább. Örülök, hogy ennek elle­nére mégis bejutottam az Operába, ahol-a kórus­­han énekelek. Szükség van arra a kis fizetésre is, amit e munkáért kapok, mert özvegy édesanyá­mat kell eltartanom . . . Ezért nem hallhatta vol­na — ha járt is volna az Operába — szárnyaló trilláimat és egyéb hangcsodáimat ... Az egyet­len lény az anyám, aki azt állítja, hogy a kórus­ból is kihallja az én hangomat. Mert az anyai szív, ugyebár ... így beszélt Klára nénéd, s mikor éjszaka, ágyamban álmatlanul forgolódva visszaidéztem ezt a monológot — amelyet ma is csaknem szó­­szerint mondtam el néked — egyre tisztábban lát­tam: a sors, a véletlen, olyan drágakövet csil­logtatott meg előttem, amellyel az ember életé­ben csak egyszer találkozik . . . Nem is engedtem el- Két évvel később, ma ép­pen ötven éve — megtartottuk az esküvőt . . . De itt is van a történet hőse, Klára asszony . . . — Már megint mi rosszat pletykáltál rólam, vén imposztor? — kérdezte. — Csak amit megérdemelsz — villantak ha­miskásan a szemei — és az asszony apró kezét tenyerébe fogva, gyengéd lovagi csókot lehelt a megrebbenő finom ujjakra . . . v

Next

/
Oldalképek
Tartalom