Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)

1972-09-07 / 36. szám

I8. QL'DAL MAGYAR HÍRADÓ Thursday, September 7, 1972 LONDONI RIPORT: AZ UJ VÁRHADNAGY Irta: HALÁSZ PÉTER Az angol honvédelmi minisztérium illetékes fő­osztálya az ügyhöz méltó komolysággal, ugyan­akkor azzal a magátólértetődő természetesség­gel, mintha csak rutinszerű ka­tonai előléptetésről volna szó, hivatalosan jelentette: a mi­niszter a Tower várának uj had­nagyává Sir George Lea nyugal­mazott generálist nevezte ki. A hirt két körülmény teszi figye­lemreméltóvá: az egyik az, hogy a londoni Tower ma már a világ legnagyobb idegenforgalmi att­rakciója, a másik pedig az, hogy a várhadnagyi tisztség Angliának legrégibb katonai méltósága. A Tower első hadnagyát 1189- ben nevezték ki, William de Piuntel volt a neve és évi húsz font fizetést kapott. Sir George Lea, az uj várhadnagy évi 150 font fizetésben részé­­sót a két fizetés közötti különbség távolról sincs arányban az angol font vásárlóerejének nyolcszáz esztendő óta bekövetkezett csökkenésével. Az uj várhadnagynak nincsenek illúziói kinevezésének anyagi előnyei felől, a megtiszteltetést mégis bol­dogan fogadta. — Évi vasúti költségem suffolki otthonomból Londonba és vissza jelentősen többe kerül, mint évi. százötven font — mondotta Lea generális — nem is szólva várhadnagyi uniformisom és kür­­tőkalapom rendszeres tisztításának költségeiről. De az öreg katona szivét semmi sem tölti el ak­kora örömmel, mint az, hogy uj kinevezésben ré­szesült és ismét tevékennyé válhat. A várhadnagyi tisztség a londoni Tower kato­na,! hierarchiájában nem a legmagasabb méltó­ság, minthogy azt a várkapitány tölti be. A vár­hadnagy azonban a várkapitány első helyettese. Rangok és címek piramisa a Towerban a követ­kezőképpen fest nagyjából változatlanul évszá­zadok óta: a Tower első embere a kapitány, amely méltóságba ugyancsak magasrangu nyugdíjazott, érdemekben dús generálist neveznek ki, mindig öt esztendőre, öt követi a várhadnagy, akinek kinevezése három évre szól. Kettejük alatt szol­gál a rezidens kormányzó, szintén kiérdemesült öreg katona, aki a Tower területén levő, gerenda­keretes villában a Királynő Házának nevezett épületben lakik. — A rezidens kormányzót kö­vetik a ranglistán az első helyettes kormányzó, aki az adminisztrációért felelős és a második he­lyettes kormányzó, aki a Tower belbizottsági ügyeiért, majd a 34 testőr, akiknek közvetlen be­osztottjai már csak a Tower hollói. Valamennyien kiszolgált katonák, akik részben muzeumőri, részben idegenvezetői szerepet töltenek be és fes­tői egyenruhájuk ellenére sem vetik meg a borra­valót. A Towerban azonban a borravaló merőben más elbírálás alá esik, mint a világon bárhol má­sutt, itt ugyanis a történelem hagyományaiban gyökerezik. A régi jó időkben, (amelyek azonban megle­hetősen rosszak voltak azok számára, akik a To­werban raboskodtak, vagy akiknek a feje a To­wer kivégző-helyén a porba hullott) — törvény irta elő, hogy minden olyan hajó kapitánya, mely elhaladt a Themzén a Tower alatt, egy hordó bor és bizonyos pénzösszeg átadásával tartozott a várhadnagynak. William de Piuntel évi huszfon­­tcs fizetését tehát meglehetősen jelentékeny mel­lékjövedelem egészítette ki és nincs kizárva, hogy a történelmi bor-sarccal az angolok magu­kének vallják a borravaló feltalálását. Abban az időben a várhadnagy volt a Tower legmagasabbrangu tisztje és nem is csak a hajó­sokat sarcolta meg, de még a rabokat is; a kivég­zettek bútorait elkobozhatta, a börtönre ítéltek pedig lakbért fizettek neki celláikért, vagyoni ál­lagaik arányában. Szolgálata azonban arra köte­lezte, hogy — idézve a hajdani szabályzatból: “felelősséget vállaljon az árulásért bebörtönzött foglyokért.” A mai várhadnagynak az évi százötven fonton kívül nincs mellékjövedelme, viszont foglyok sin­csenek gondjaira bízva. Sőt, ami azt illeti, az egész vár-személyzet szolgálata meglehetősen könnyű: a tisztikar évente négyszer vesz részt különböző ceremóniákon — például a királynő Régi tavaszok bübája ébreszt: rigó-fütty, vad­­galamb-bugás . . . milyen simogatóan édes a bod­zák közül a fülemüle trillázása, a tavasz diadal­mas koncertje, a szerelem him­nusza, utánozhatatlan varázsa újból és újból megejt. Délibábos vágyakozással dobban a szivem, s az emlékezés ködéből elébem toppannak a hajdan volt lányok és asszonyok. Szegény Mollinárv Gizella ábrándos költőisége jut hirtelen eszembe, aki hajdanta, virágzó szépségében meg tudta állítani a bécsi gyorsvonatot Nagymaroson, mert a mozdonyvezetők kilesték a villája kertjében napfürdőző Írónőt és szobor­­testének márványa olyan látvány volt, hogy tisz­telgő alázattal még a gyorsvonat is megállt előtte. Mennyi kisértés bujkál bennem a sok nagysze­rű nő láttán, akik voltak. Megjelenésük szépsé­ge megfűszerezi a levegőt; csókok tüze lángot vet a számban; kigyulladt vérem forró lüktetése mahón kapkodja el előlem a levegőt. Színpadom, az én külön színházam ez, ahol egy személyben vagyok néző és Trubadúr, ligeti padokon koplaló hazátlan, akinek a szive gyöke­réig fáj a belső száműzetés keserűsége. Én már 1925-ben is emigráns voltam. Erdélyből üldö­zött ki a siguranca. Az ellobbanó érzések tüze tovább kerget, ami­kor kigyulnak este a lámpák és az égen is hu­nyorogni kezdenek a csillagok. Elindulok le a színházak felé. Besurranok az Operaház melletti kis utcába, ahol a Vidám Színpadot hirdeti a transparens. Csábit a műsor cime, a “Kis kapu”. Na és főleg az, hogy Kellér Dezső konferál. Báty­jával, Andorral többször ültem kávéházban, sze­rettem a kiváló irót. A pénztár előtt tábla hir­deti, hogy “telt ház”, a jegyeket már elővétel­ben, hetekkel előre megvásárolták. A titkár be­dug egy pótszékbe. Régen, nagyon régen voltara színházban. Az emigrációban kinőttem belőle, meguntam és bele is fáradtam. Nem éreztem ezt a bizonyos transzba-esést, amibe azelőtt a játék szépsége varázsolt. Egyszerre uj lett előttem minden. Különösen tetszett az uj színpad-technika, a fényjáték, s az is meglepett, hogy titokzatos és egyre erősödő hangokon a nézők fülébe kalapálják a darab cí­mét. Kellér Dezső élesen bátor, bíráló hangjából ki­­érzem, hogy a szinpadmindj óbban a politikai pro­paganda szolgálatában áll. Mulatságos, amikor megemlít a régi Szabad Nép-félórákat, ami sok­születésnapi ünnepségén — és a várkapitány el­nöklete alatt évenként kétszer ülnek össze kon­ferenciára. Ilyenkor az adminisztrációs kérdések­ről tanácskoznak, tatarozási kérdésekről és más efféléről .A várhadnagy csak hetenként egyszer­­kétszer látogat be a Fehér Toronyban levő iro­dába, ha munkája a késő estébe nyúlik, a rezidens kormányzó szobát bocsát rendelkezésére a Király­nő Házában. A három évi szolgálatból távozó vár­hadnagy, Sir Richard Goodwin, a Towerban töl­tött éjszakákra bizonyos nosztalgiával emléke­zik vissza. — Akkor a legszebb a Tower — mondja me­rengve, amikor a turisták már elmentek, a ka­pu b zárva, a toronyra ráborul az éj s a múlt ár­nyai lengik körül a falakat s a százados csöndet csak a hollók törik meg. — Kár, kár — mondják jelentősen és kétértel­műen. szór három óráig is eltartott, amikor kikérdez­ték az embereket, hogy ki, mit olvasott a párt hi­vatalos lapjából. Szegény Boross Géza, az ismert kiváló kabaré-szinész annyira be volt gyulladva az ilyen ellenőrzéseken, hogy nemcsak azt mondta el, amit a párt lapjából olvasott, ha­nem azt is, amit a Szabad Európa hangjából hal­lott. Kellér elmondotta, hogy ő egyszer fogalom­­zavarában összetévesztette a sztahanovistát a ka­pitalistával, amiből bődiiletes botrány kerekedett. Az előadó magából kikelve tajtékzott dühében. — A vége az lett — folytatta szelíden Kellér — hogy a nagy kommunistát játszó előadó ur eltávozott — Svájcba, ahol jólmenő fotóüzlete van. Hát ilyen az élet ... — tette' hozzá csendes iróniával... Másnap az Operett Színházba hivott meg Fele­ki Kamill. Nem bántam meg, érdemes volt meg­nézni Sybillt. Mindent egyesit magában: humort, mosolygást, drámai feszültséget, a groteszk tán­cok akrobatikáját, láttam az ős-komédiást, mert Feleki Kamill az. A Fiatal Németh Sándor remek táncos-komikus, megnéztem őt a Csárdáskirály­nőben is és itt találkoztam ifj. Latabár Kálmán­nal, aki minden mozdulatában, szavai hangsúlyá­ban idézte édesapját, a felejthetetlen “Latyit”. De akadt csodálkoznivaló is, mert ugyan mit keresett a bonviván szerepében egy eddig soha nem hallott név?! Nem hittem el Sybillnek ezt a vallomását: “Kis Petrovom, remélem megbo­csátja, hogy búcsú nélkül hagytam el magát” . . . Azt hiszem, a primadonna megkönnyebbülne a búcsútól. Úgy hallottam, hogy Petrov csak beté­vedt az Operett Színházba. Egy táncdal-fesztivá­­lon dobódott fel a neve, s az ottani tapsok tolták be az Operett Színház kapuján. Zentay Annát kell még megemlitenem, aki a régi operettszinésznők hagyományait őrzi és vi­szi tovább. A Pesti Színházba két név vonzott. Elsősorban Páger Antal, azután Bulla Elma. Nem csalódtam bennük. A darabtól nem voltam elragadtatva, pe­dig egy olyan fiatal iró irta, akinek nagy jövőt jósoltam. Szeretik, futtatják, de az elbeszélő-iro­dalomban nagyobb az ereje és a TV műsorán fogja megtalálni a maga igazi helyét. A Katona József Színházban Bessenyei Ferenc­­re, a Nemzeti Színház elismert művészére vol­tam kiváncsi. Őmiatta vettem jegyet az “Utolsó hősszerelmes”-hez. Bevallom, megszöktem a má­sodik felvonás után. Ki akartam menni már előbb és csak barátaim kérésére maradtam. Milyen üres, semmitmondó, lélek-nélküli dialógusok ter­jesztik az unalmat. Sajnáltam szegény Bessenyei (Folytatás a 9-ik oldalon) Haláss Páter PESTI ÉJSZAKÁK . . . MESÉL A “SZÍNHÁZ” Irta: SZÉKELY-MOLNÁR IMRE Székely-Molnár luxra

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom