Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-11-30 / 48. szám
15. oldal DÉRYNÉ CSÓKJA Irta: SIMA FERENC Déryné Széppataky Róza a magyar színészet történetének több vonatkozásában igencsak legnagyobb alakja. Bizonyos, hogy a magyar színjátszás világában sok minden másként lett volna, sok egyéb késett volna, és van, ami sohasem történt volna meg, ha nincs Déryné, aki méltán kapta kortársaitól a “teremtő hölgy” ráadásnevet. Mert valóban az volt. A pesti Rondellában játszó magyar színtársulathoz 1810-ben szubrettként szerződve a törékeny termetében rejlő szívós energiájával Széppataky Róza, a későbbi Déryné forradalmi újítást harcolt ki: az első operaelőadást magyarul. A kuv.ikjóslat az volt, hogy ebből kudarc lesz, mert a magyar közönség még éretlen az operára. Széppataky Róza leányasszony azonban kudarc helyett tomboló sikert aratodtt, mint első magyar operaénekesnő, Mozart Varázsfuvolája után a Szevillai borbély, a Tankréd és több más opera női főszerepében is. Aranycsengettyüként muzsikáló hangjában, kedves bubájába szerelmes lett az akkori Pest egész aranyifjusága. Egyik arisztokrata hódolója Fejérváry Miklós báró megindította a válást a feleségétől, gróf Almássy Anasztáziától, hogy a másként elérhetetlen Széppataky Rózát nőül vehesse. Az eljegyzés is megtörtént. A büszke grófnő ekkor megalázta magát, felkereste Széppataky Rózát és arra hivatkozva, hogy ő áldott állapotban van, sirva kérte az eljegyzés felbontására. A megrendült Róza leányasszony erre viszszaküldte báró Fejérvárynak a gyűrűt, ezzel a pár szavas levéllel: “A kisdedre gondoljon inkább neje szive alatt!” Sokára derült ki, hogy a grófnő nem várt gyermeket. Egy szerelmes kecskeméti fiatalember, bizonyos Katona József, aki Pesten éppen befejezte jogi tanulmányit, a szülővárosában reá váró állás helyett Pesten maradt és bármi munka végzésére késznek nyilatkozott a színháznál, csakhogy közelében maradhasson az ünnepelt Rózának, akit az érte lángoló szerelemnek ekkora elszántsága nem is hagyott teljesen közömbösen. De az már első kipróbálásnál kitűnt, hogy Katona Józsefnek szerepjátszásra nem volt tehetsége. így bizony csak statisztának és diszletkezelőnek használhatták. Ebbe nem tudott belenyugodni. ő többre akarta vinni ebben a bűvös világban, hogy méltóvá válhassék Róza leányasszony figyelmére és szerelmének elnyerésére. De hogyan? Dacos lelke mélyén felzendült az ösztön: színdarabot kell irni! Jó három hétig féléjszakákon át, egymásután rótta percegő ludtollal az árukusokat. És elkészült a bohózat, amely ezt a különös cimet viselte: “A Rózsa, vagy a tapasztalatlan légy a pókok között”. (A címbeli Rózsa Séppataky Rózára célzott, a pókok pedig udvarlóit jelképezték.) A nagy próbálkozás eredményét Róza leányasszony is érdeklődéssel várta. De hiába. Ezt a színdarabot sohasem adták elő. Az lett róla a véemény, hogy sokkal jobb vígjátékok is vannak. Katona József akkor a Dunába akrta ölni magát. Dulakodott is a folyóban a két halászlegénynyel, akik utána vetették magukat és üggyel-bajjal partra vonszolták. — Ne legyen őrült! Fog maga még sokkal jobbat is irni! — ragadta meg a vállát másnap Széppataky Róza a színházban. — De ne erőltesse a vígjátékot! Hátha magának éppen a szomorú játékra van tehetsége ? Magyarul az még úgy sincs! írjon tragédiát! Amikor látta, hogy Katona meg-megvonagló arccal mennyire hitevesztetten néz vissza rá, hirtelen elszántsággal a szájára tapasztotta lehunyt szemmel az ajkait. Hosszú csókban forrtak össze, ott a színfalak mögött. Rózsika, legyen a feleségem! — könyörgött Katona József a bóditó csók után, amelytől őneki ujjáteremtődött a világ. — Hagyja itt a színpadot, jöjjön velem haza Kecskemétre! Engem állás vár otthon! — Azt már eldöntöttem, hogy nem válók meg a színpadtól — ingatta szép fejét komoly nézéssel Róza leányasszony. — De ha kitelik magából egy sikeres nagy mü a magyar szinpad gazdagítására, akkor . . . akkor a felesége leszek Józsi! Katona Józsefnek az ezt követő három hónapra valósággal megszűnt a földi lét. Testi dolgokról jóformán nem is tudott. Csak a szelleme izzott, zengett, fogant és gyümölcsözött abban a Róza delejes csókjától és ígéretétől átlényegült állapotában. Sajátságosán nehézgördülésü tehetsége enélkül bizonyára sohasem mozdult volna meg benne. így azonban 1813 januárjában megszületett a Bánk bán. Katona a színház igazgatójának nyújtotta be, aki azonban az előbbi, csakugyan gyenge bohózat után már nem tételezett fel a diszletezőjétől színpadra méltó alkotást. Különben is a cimét, hogy “Bánk bán”, teljesen semmitmondónak találta, amire biztosan senki sem váltana jegyet. Ezért bele se nézett és két hét múlva ezzel adta vissza Katonának: — Ez is olyan hiábavaló, mint az előbbi. Kár ilyesmire vesztegetni az idejét. Katona Józsefben az ítélet megölte az írót. Mutatkozni sem volt lelkiereje Széppataky Róza előtt többé. Szótlanul, sietve csomagolt és még aznap örökre elhagyta Pestet. Hazament Kecskemétre. Búcsú nélküli távozása haragra lobbantotta Széppataky Rózát, akire a darab megtudott kudarca is kiábrándítóan hatott. Ebben az egyensulyavesztett lelkiállapotban mondott igent pályatársának, Mráz (magyarul: Fagy) Istvánnak, akinek Déry volt a színpadi neve. így lett pár hónapra Déryné. Házasságában azonban nem talált enyhülést a Katona József miatti csalódására. Hamarosan elvált férjétől és ettől fogva a vigaszul választott egyetlen eszmének élt: A vidéki magyar színjátszás megteremtésének és felvirágoztatásának. Hátatforditva Pestnek ezért ment Egerbe, majd Miskolcra játszani, maga után vonzva a pesti pályatársak zömét :s a vidéki uttörés hősies útjára. Olyan lelkesítő volt Déryné kezdeményezése, hogy a pesti magyar színtársulat 1815-ben feloszlott, tagjai ekhós szekerekkel országjáró vándorszínészekként a magyar színjátszás legdicsőbb korát hívták életre. Déryné 13 éven át, 1828-ig szekerezett, majd ekkor Kassán állapodott meg és itt élte egy évtizeden át művészetének és népszerűségének fénykorát. 1830-ban egy iratcsomagot kapott itt, benne levéllel Kecskemétről Katona Lajos takácsmestertől, aki értesítette bátyja, Katona József korai haláláról (39 éves volt) és utolsó kívánságát teljesítve megküldte emlékül a Bánk bán kéziratát. Déryné, kitűnő naplójának bizonysága szerint maga is irói tehetség, könnyes szemmel kezdte olvasni az ő csókjával ihletett szomorú játékot... majd megdöbbenve eszmélt rá, hogy halhatatlan remekművet tart a kezében, a legnagyobb magyar dráma kéziratát. Intézkedett. Volt hozzá tekintélye a kassai színháznál. Elsőként ott adták elő a Bánk bánt, példátlan sikerrel, aminek hire, majd a darab is hamarosan bejárta az egész országot. Arany János és Gyulai Pál illetékes Ítélete mondta ki, hogy ez a legnagyobb magyar színmű. A száz éve meghalt Déryné csókja hívta életre és kettejüknek soha be nem teljesült szerelme mentette meg, hogy nem kallódott el Kecskeméten nyomtalanul, hanem drámairodalmunknak méltó koronája lett. EMBEREK-ESETEK . . . A BOLDOGSÁG PERCEI... A férfi ügyefogyottan téblábolt az ágyak között levő parányi résen. A kórteremben nyolcán vagy tizen fekhettek, az első pillantásra nem tudta megállapítani. Majdnem mindegyikük hanyatt feküdt, fejüket megtámasztva, összekulcsolt kézfejeiken. — Inni hoztál? — suttogta az asszony. — Egy hamis narancslevet. — Töltsd ki a pohárba! A férfi riadtan kotorászott a szatyorban. Nem lelte a narancslevet, csak összenyomorodott őszibarackok és paradicsomok kerültek a keze ügyébe. Végre meglelte a zacskót. De újra ásnia kellett, hogy a szivókát is a felszínre hozza. Aztán jóleső mosollyal nézte, milyen mohón kortyolgat a felesége. — A gyerekek? — Jól vannak. — Mit szóltak, hogy kisfiú lett? A férfi elnevette magát. — Azt üzenik, küld vissza, vagy cseréld ki. Az asszony is nevetett. Fáradt vonásait szép harmóniába rendezte fénylő mosolya. — Felmegyek, megnézem! — Várj! Azt ígérte a nővér, majd lehozza a látogatás végén. Ültek most mind a ketten, nem tudni, melyikük mozdult először, de egymásba kulcsolták a kezüket és hallották egymás szive dobbanását. — Vigyázz, összegyűröd a lepedőt! Inkább ülj a székre! Felállt. Épp az ajtóra látott. A nyílásban megjelent egy kerekes kocsi, melyen edények tomyolódtak. Aztán kistermetű nővér suhant be rajta kis fehér csomaggal a karján. A férfinak torkában dobogott a szive. — Na, apuka, tessék megnézni bennünket! Óvatosan kibontotta a csomagot. A férfi azonban nem látott semmit. Könnyek csorogtak a szeméből, s bizonytalan mozdulattal a felesége Keze után nyúlt. Aztán egymásra néztek, s akkor vették észre, hogy mindketten simák. Odahajoltak a kis arc fölé. A nővér elmosolyodott, mert olyanok voltak igy, mint egy szoborcsoport. — Rád hasonlít — mondta az asszony. — Inkább rád! A jövevény azonban nem akart egyelőre egyikükre sem hasonlítani. Nem is látta őket, csak azt érezte, itt a pillanat, amikor jogait követelheti. — Viszontlátásra — mondta a nővér. Nyolc lépcsőn kell lemenni, s az ember leér a kertbe. Esett az eső, a férfi mégsem sietett. Lassan, elgondolkozva ment a kapu felé. Tudta, hogy ezek a boldogság percei, melyek ritkán térnek vissza egy ember életében. Vermes Iván
