Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-10-19 / 42. szám
13. oldal Gondolatok a női korról Irta: SZABÓNÉ LÉVAY MARGIT — Hatvanéves.korban kezdődik az élet! — hirdetik angolnyelvü folyóirataink, bolonditván a hiszékenyeket. Elgondolkozom ezen a rossznyelvü állításon. Rossznyelvünek nevezem, mert hízelgés. Igaz, kelthet kellemes benyomást a hatvanéves nő, de hogy az élet kezdetét mutatná! Még a legápoltabb sem. ötvenéves korban még megesik hogy negyvenévesnek néz ki valaki. Megtörtént velem is. De az ötven év utáni tiz év már látható nyomokat hagy. Asszonyosabbá lesz az alak; nem hízás a méret ugyanaz, és mégÍ3 mássá lett formában: Végétért a szoborszerü szépség. A hatvan év betöltése után egy-két év nem nyom a latban; hatvanéves, mig be nem tölti a hetvenet. Még a hetvenéves nő is, ha szellemileg konzervált, öt-hat éven át titokban tarthatja korát. Édesanyámon, aki 81 évet élt, vettem észre hogy a hetvenötödik születésnap betöltése: határ. Nem akadály a továbbmenetelre, csak figyelmeztet: az ezutáni ut már nem lesz olyan könnyű, mint volt az eddigi. Vigyázz, vigyázz, mert hanyatlóvá lesz az élet. Még színesek a naplementék még ragyogó a napkelte, de egy tyuklépéssel rövidebb lesz minden napod, még az időszerinti leghosszabb is. Csodálatos észrevét! A harsány kacagás halk nevetéssé válik, mig lassan, lassan a nevetés is egy kedves mosoly lesz. Még a hang hordozása, színe csengése is megváltozik — érezhetően, és észrevehetően. A virágjában szép asszonyarc, melyen a tavasz üdesége, a nyár számtalan igézetes változata keltett bámulatot, és szerelmet is a szívben, hervadni kezd ... A tüzesen ragyogó szemek mely az ajkak helyett is beszél, alkonyba hajló enyhe napsütés . . . mereng ... az élet hidján állva, amelynek oly közel van már a vége, ha nem látja is, érzi. S mily áldás hogy csak érzi, de nem látja! Ez a léthatatlanság élteti. Mosolyog szelíden -a messzi ifjúságra melyben emlékeinek képeit kutatja ... A vigasz! Adoniszt sem, kerüli el a minden virulást megsemmisítő — tél. Minden kornak megvan a maga sajátos arca és szelleme, de nehéz felismerni annak, aki nem él lelki életet. Két élet-pályámon volt alkalmam megfigyelni a lelkileg konzervált és a szépészeti szalonokban kikészített arcok közötti különbséget. Szépek! Szembetűnő szépek, de nem ők. Csodálatos valóság! Nem csak külsőleg, de belsőleg: egyéniségükben is mássá lesznek. Egy művészien átfestett álarc a lelkiség képmásán. Házaisszonyokról, polgári feleségekről, lányokról van szó itt, és nem művésznőkről akiknek művészetük kelléke a festett arc és ajak, az árnyékolt szemek és a hosszú szempillák-. Nincs szebb a természetes szépségnél! A koros hölgyeknél is, ha megérzi, hogy “ékes korona a vénség.” Önmagát csalja aki azt hiszi, hogy a festett haj tagadja a korát! Nem! Talán a férfi szemnek! De nem a női szemnek. Érdem az öregkor. S azt átmázolni megcsúfolása az érdemnek. Érdekes észrevét hogy a hetvenöt év nemcsak az emberi életkorban jelent fordulatot, de a hírlapok létezésében is. Két napilapunk betöltötve 75 szolgálati évét, pár év' múltán megszűnt napilap lenni; belefáradt a mindennapi szolgálatba, csak egyszer jelenik meg hetenként. Ugyanígy folyóiratunk is; 75 éven keresztül havonként jelent meg; két év óta csak negyedévenként keresi fel a testvéreit. Megöregedtek “ők” is, nehezükre esett a beszéd is, a járás is, mint az ellustult öregeknek. Sajnos, nem élhető meg magas kor megöregedés nélkül". Aki soká akar élni, annak számolnia kell az öregség terhével, különösen, ha nem készült fel lelkileg. Csak lelki felkészültséggel marad élénk a szellem és munkaképes az elme, amikor nem a test szolgáltatja az energiát, a több erőt, hanem a lélek; a lélek ereje tartja fenn a test képességeit is. A lelkiség tudja azt is, -hogy az ősz haj tisztaság, a festett haj ledérség. A lelki és a természeti élet párhuzamos haladása nemesség. S aki ettől az igazságtól elszigetelten élt, öregségében nyögve bánja meg. TÖRTÉNETEK HIRES EMBEREKRŐL Arthur Rubinstein, a világhírű zongoraművész meséli: —A hallgatóság reakciója sohasem hagy hidegen, nem hiszem, hogy ez bármelyik előadóművész számára is közömbös volna. Éppen ezért tartom érdemesnek az alábbi történetet: — Egy Ízben New Yorkban adtam koncertet és annyi jegy kelt el elővételben, hogy még a színpadra is állítottak fel székeket. — Amikor a hangversenyt, számos ráadás után befejeztem, a közönség lelkes tapssal jutalmazta szereplésemet. Végülis, a taps olyan állhatatos volt, hogy mégegyszer kimentem, hogy meghajlással köszönjem meg az ünneplést. — Miközben a színpadon végigmentem, észrevettem, hogy az ott ülök egyike, egy idős hölgy, megpróbálja felvenni kabátját, azonban nehézségei vannak. — Európában születtem — (Rubinstein Lengyelországban született — Szerk) —, ahol az emberek különlegesen udvariasak az idős hölgyekkel szemben. Nyomban odaléptem tehát ehhez a hölgyhöz és felsegitettem kabátját.. — A közönség olyan tapssal jutalmazta ezt az apró udvariassági gesztust, amely felülmúlta azt a tapsot, amelyet szereplésem jutalmául kaptam. — Azt hiszem, ez volt életem legnagyobb közönségsikere. ☆ ☆ ☆ Eleanor Roosevelt, F. D. Roosevelt amerikai elnök felesége, akárcsak férje, a politikai kampánystratégia mestere volt. Egy ízben a következő tanácsokat adta azoknak a feleségeknek, akiknek férje közhivatalra pályázik: — Mindig légy pontos. A kampány alkalmával ne legyenek külön, személyes útjaid. Bármi történik is a kampány alkalmával, titkold el, ha kellemetlenül érint. Készülj el arra, hogy férjedet sértegetni fogják és készülj el arra, hogy férjed esetleg — vesz if. — Minél kevesebbet beszélj. Tedd azt, amit a kampány managere mond, pontosan kövesd utasításait. Amennyiben autós felvonulásban veszel részt, dőlj hátra a kocsiban, hogy az emberek láthassák fejedet. Ne feledd: az emberek nem rád, hanem férjedre szavaznak! — Ha nincs szükség rád, nyomban tűnj el a színről és ne nyüzsögj. (A fenti tanácsokat talán nem lenne hiábavaló néhány mai politikus-feleségnek elolvasnia és megszívlelnie. — Szerk.) AZ ELŐRELÁTÓ HABSBURGOK Alexander Girardi, a századfordulói Bécs kedvelt jellemkomikusa, magánéletében is notórius mókamester volt. Egy délután izgatottan jelent meg törzskávéházában, levágta magát szokott karszékébe, kávét rendelt, dupla habbal és kuglóffal, kifújta magát, aztán széles gesztussal rákezdte. — Képzeljétek, mi történt velem! Kora reggel levegőzni indulok a Práterbe, s egyszer csak az utmenti árokból, amely egyenesen a Duna-csatornához vezet, kiáltásokat hallok: — Segítség! . . . Segítség . . .! — Rohanok a hang irányába, odaérek, minden hajam szála az égnek mered . .. Kit látok az árokban? Na kit? Nem találjátok ki, ha megfeszültök is . . . Lipót Salvátor főherceg őfelségét. Igenis, ő feküdt az árokban, ő kiabált segítségért. E'iső pillanatban halálra dermedtem, aztán megembereltem magam, leguggoltam hozzá s megszóiitottam: — Császári felség — mondom neki mély alázattal —, hogyan méltóztatott ide kerülni az árok fenekére ? — Jaj, kedves Girardi — mondja ő erre finoman nyöszörögve —, leestem a lovamról, kificamítottam a lábamat, kérem, telefonáljon a palotámba hogy küldjenek kocsit értem és addig is, legyen szives, húzzon ki az árokból!... — Hódolattal föléhajolok, nyújtom a kezemet, kihúzom, gyöngéden lefektetem az árokpartra rohanok telefonálni, visszarohanok, s tisztelettel ott strázsálck őfelsége mellett, mig a hintó megérkezik. Jön az udvari hintó, őfelségét besegítjük, biceg, sziszeg, beszáll, kegyesen kezét nyújt s poljgári egyszerűséggel azt mondja nekem: — Köszönöm, kedves barátom, nagyon köszönöm ... Azzal a zsebébe nyúl és elegáns mozdulattal kihúz egy aranyórát, s átadja: — Tessék — hálám jeléül! És elhajtat. — Én meg csak állok, kezemben az órával, s mélyen meghatva bámulok őfelsége után. Aztán felkattantom az óra fedelét s szemem-szám eláll a csodálkozástól. Képzeljétek, mi volt az óra fedelébe vérve...! El sem tudjátok képzelni Az óra fedelébe gyönyörű kalligrafikus betűkkel, ez volt vésve: “Az én kedves életmentőmnek, Alexander Garirdinak, hálás szivvel — Lipót Salvátor Főherceg.” Hogy milyen előrelátók ezek a Habsburgok ... MESE: A BÖLCS BÍRÓ Egy szegény ember a vásártéren bandukolt, hátha akad valami munkája. Éhes volt nagyon, és amint elmegy a pecsenyesütő sátra előtt, meg nem állhatja, hogy oda ne menjen a tűz közelébe, hogy a pecsenyének legalább az illatát szívja magába, mert pénze bizony nem volt, hogy egy adagot megvegyen. Száraz kenyerét húzta elő tarisznyájából és azt rágta a pecsenyeszaghoz. Észrevette ezt a szakács és követelte a pecsenyeillat árát. Csak ner gondolja az ember, hogy ingyen lakhat jól az v pecsenyéjének gőzével! A szegény ember persze nem tudott fizetni, hát biró elé mentek. A biró azt mondta: — Majd én fizetek a szegény ember helyett — ezzel elővette erszényét, megcsörgette a pénzdarabokat és igy szólt: — Te a hús szagát adtad, most a vendéged a pénz hangjával fizetett. Elmehetsz. SZABÓN t. LtVAV MARGIT 1
