Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)

1972-12-07 / 49. szám

16. oldal SZÁRHEGYES, nov. hó... Koromsötétben indulunk. Persze, ha libát akarunk lőni, idejében el kell érnünk a Ki­látó-dombot, a vonuló csapa­tok szinte menetrendszerű pi­henőhelyét, mert amint kivi­lágosodik, a nagy testű szár­nyasok utrakelnek. Szárhegyes házait hamar magunk mögött hagyjuk. Ki­érve a régi homokbányához, rövid tanácskozás, végül dön­tés : nyolcfőnyi csapatunk két­felé oszlik: északi és déli irányból közelitjük meg a dombot. A mi csapatunk veze­tője Pintér Ferenc, a helybeli Vörös Csillag .Tsz fogatosa. Jeles vadásztekintély: apja, nagyapja, ükapja, no meg fia­talkorában ő maga is állandó haj tója volt az uradalmi va­dászatoknak. Egymás mellett banduko­lunk, csuppog a gumicsizmánk a ködtől és harmattól ázta­tott füvön. Pintér Ferenc köz­ben arról mesél, hogy néha bizony szerencse dolga, sike­rül-e libát lőni. A vadliba ugyanis szervezett életet él: vonuláskor szinte minden egyes állatnak ki van jelölve a funkciója, őrségbe a legta­pasztaltabb öreg gúnárokat OHAZAI KÉPESLAP: FIATALOS ERŐK A Igen tisztelt szerkesztőség! Ide csatolván küldünk édes magyar hazánk segélyezésére mi is egy csekélyke összeget, 78 forintot és 38 krajcárokat. Nehéz keresményünkből kraj­cáronként raktuk össze. Bár adhatnánk többet, de mi csak szegény munkások vagyunk. Ám, ha vagyont nem áldoz­hatunk,felajánljuk a hazának erős, edzett karjainkat és sza­badságáért lángoló vérünket, elhatározván, hogy valameny­­nyien beállunk honvédnek — Írták a Pesti Hírlapnak 1848. május 27-én az ózdi vasgyár munkásai. Kossuth visszaren­delte őket, hogy fegyvereket gyártsanak a honvédő sereg­nek. • Mesélnek a hegyek: sár­kunyhóban lakott még az em­ber, amikor a Bükk északi nyúlványainál, a Hangony­­völgyben már fatüzelésü ol­­vasztókeme n c é k e t épített. Ouzd faluban — mely a nép­­vándorlás idején kihalt uz néptől nyerte nevét —, az 1600-as évek elején telepedett le a svéd Sturmán család. Há­mort emeltek a rengetegben, ahonnan a faszenet vették. Ércet a messzi Rudabányról hozattak, szekereken. 1720- ban már ők gyártották Ma­gyarországon a legtöbb va­sat. A vasfinomitó és henger­gyárat 1845-ben alapították. ŐHAZAI ÉLETKÉP: Libalesen a börzsönyi erdőkben állítják, ők már messziről meg tudják állapítani, mi je­lent veszélyt a csapat számá­ra. Ha például kapával a vál­lán jön egy földműves, meg se rebbennek. De ha puskás ember az illető, felhangzik a vész jel, és azonnal a levegő­be emelkedik a sok madár. Ezért indulunk kétfelől. Ha mi zavarjuk fel őket, társaink felé repülnek, ha meg felénk jönnek, innen kapják a söré­tet. — Miért nem próbáljuk egészen közel becserkészni őket, talán csak akad ott vala­mi takarás, ahonnan az alvó állatokra lőhetnénk? Az öreg erre úgy néz, mint­ha valami rettenetes butasá­got mondtam volna: “Ülő li­bára, fácánra vagy más tollas­ra nemlő ember! Sportszerűt­len ! Valamirevaló vadász ilyet nem tesz!’’ Érzem, jobb lett volna, ha hallgatok. De Feri bácsi hirte­len hangot vált, és szinte súg­va teszi hozzá, hogy a töb­biek ne hallják: — Kölyök ko­romban azért én is lelőttem egy-egy ülő libát vagy fácánt. Persze, nem puskával, mert azt még vinnem sem volt sza­bad. Hanem volt egy jó ko­mám, a kovács fia, azzal jár­tunk ki a Laposhoz meg a Ki­­áltóhoz, ahová most is me­gyünk. Csúzlival, kaviccsal lő­­döztünk. A fácánt könnyen eltrafáltuk, de a libát nehéz volt leteriteni. Némelyiknek olyan erős tollazata van, hogy még a kis szemű sörét is le­pattog róla. A madár fejét céloztuk meg, s ha szeren­csénk volt jutott a fazékba a finom pecsenyéből. Hej, ha az uraság megtudta volna! Most persze az öreg is ha­ragszik az effajta orvvadá­szokra. Igaz — teszi hozzá — más már a világ, ma mindenki lehet tisztességes körülmé­nyek között is vadász. 700 Eves ózdon Nőttön nőtt a gyár. 1918. ja­nuár 21-én 7000 munkás lé­pett sztrájkba, és javasla­tukra a gyülekezés helyét — először a világon — elnevez­ték Lenin térnek. • Ózd 1949-ben lett város. Nem hét —.hétszer hét dom­bon épült. Ágas-bogas: ka­nyarog, hajlik ,ahogy a völ­gyek hajlanak. Szive: a gyár. Itt találkoznak az utak, ez a középpont. Fölötte örökké füstfelleg lebeg. A várost 40 ezren lakják. A kohászati üze­mekben 14 ezren dolgoznak, őtven országba exportálnak. Céljuk: az idén 1 millió ton­na acélt önteni. Tervük: a korszerű acélmű és a rud­­dróthengermü felépítése. Két­­billió foristot áldoznak erre. • Finomhengermü, abroncs­sor: a kemencében, 1200 fo­kon, fehérre izzítják a vasat, kihúzzák, felibe vágják, piro­sán fut a görgősoron, henger­ből ki, hengerbe be, nyúlik, egyre nyúlik az acél, dühös villámokat szór, dohognak a hengerek, nyüstölik, lapítják, simítják az acélt, közben hi­deg vízzel locsolják — ott áll a hengerész, hosszú fogójával elkapja a gépből kibukkanó vörös kigyófejet, teste fölött átperditi a rakoncátlan, égő, villogó kigyótestet, s vissza­dugja a másik nyílásba ,ame­lyen hirtelen átfut, hogy új­ra visszatérjen, és vergődve elnyúljon a hütőpadon. Hülő­­ben az acélszalag, színét vesz­ti: bordó, meggypiros, majd szürke lesz. Ez a kész áru: abroncs, melyet hordóra köt­hetnek; T-vas, mely szánkó­talp lehet; köracél, mit be­tonba ágyazhatnak. A hengerészek félórákat dolgoznak — váltják egy­mást. Óránként megisznak egy liter sózott szódavizet. Ruhájuk, mint a térkép, tele sószigetekkel, szikranyomok­kal. Félóránként 70-80 acél­szalagot emelnek-dugnak a henger szájába. Darabjuk 120-170 kiló. Nyolc óra alatt 90-100 tonnányit hengerel­nek. Hasukat süti a vas, há­tukon a hideg futkároz. A csarnok télen nyár, nyáron pokol. És ezt szeretik. Lengyel Péter 34 éves. Baktalórántházáról, 8-gyere­­kes cipészcsaládból került Ózdra, 1954-ben. Azóta hen­gerész. Levelező tagozaton végezte el a gimnáziumot, majd az esti egyetemre járt. Azt mondja: úgy formáljuk a holt anyagot, ahogy akar­juk — ez benne a szép. Nem tudnám itthagyni soha. Ózd ünnepel: az oklevelek 1272-ben emlitik először a nevét. És mind többet hallat ma­gáról. Paládi József — Mert, nézze meg, kik is a vadásztársaink: a másik csapatban ott van Veres Feri, aki a fűrészgépen dolgozik a téesznél. Vári Béla és a Ré­vész Molnár Ambrus állatgon­dozó, Hajdú Sanyi pedig vas­esztergályos, ő egyszer, vala­mikor falujáráson volt ide­­lent Pestről, akkor ismerked­tünk össze, azóta minden nyá­ron itt nyaral a családdal, ősszel-télen meg velünk va­dászik. A mi csapatunkban azt a veres bajuszost már is­meri, ő Molnár Gazsi gépsze­relő; Hattyú Simon Lajos nö­vényvédő szakember, és itt volnék én magam is, a foga­­tos. A régi világban kocsis voltam, most meg fogatos. Azt mondja, hogy ez ugyan­az? Dehogy is! De hiszen érti? — neveti el magát. Értem hát és rám is átra­gad az öreg jókedve ezen az álmos, sötét reggelen. Alig megyünk néhány száz lépést, Pintér Ferenc hirtelen megáll. Beleszimatol a levegőbe. — Füst! — mondja. — Ki a csuda lehet az erdő aljában? Satnya akácos mellett vezet az utunk, ettől lefelé a téesz kukoricása van, felfelé töl­gyes. Hát, hogy ki az, hama­rosan megtudjuk, mert mint­ha a fáról pottyanna, egysze­riben előttünk áll Sabján Ist­ván, a mezőőr. — De jó, hogy jöttök, te Feri — fohászkodik. — A ku­koricában van vagy tiz disz­nó. Az anyjuk erre-arráját, hiába verem a szárát a bo­tommal, csak nem akarnak ki­takarodni. Egyik már el is indult felém. Komolyan mon­dom, szinte féltem. Durrant­­satok közibük! Hanem ehhez haditanács kell. Mert, ha most elkezdünk lődözni, oda a vadlibázás, mert azok mind szárnyra kelnek. Ha meg nem, ezek a vaddisz­nók letarolnak jó néhány má­zsát. Végül a vadászlázon erőt vesz a téesztagok aggodalma a közös vagyon iránt. Úgy döntünk, beleeresztünk né­hány lövést a levegőbe, jó közel a kukorica fölé, hadd ijedjenek meg a disznók.Lett is nagy fegyverropogás. Ma­gam is szaporán sütögettem a sötétbe. Nagy visitás, s por­zott kifelé a sok állat. De egy hang a többi közül mintha gyászosabban szólna. No, nem érünk rá ezen tűnődni, a domb túlsó oldaláról mintha visszhang felelne: libagágo­gás, hangos lődözik a felvert madarakat. Megkerüljük a dombot, együtt a két csapat. Azok kö­szönik, hogy milyen rendesek vagyunk, mi riasztottuk nekik a libát. De a zsákmány szé­pen szétosztásra kerül: min­denkinek jut két szép liba. Világos már az ég, men­nénk haza, de Pintér Ferenc emlékeztet: — Nagyon furcsán ritt az a disznó, valamelyiktek le­felé tarthatta a csövét! Néz­zünk csak utána. — Vissza­ballagunk. Csakugyan eltaláltunk vol­na egy disznót ? A vérnyomok arról beszélnek, hogy igen. De mi lehet? öreg kan, vagy fia­tal ártány? Mert, ugye, nem mindegy, hogy mi után me­gyünk. Hiszen, ha sőrét ta­lálta el, vén kan után nem tanácsos baktatni. Mondanak is mindjárt néhány vadász­­történetet, Hattyú Simoné a legrémisztőbb: — A nagyapámmal esett meg, hogy oldalba durrantott egy jó százéves matuzsále­met. Úgy tűnt, kilehelte a lel­két. Az öreg elővette a va­dászkését, hogy nekikezdjen a nyuzáshoz, de a kan hopp, kikapta a kezéből. Nagyapám ijedtében futni kezdett. A kan meg utána, fogai között a dikiccsel. Isten bizony, leka­szálta volna, ha utoléri. De szerencsére sikerült beugra­­nia az erkészház kerítésén, így megúszta. A kést csak másnap találták meg az erdő szélén. Még a vasa is el volt harapva. Nagy nevetés: ugyan. Si­mon, te aztán tudsz lódítani! De Simon megjátssza a sértő­döttet, s bizonygatja, hogy szinigaz volt a történet. Az­tán elneveti magát, hogy hát ő is csak úgy halottá az ap­jától, a fene tudja, megesett-e igazában ? A vérnyomok egyszeriben megszűnnek, csak horzsolást okozhatott a lövés. Irány ha­zafelé. A puskák csöve meg­törve, a zsákmány a szíjakba fűzve, a töltény biztos helyen a zsebben, előkerülhet a cél­­zóviz a laposüvegekből. Jól esik egy korty pálinka a hű­vös reggelen. Körben, körülöttünk ébred­nek a börzsönyi erdők. Esztergomi László ÓHAZAI KRÓNIKA Az UNESCO nemzetközi képzőművészeti szövetségének IV. festészeti fesztiválján, amely nemrégi zárult a Fran­ciaországi Cagnes sur Mer­­ben, a nemzetközi zsűri Bálint Endre festményeit nemzeti dijjjal jutalmazta.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom