Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-10-26 / 43. szám
9. oldal PILLANTÁS A JÖVŐBE Irta: VÁRKONYI ANDOR A taxi megállt, a sofőr morgott valamit, amiből az utas arra következtetett, hogy megérkezett. Gyorsan fizetett és gömbölyded alakjához képest aránylag fürgén gurult ki a kocsiból. Kényelmesen kocogott a kert keramitos utján a hatalmas épület kapujáig. Ott meglepetve állt meg: azt várta, hogy valaki feltartóztatja, igazolást kér. De sehol egy teremtett lélek! Meglepetése fokozódott, amikor belépett az előcsarnokba. A márvánnyal bori tott falak között is csend honolt: a puha szőnyeg, a rejtett világítás, a díszes oszlopok olyan előkelőséget sugároztak, melyhez hasonlót csak a legfényüzőbb szállók halijaiban látott hazájában. Már-már azt hitte, hogy rossz helyen jár, de egy tábla meggyőzte arról, hogy tévedésről szó sem lehet. Ekkor beszállt az egyik gyorsliftbe és felvitette magát az ötödik emeletre. Még néhány másodperc és az igazgató szobájának ajtaja előtt állott. Kopogott, mire az ajtó feltárult. Az igazgató — magas, szikár férfiú — nagy örömmel fogadta vendégét. — Isten hozott drága barátom — nyújtotta lapátnagyságu tenyerét —, el sem tudom mondani, mennyire felvillanyozott a telfonod, hogy itt vagy Amerikában, s rövidesen felkeresel. Mikor is láttuk egymást utoljára? — Ha jól emlékszem, öt évvel ezelőtt találkoztunk Genfben egy konferencián. Na, öregem — csóválta fejét mialatt elhelyezkedett a felkinált fotelben és rágyújtott egy szivarra —, ezt a meglepetést! Ha nem látom azt a táblát az előcsarnokban, amely közölte velem, hogy az Astra nevű állami börtön, azt hittem volna, hogy valami luxusszállodába kerültem. Mi történt? Hogy történt ez a . . . változás? — Hát kérlek — kezdte némi tűnődés után a házigazda — ha valóban nagyon érdekel e feltűnő változás oka, akkor az előzményekkel kell kezdenem. De talán . . . — Semmi de! — vágott közbe a vendég, aki nem volt más, mint Sven Prigsen, a stockholmi állami börtön igazgatója — nincs a világon semmi, ami jobban érdekelne ennél, hiszen ez a szakmám . . . ! Rajta hát, öregem, — halljuk a történetet. — Oké! — mondotta a szikár férfiú — aki nem volt más, mint John Whitecracker, az Astra nevű amerikai fegyintézet igazgatója — ime halljad tehát: vagy húsz évvel ezelőtt elkezdtek lázadozni a fegyencek. Jobb ellátást, jobb “lakhelyet”, jobb bánásmódot követeltek. E lázongásokat — kezdetben — fegyveresen vertük le, később azonban, amikor a Legfelsőbb Törvényszék a halálbüntetést eltörölte, az illetékes szervek rokonszenve is egyre inkább a fegyencek felé fordult. Lassan-lassan az a felfogás érlelődött meg bennük, hogy a szegény fegyenc is ember, s amiért valaki egyik embertársát megölte, azért még nem szabad vele túl keményen bánni! Éppen ellenkezőleg: meg kell mutatni a gyilkosoknak, hogy mi jók és nemesek vagyunk, mi segítjük őket abban, hogy esetleges lelkifurdalásaiktól szép és kellemes környezetben szabaduljanak meg. — Értem! — bólintott a stockholmi börtönigazgató — és mit tesznek az illetékes szervek az áldozatok hozzátartozóinak támogatása érdekében? — Egyszerre nem lehet minden kérdést megoldani drága barátom. Az áldozatokat mindenesetre eltemetjük — ennél többet pillantnyilag nem tehetünk. No de ne vesztegessük az időt elméleti kérdések tisztázásával. Lássuk, hogyan fest az uj börtönrendszer a gyakorlatban. Gyere, bemutatom neked az intézet egy részét. Néhány perc múlva egy rettentően hosszú folyosón baktatott a két férfiú. A folyosón minden lépésre ajtók nyiltak. Sven lenyomta az egyik ajtó kilincsét, mire az ajtó kinyílt. — Mi ez? — mondta elképedve a vendég — ezt az ajtót elfelejtették bezárni az őrök? — Mi az, hogy “őrök?” És mi az, hogy “bezárni?” — az igazgató arcára széles mosoly telepedett — itt nincsenek őrök és minden ajtó nyitva van. Egyébként ezen az emeleten azok a foglyok laknak, akik háromnál több embert gyilkoltak meg. Ennek a cellának a lakója például — nyitott be az egyik ajtón — egy Arthur Chips nevű fiatalember, aki egy egész családot — apát-anyát és két gyermeket — lőtt agyon. Most ebben a cellában üli le büntetését. Amint látod, a cella egy társalgóból, egy dolgozószobából, fürdőszobából és egy hálószobából áll. Ez a kép itt a falon Dürer: “Ádám és Éva büntetése” cimü remekműve, emlékeztetőül arra, hogy a bűn nem mai jelenség, hanem történelmi kategória. — Hm. Nálunk egy négyszeres gyilkos megláncolva ül egy kopár cellában; heti kétszeri böjttel és kényszermunkával súlyosbítjuk életfogytig tartó büntetését. — Nem kételkedem ebben öregem, de Svédország elmaradott állam. — Hol van az a modern Amerikától! — És . . . és . . . mit dolgozik ez a Mister Chips? Mert nyilván dolgozik, ha nincs itthon?! S ugv látom, ez a luxus . . . izé . . . cella . . . üres . . . GÖRBE TÜKÖR: F-O-G Doktor ur, segítsen rajtam . . . Félek . . . Hogy mitől félek? Szégyellem bevallani: attól félek, hogy lehivatnak a tanáriba . . . Tudom, hogy nevetséges, hiszen már jó ideje annak, hogy iskolába jártam, mégis félek . . . Hogy mikor jelentkezik ez a kényszerképzetem ? írás közben . . . Tegnap például leírtam ezt a mondatot: “Ilonka megígérte, hogy egyszer fel fog jönni hozzám.” — S mikor odáig értem, hogy “fog”, összeszorult a szivem és olyan érzésem támadt: “jaj, mindjárt jönnek értem és szólnak, menjek le a tanáriba, de azonnal! Természetesen tudom, hogy ki hivat. A magyartanárom, Cérna tanár ur. Azért nevezték Cérnának, mert olyan kövér volt, hogy alig tudott menni . . . S azt is tudom, hogy miért hivat. Össze akar szidni, le akar tolni . . . Azért akar letolni, mert nem azt írtam, hogy “Ilonka megígérte: egyszer majd feljön hozzám”, hanem azt: “Ilonka megígérte: egyszer fel fog jönni hozzám” . . . Cérna gyűlöli ezt a szót: fog . . . Nem, kérem, nem tudom kiverni Cérna tanár urat a fejemből . . . Képzeletben végig megyek a hosszú, rideg folyosón, a falra kifüggesztett tablók, díjnyertes rajzok, oktatótáblák alatt és újra rövidnadrágos kisfiúnak érzem magam ... A szivemben hallom a cipőm kopogását és nedves lesz a tenyerem, miközben lefelé baktatok a lépcsőn... A földszinten a tanári szoba ajtaja előtt megállók és legszívesebben elrohannék, ki az iskolából, a gyermekkorból vissza a felnőttek közé, de nem tudom megtenni . . . Akit egyszer lehivattak a tanáriba, annak mennie kell . . . Nincs mese ... — A fogoly valóban nincs ithon, de az nem jelenti azt, hogy dolgozik. Lehet, hogy ügyeit intézi a városban. A szabályok szerint este tiz óráig minden fogoly szabadon járhat-kelhet a külvilágban. Este tízre mindenki pontosan haza is tér. Aki késik, azt komolyan megdorgáljuk. Másnap a reggelihez nem kap sem jammet, sem mézet, sem vajat. Sven Prigsen, a stockholmi börtön igazgatója elgondolkozva nézett maga elé. — Az ellátás — folytatta az igazgató — körülbelül olyan, mint a Hilton szállodában. A beteg foglyokat a legkitűnőbb kezelésben részesítjük A vetítőteremben a legújabb filmeket mutatjuk be, aki azonban kényelmes, az a saját cellájában élvezheti a színes televízió műsorait. Ilyen körülmények között aztán nem kerül sor lázadásra, tüntetésre, erőszakoskodásra. A gyilkosok, a fegyveres rablásokért elitéit betörők, a nők elleni erőszakért bünhődők, — szóval ezek az urak paradicsomi l>ékességben élnek itt. Ezzel — amint látod és tapasztalod, öregem —- sikeresen kifogtuk a szelet a vitorlákból! Tiz éve — amióta az intézet élén állok — egy fikarcnyi lázadás nem sok, de annyi sem volt e falak között. — E ... e ... ez mindenesetre örvendetes eredmény ... izé ... és hogy álltok úgy általában a bűnözéssel? Leapadt legalább valamelyest a nagy bünhullám, amelyről annyit olvastam Stockholmban ? Az igazgató elkomorodva csóválta a fejét. — Sajnos nem! — mondta halkan — éppen ellenkezőleg: a bünhullám sohasem látott magasságba szökött fel. Főleg a gyilkosságok, a fegy veres rablások és a nők elleni erőszakoskodások terén nagy az emelkedés ... — Érdekes. És mi ennek a jelenségnek a magyarázata ? — Egyszerűen az, hogy ebben a börtönben tartjuk az ilyen bűncselekményeket elkövető bűnösöket. És mindenki ide akar bejutni, kérlek! “Bújj be!” — kiált ki Cérna tanár ur. — “Remélem, tudod ,hogy miért hivattalak?” Nem felelek, nem is tudnék felelni mert újra magamon érzem a magyartanárom tekintetét Lesütöm a szemem, mert nem akarok belenézni az ő szemébe, abba a hideg, szürke golyóba, amely rámnéz és mégis átnéz rajtam . . . “Azért hivattalak — mondja haragosan Cérna tanár ur — mert azt Írtad: “Ilonka megígérte: egyszer fel fog jönni hozzám!” Fog! Tudod, mi a fog? Eí itt ni! — S nyitott szájára mutatott . . . Uramis ten, mekkora fogak! Micsoda őrlő- és tépőfogak! Ijedten hátrálok és közben összehúzom magam, hogy be ne kapjon . . . Aztán megpróbálok vitatkozni vele, de hiába. Dadogva, zavarosan elmesélem, hogy mi minden történt velem azóta . . . . Eldicsekszem a könyveimmel, elmondom, hogy mit irt a stílusomról egy neves, szavahihető kritikus, de tudom, hogy hiába beszélek . . . Cérna tanár urat ez nem érdekli . . . Mutatóujjával a fogát bökdösi és közben azt ordítja: “Fog! Ez a fog!” Segítsen rajtam, doktor ur .. . Segitsen rajtam hogy végre megszabadulhassak a kényszerképzetemtől ... ön tehát azt ajánlja, hogy keressem fel a régi iskolámat és nézzek be a tanáriba . . . Lehet, hogy igaza van, lehet, hogy ott a helyszi nen rájövök arra: milyen nevetséges vagyok ... Köszönöm a tanácsát, doktor ur . . . Egy hónap múlva jelentkezem . . . Feltétlenül . . . * fc # — Azért jöttem, doktor ur, hogy megmondjam: használt a tanácsa Ott voltam a régi iskolámban és azóta ritkábban jelentkezik a kényszerképzetem . . . Olykor-olykor még előfordul, de mostanában már csak akkor hivat Cérna a tanáriba, ha “És”-sel kezdem a mondatot . . . Különben jól vagyok . . . Mikes György 1 i
