Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-07-13 / 28. szám
3* OLDAL MAGYAR HÍRADÓ LONDONI LEVÉL: A MAGÁNYOS HAJÓS Irta: HALÁSZ PÉTER Legutóbb, amikor az angol televízióban Vickernek, a híres utazó-riporternek egy félórás filmriportját néztem Ördögszigetről, a fancia Guiana északi partvidéke fölötti hírhedt büntetőtelepről, amelyen a tizenkilencedik század második felétől a huszadik század ötvenes éveiig oly sok fegyenc töltötte (az esetek legnagyobb részében holta napjáig) bebizonyított — vagy be nem bizonyított — bűnéért rámért büntetését, elképesztően szörnyűséges szenvedések közepette — fölvillan bennem a gondolat, hogy e lakatlanná vált sziget kísérteties atmoszférájának a cella-üregek sötét poklának, az emberi gyötrelem e kihalt s kihűlt lidérc-szinhelyének érzékelését a riporteri zsenialitásnak legmagasabbrendü ábrázoló-ereje is láttathatja-e olyan hitelesen és megrenditően, mint a filmfelvevőgépnek egyetlen széles pásztája az ideg-dermesztő táj fölött ? Felvetődött bennem. a töprengő kérdés, hogy mióta a kép a televízió utján a riportot, az ujsággot, az eseményt mind több és több lakásban mindennapos és személyes élménnyé teszi, a szó ereje, nyomtatásban, vagy kimondva, töretlen maradt-e ? Versenyképes lehet-e a televízióval ? Lehet-e láttatni még nyomtatott betű és hang utján úgy, ahogyan maga a kép láttat? Vicker lencséje egy üreget közvetít a televízió képernyőjére s Vicker hangja szárazon közli, hogy ez az a cella, amelyben Dreyfus kapitány négy esztendőn keresztül sínylődött. A szó leírhatja, a kép megmutatja. Egyenlő-e még ez a verseny? Mit ró a hagyományos eszközökkel dolgozó riporterre, akinek nincs filmfelvevőgépe, s aki — amit közöl —, nem a televízió képernyőjén közli? Ezekben a napokban történik valami az Atlanti-óceánon, ami válaszként szolgál erre a töprengésre. Maga az eset, különböző ironikus mellékzöngéi miatt mindenképpen figyelemreméltó és feljegyzésre érdemes. Az egyszemélyes jachtoknak arról a versenyéről, amely ezekben a napokban folyik az angliai Plymouth-tól az amerikai Rbcde Island államban lévő Newportig az Atlantióceánon át, természetesen hirt adott a világsajtó és a közvélemény figyelemmel kiséri. ötvennégy különböző méretű, súlyú vitorláshajó és a verseny-szabályzat értelmében mindnek egyetlen, kisérő nélküli, magányos hajósa: 21 angol, 13 francia, öt amerikai, négy olasz, három lengyel, három nyugatnémet, két ausztrál, egy holland, egy cseh és egy belga. A negyedik Atlanti-verseny ez, az első 1960- ban rendezték és öt résztvevője volt, a másodikat 1964-ben, erre már lő hajós nevezett be, a harmadikon, 1968-ban 35 hajó indult, s a mostanin 54, köztük néhány női hajós is. Az elsőt a hires angol hajós, Chichester nyerte 40 napos átkeléssel, a másodikat a francia Tabarly 27 nap alatt, a harmadik versenyen Geoffrey" Williams kelt át elsőként az óceánon 26 nap alatt. Chichester, a tengerek szenvedélyes vándora, ezen a versenyen is résztvesz, immár túl hetvenedik életévén, betegeskedésben töltött esztendő után, orvosainak tanácsa ellenére. Becslés szerint e negyedik verseny győztese húsz nap alatt ér át Angliából az amerikai partra. Az Atlanti-óceán tizenkét esztendő alatt kisebb lett, a magányos áthajózás veszélyei és megpróbáltatásai sokkal kevésbé riasztók, ezt a két tényt bizonyítja az, hogy az átvitorlázás ideje csökken, a versenyen résztvevők száma pedig növekszik. Ebtől az á következtetés vonható le, hogy minden vállalkozás esélyeinek megítélése és azután maga a megoldás pszichológiai tényezők függvénye. Amióta az ember kinyújtotta karját a világűr felé és televíziójának képernyőjén a Holdon sétáló embereket figyelt és rádiókészülékéből a Holdról érkező emberi hangot hallott, az Atlantióceánon való átkelés, magányosan, vitorláshajón, kisebb jelentőségű vállalkozásnak tűnik, mint amilyennek 1960-ban látszott. És ezzel hadd térjek rá az ironikus motívumra, amelyre utaltam és a válaszra, amelyet a hagyományos riport és televizióriport, tehát szó és kép ábrázolóereje közti töprengésemmel kapcsolatban: meglelni véltem. Az ironikus motívum a következő: a most folyó jacht-versenytt az Atlanti-óceánon, az “Observer” cimü angol lap rendezte, tehát mintegy az “Observer” égisze alatt történik. A versenyre benevezett egy angol újságíró is: Murray Sayle. Ez az újságíró egyáltalában nem gyakorlott hajós, néhány órányi leckét vett navigációból, vitorla-kezelésből. Egyszemélyes hajójára, a “Lady of Fleet”-re magával vitt egy írógépet, egy rádiótelefont és egy kis generátort, amely arra szolgál, hogy időről-időre feltöltse rádiótelefonjának akkumulátorát. Murray Sayle, aki se vitorlázó, se navigátor, nemcsak arra vállalkozott, hogy magányosan átkel az Atlanti-óceánon, de szabad óráiban megírja riportjait és azt rádiótelefonján naponta lediktálja a londoni Times szerkesztőségében ülő gépirónőnek. Az “Observer” által rendezett tengeri verseny helyszíni riportjait tehát naponta elolvashatják a Times olvasói. 0 versenyzők között az egyetlen ujságiró. Az “Observer” ennek a benevezőnek érthető módon — egyáltalában nem örült. De milyen jogcímen tilthatta volna el a versenyen való részvételtől? Az átkelés nem veszélytelen. Meteorológusok szerint az évszázad legnagyobb méretű jéghegyáramlata várható ezekben a hetekben az Észak- Atlanti-óceánon és a sodrás olyan erejű, hogy a jéghegyek sokkal mélyebben nyomulnak be a tenger déli régiójába, mint más esztendőkben. Murray Sayle-t azonban ez nem riasztotta viszsza, mint ahogy attól se riadt vissza tavasz, hog részt vegyen a Mount Everest-expedición (pedig nem gyakorlott hegymászó) vagy hogy más alkalommal napokat töltsön egy délamerikai guerilla-csapat dzsungel-táborában. Miért csinálja ezt Murray Sayle, miért vállalkozik ezekre az életveszélyes feladatokra? Senki ysem küldi, senki sem biztatja rá. Kizárólag azért, mert Murray Sayle-nez ez az újságírói filozófiája: a higgadt, leiró, távlatból szemlélő riport műfaja halott, a riporternak többé nem azt kell közölnie, hogy valami milyen, milyennek látszik, hanem az érzést kell átsugároznia, fájdalmat, veszélyt, küzdést, az emberi harcot, viszontagságot, megpróbáltatást. A riporternek éreznie kell, hogy az olvasó együtt érezhessen vele. Aki nem képekkel, de szavakkal dolgozik, annak sorsról kell tudósítania, igen, mindig az emberi sorsról, az átélés őszinteségével. Ez az, amiben a szó legyőzhetetlen. A filmfelvevőgép lencséje, bármily szubjektív szándék irányítja, mégis, mindenkor művi szem marad, mechanikus áttételek utján működik, a kép nem áramlik át idegeken, ereken, a vér forró ritmusa át nem hevíti, a kép megjelenik, de a szó az eszméletben születik. Hegyekről, völgyekről, tájakról, a szemléltethetőről valószínűleg verhetetlen ül jobban tudósit a televízió és Dreyfus kapitány hajdani celláját az Ördögszigeten megcáfolhatatlanul vetíti a képernyőre: ez volt az az üreg, amelyben esztendőkön át ártatlanul szenvedett. De itt most meg kell állnom egy pillanatra. Ártatlanul? Erről a felvevőgép nem tudósit. Föl se háborodik. íme, ez volt a cella, közli hitelesen. És ezek voltak a többi cellák, a földalatti kazamaták, az üregek, a váj átok, a sziklás partvidék, ez volt tehát az Ördögsziget. Megjelenitheti-e ily hitelesen a leirt, vagy kimondott szó? Muray Sayle a maga vállalkozásaival s most magányos utjával az Atlanti-óceánon át, azt akarja bebizonyítani, hogy igen. Sőt, többre képes. Vállalkozásai természetesen végletesek, szélsőségesek, de a nagy kísérletezők rendszerint szélsőséges módszerekkel demonstrálják az átlagos igazságot. A riporter természetesen nem lehet jelen mindenhol és nem vehet részt minden eseményben, de amiről tudósit, legyen az az életnek bármilyen szektora és az emberi sorsnak bármilyen rendeltetése, arról átérzéssel jelentsen. Ne az elfogulatlan riporter sorsát élje és írja, deazokét, akikről tudósit. Érezze át örömeiket, fájdalmaikat. Senki sem hiheti azt, hogy a kép nem tud hazudni. A kép ugyanúgy manipulálható, mint a szó. De hogy a képtudósitásnak a televízió utján való elterjedtsége és általánossá válása egyúttal a szó igazságának és értékének minden eddiginél nagyobb próbatételét jelenti, az bizonyos. Lehet, hogy Murray Sayle, a gyakorlatlan hajós sohasem jut el a Lady of Fleet fedélzetén a newporti kikötőbe. Talán arra kényszerül, hogy rádiótelefonján SOS-jeleket adjon s fedélzetére veszi egy óceánjáró hajó. De mindaddig, amíg folytatja magányos küzdelmét, viharok és jéghegyek között, önként vállalt sorsáról az igazat jelenti. Mi többet várhat a közönség a riportertől ? S a riporter önmagától ? Thursday, July 13, 1972 SZILÁNKOK DICSEKVÉS — Az e3te a sötét külvárosban öt mindenre elszánt alakkal találkoztam. — Megijedt? — Miért ijedtem volna meg? Én vagyok a vezérük. PANASZIRODA — Naponta legalább száz panaszos levél érkezik hozzánk a fogyasztóktól. Természetesen minden levél nyomán azonnal intézkedünk. — Megszüntetik a hibákat? — Dehogy. Nekünk csak ügyesen fogalmazott válaszlevelekre van kapacitásunk. SZÜLŐI TISZTELET — Azért, mert négy évvel fiatalabb vagyok nálad, megkövetelem, hogy mamának szólíts! — mondta az ifjú asszonyka férje első házasságából származó lányának. RIADALOM Riadalom a strandon. Egy férfi kétségbeesetten kapálódzik a vízben. — Hol van ilyenkor az úszómester? — kérdezik izgatottan a fürdőzők. — Én vagyok az! — hangzik a vízből. — Sajnos, protekcióval kerültem ide, nem tudok úszni! PÉNZ Kovácsék nem tudtak megegyezni, hogy kinél legyen a pénz, ezért közös megegyezéssel már a fizetés napján elköltik az egészet. MEGHATÁROZÁS A londoni banktisztviselő bemegy a főnökéhez, fizetésemelést kér— Ennyiből igazán nem lehet ugrálni — Felhívom figyelmét — mondja az igazgató, — mi könyvelőnek vettük fel, nem kengurunak.
