Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)

1972-10-19 / 42. szám

5. oldal LONDONI PANORÁMA: SZÍNES ablaküvegek Irta: HALÁSZ PÉTER Nem múlik el hét Angliában anélkül, hogy valamilyen csoport, érdekképviselet, testűiét, a világ minden részéből érkező képviselőkkel, kon­ferencián ne találkoznék. Az ér­tekezletek egyrésze fontos és joggal tart számot nemzetközi érdeklődésre, akadnak azonban bőséggel olyanok is, amelyek je­lentősége csak viszonylag kis szektorra korlátozódik, a bűvé­szekére például, akik a közel­múltban tanácskoztak London­ban. Kívülálló nehezen képzeli el, hogy miről tanácskoznak zárt ajtók mögött a világ bűvészei, akikről köz­tudomású, hogy érthető gonddal őrzik saját trükkjei két, feltehető azonban, hogy inkább ér­dekeik védelmében vonták szorosabbra soraikat, s nem mágikus tapasztalatcserével töltötték ide­jüket. Nemrég az uriszabók konferenciáztak London­ban s őket nem sokkal később a tenyér jósok kö­vették, majd a gomba-specialisták. A nemzetközi tanácskozásokról minden eset­ben megemlékeznek a lapok, jelentőségük ará­nyában. Mig a spiritiszta médiumok szimpóziuma is megkapja a maga nyolc-tiz sorát a Times-ban (és ugrató-hangu humoreszkjét a Guardian ban), a nagy légitársaságok képviselőinek évi találkozó­járól már nyolc oldalas külön melléklet jelent meg a Timesban. De ha a lapok egyetlen sort sem imának ezekről a colloquimokról, én akkor is ér­tesülnék róluk, minthogy — úgy tűnik — csak­­nemkivétel nélkül mindegyikre érkezik valahon­nan barátom, vagy ismerősöm. Az előrelátók két-három érkezésük előtt érte­sítenek, mások csak akkor telefonálnak, amikor megjöttek. Könyvtárosok és pszichiáterek, im­presszáriók és mikrobiológusok — mind jobban találkoznak egymással Ottawából és Melbourne­­bői, Seattleből és Caracasbóí. Úgy látszik, hogy London a nemzetközi konferenciák gócpontja, s bár ez rám, a világméretű forgalom perifériáján meghúzódó személyre is bizonyos kötelezettséget ró és készenléti állapotban tart, őszinte örömmel regisztrálom az értekezletek számának évről-év­­re való növekedését. A világturizmus káprázatos iramú fejlődésé­ről tömérdek cikk és szak-tanulmány lát napvi­lágot, de az, hogy a nemzetközi értekezletek kor­szakát éljük, kevésbé került a figyelem fókuszá­ba. Pedig fontos körülmény. A ma turistája ugyanis a holnap értekezője. Sőt, megkockáztat­nám az állítást, hogy a turista olykor, mint az elkövetkező konferenciák színhelyének felderi­­tője érkezik, előőrs, szállás-csináló. És ez töké­letesen rendben is van, a dolog igen örvendetes A turista őgyeleg, nézelődik, az értekező azon­ban előbbre viszi a világ ügyét, esetleg csak pa­rányi lépéssel, alig-alig kimutathatóan és szűk keresztmetszetben, de mégis. Nagyon helyes az, ha találkoznak egymással az uriszabók, a magán­detektívek és a röntgenológusck a világ minden részéből és azzal is egyetértek, hogy Londonban találkoznak egymással. London, a maga toleráns és minden furcsasá­got magátólértetődő természetességgel tudomá­sulvevő modorával és atmoszférájával a világ­­szervezetek ideális színhelye. Ezekben a napokban éppen a kedvenc konfe­renciám pereg Angliában, s bár személyesen, saj­­os, kevés közöm, van hozzá és még csak vendég­ként sem ülhetek be időről-időre sajtókarzatára, minthogy úgynevezett vándor-konferenciáról van szó, amelynek résztvevői New Yorkban töltik az egyik napot, Canterburyben a másikat, Oxford­­ban a harmadikat, a kiszivárgó híreket mégis ér­deklődéssel követem. A colloquiumot rendező nemzetközi testület ne­ve : Corpus Vitrearum Medii Aevi, résztvevői res­taurátorok, művészet-történészek, iconográfusok, ugyancsak a világ legkülönbözőbb országaiból — szakemberek, akik nek az a hivatásuk, hogy hires székesegyházak és kevésbé ismert kis kápolnák ősi, festett ablaküvegeit megmentsék az enyészet­től és megőrizzék az utókor számára. Amióta ennek a világtanácskozásnak fejlemé­nyeit követem, hangulatom derűsebb és bizako­dóbb. Úgy is mondhatnám: erőteljesebben bízom az emberiség jövőjében. Történelmi jelentőségű és értékű épületek—az évszázadok során reájuk rakódott szennyes réte­gektől való — megtisztításának programját And­ré Malraux kezdeményezte, amikor Franciaország kultuszminisztere volt. Az angolok követték a francia példát. Mosással, homokfúvással eltávolí­tották áz épületekről a koromnak, algának, ga­lambpiszoknak vastag rétegeit és ezzel nemcsak helyreállították egykori szépségüket, de megmen­tették az elkövetkező századokra is. A lerakódások alatt az enyészet romboló erői tíz­ezres gyorsasággal hatnak. Az első angliai épü­let, amely a restauráló munka nyomán vissza­nyerte hajdani pompáját, a hires yorki katedrá-VIDÁM SAROK ELSŐ ÓRA Első óra az uj tanévben. A tanító néni füze­tet vétet elő velük. — Gyerekek, ez a kis füzet arra kell, hogy a legfontosabb dolgokat beírjátok magatoknak. Utána elmondja a legszükségesebb tudnivaló­kat. Később kíváncsian néz bele a füzetbe: — Hadd látom, mi nálad a legfontosabb? Ezt olvassa: “Fél tizenkettőkor haza lehet menni.” MÁR KÉSŐ ... Szeplőczi a vállalati mulatságon karonfogta a büfében darvadozó Durcsák Jenőt: — Jöjjön fiatalember, bemutatom a kislá­nyomnak. — Ne fáradjon velem, Szeplőczi kartárs . . . Mi már szakítottunk. ADÓHIVATALBAN Egy kereskedő felmegy az adóhivatalba. Min­denkinek udvariasan bemutatkozik. Végre az egyik tisztviselő megkérdi tőle: — Mit óhajt, kérem? — Semmit. — Akkor miért jött? — Meg akartam ismerni a társaimat, akikkel megfelezem a jövedelmemet... GYEREKSZÁJ Az 5 éves kislány megkérdi a mamáját: — Anyu, ti hány éves házasok vagytok a pa­pával ? — 12 éves házasok. — Szörnyű! És mennyi van még hátra? EGY FILOZÓFUS NAPLÓJÁBÓL — Minél többet tudunk, annál többet felej­tünk. Minél többet felejtünk, annál kevesebbet tudunk. Minél kevesesebbet tudunk, annál keve­sebbet felejtünk. Minél kevesebbet felejtünk, annál többet tudunk. Miért kell tehát annyit ta­nulni ? Kiss Vince HaMas Ptter lis. S a pazar gótikus székesegyház falaival együtt helyreállították hires középkori színes ab­laküvegeit is — úgy ragyognak, mint az áttet­sző ékszer, amikor napfény süt rájuk, olvadt aranyrubin, azúr, s olajzöld színek káprázatos zu­­hataga vonja fényözönbe a katedrális belsejét. Az ablakok letisztításakor azonban megállapították: az üveg romlása, pusztulása előrehaladott stádi­umba jutott, s ha meg akarják menteni, akko; egyes táblákat ki kell emelniök kereteiből és mú­zeumi módszerekkel a feltételeknek megfelelően kell biztonságba helyezniük. Hogyan lehet tehát megmenteni a világ összes festett középkori ab­laküvegeit? Ebben az ügyben konferenciázik most Angliában a Corpus Vitreanum Medii Aavi A restaurátorok a fizikusokkal és optikusokkal karöltve bámulatosan okos készüléket szerkesztet­tek a festett üvegen hajdan meglévő, de az idők során eltűnt és olvashatatlanná vált Írások olva­sására. Nem lehetett belenyugodni abba, hogy az üzenetek, amelyeket ezek a középkori templomok tartogattak elkövetkező nemzedékek számára mindörökre elvesszenek, anélkül, hogy a szöveget az ablakokról lejegyezték s rögzítették volna. Fel­fedezték, hogy az eltűnt irás nyomai félhullám­­hossznyi fénytávra ott vannak az ablakokon, oly optikát kell tehát készíteni, amelynek segítségé­vel láthatóvá válik a láthatatlan. Megoldották a feladatot s az elillant írást mégegyszer, utoljára — utolérték. A konferencia résztvevői elhatározták, hogy olyan könyvek sorozatát publikálják, amelyekben bemutatják az egyes országok középkori ablak­üvegeit. Többszáz ilyen kötetet jelentetnek meg: harminc kötet tartalmazza a Nagy Britannia-i ablakokat, huszonöt a franciaországit, tizenöt a németországit, négy az ausztriait, három a bel giumit és kötetek készülnek az olaszországi, len­gyelországi, csehszlovákiai középkori üvegek áb­rázolására és ismertetéseire az Egyesült Államok múzeumaiban őrzött üvegek bemutatására. Sok­éves program, nemzetközi együttműködésre ala­pozva. y Nap nap után tanácskoznak tehát ezen a héten Yorkban és Canterbury ban és Oxfordban a Cor­pus Vitrearum Medii Aevi tagjai és tervezik programjukat. És ez az, ami engem, az újságolva­sót, az értekezletről szóló rövid hírek figyelem­mel kísérőjét bizakodással és hangulattal tölt el. A nemzetközi tanácskozások angliai menet­rendjén szerepelnek szép számban olyan konfe­renciák, amelyek jelentősebbek és fontosabbak. Orvosok uj gyógymódokról cserélik ki tapasztala­taikat, környezet-védelmi szakemberek azt vitat­ják, hogyan kellene megmenteni a szennytől a folyókat, a tengereket, s a levegőt, állatvédők pedig pusztuló speciesek érdekében emelik fel szavukat. De ha vannak is hasznosabb világérte­kezletek, a középkori templomablakok megmenté­sére gyülekezett szakemberek tanácskozásánál jelképesebbet nehéz elképzelni. Tömérdek gond, viszály, brutalitás és kímé­letlen erőszak veszélyeivel szemben olykor a föld­golyó s rajta az emberiség szinte reménytelenül védtelennek és törékenynek tűnik. Hogyne volna biztató az, hogy vannak- komoly és nagy felké­szültségű és bölcs emberek, akik nem csak ennek a törékeny világnak a jövőjében bíznak, de szen­tül hiszik, hogy megmenthetők a jövő nemzedé­kek számára továbbadhatók még a festett, szí­nes ablaküvegek is. Hiszen mi mindent élt át az emberiség az elmúlt századokban és ezek a kö­zépkori színes üvegek még mindig itt vannak ve­lünk. Pazar színekkel halk és csöndes jeleneteket ábrázolnak. Mint a tizenharmadik századból való köralaku színes üveg a canterburyi katedrális­­ban: Szent Márton megosztja köpenyét a nincs­telennel. S a többiek is mind, életnek és ember­ségnek ilyen egyszerű példái. Régi, varázslatos ablaküvegek, amelyeken át — aki akar és aki hisz az emberben — a jövőbe lát.

Next

/
Oldalképek
Tartalom