Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-02-10 / 6. szám
Thursday, February 10, 1972 MAGYAR Hilt A (X) 11. oldal Az már csakugyan valóságos dolog, hogy akármilyen modern, rakétakorban is élünk, csak úgy van minden, lényegben. Amint valamikor otthon gyermekkorunkban tanultunk, hitbeli megerősödés idején. Történetesen azt, hogy az ember két részből áll: testből és lélekből. Mert mi másra is gondolhatnék, minden előre nézésem ellenére is, hogyan hagyhatnám ki a lelket, az “ember-levés” fogalmából, amikor e farsangot sugárzó estén megyek a SeeondAvenuen? És sok-sok idénybeli emlékkel telítődöm. Ha másért nem, hát veszedelmesen előre galoppozott éveimért.Amelyek bármily szerény alapon is, de mondhatnak egy-lcét élményt magukénak, gazdájukról. Zenével telik meg a fülem. A mindenkori csárdáson túl, szinte divatbemutatót tartva, hallójárataim különböző labirintusaiban. Valtertől, vanszteptől, simmitcl, a foxtrotton és tangón keresztül a twistig és csacsacsáig ... És ugyanígy történik lábizmaimban. Szinte sasszélépésekre váltva a sétámat. Vagy éppen hasgörcscsel együttjáró alakzatra ösztökélve fenntartottjukat: a testemet. Igen, akkor jöttem rá, bár mindegyre szervek, testrészek jelentkeznek — ime, ama bizonyos gyomorral is, amely szintén ki akarja venni emlékező tehetségét a farsangi jókból, — mégis, amint arra gondolok, hogy valami jó tündérke, ha hirtelen eltüntetné a technikai előnyöket, itt a magyar negyedben, amolyan régimódi kémények pöfékelésénél, most szinte bele kellene vesszek, a felcsiholt honvágy fájdalmába, a körülöttem felcsapó illatos kolbászszag és fánk-finomságok mámorába. Mert ez a mámor, ami az utcán elkapott, már régen meghaladta a gyomrot. Lelki gyönyörű ségek: magasságába emelkedett. És emelt magához engem, környéki utcákkal, házakkal és bennük lakó kedves hon,fitávsakkal együtt. Bizony, szagok, hangok, színek, illatok röpítik a lelket — gondoltam át a tanulságot még egyszer — mert különben hogyan is látnám szemeimmel, azt a soha nem felejthető lángot, ami kicsapott a szomszédunk tűzfalán, disznóperzselés idején. Hogyan is hallaná fülem azt a,régi dalt, amely a Vigadóból szűrődött el hozzánk. S már hétéves koromban, a konyhai fakéssel döfödten: szivemet, ha szüleim esetleg nein vinnének magúkkal... Farsangi iánk... Hogyan is jönne különös rezgésbe bokám? Óvakodva attól, nehogy Kovács Bözsike lakkcipőjét egy süvölvénymozdulattal porrá repessze. így van — igy, igen a lélek — gondoltam még egyszer e farsangi kellékre, legszorosabb jelenemben. Ugyannyira, hogy másnap se tudtam elűzni e gondolatot. Amikor a hétvégére szóló táncos meghívók között válogattam. Majd mindegyiket félretolva, hirtelen elhatároztam, legjobb lesz ha farsangolni mégis csak kilépek Kalános Pista bácsihoz és párjához, Mariska nénihez. Akik mint amolyan régi amerikások, New Jersey-i kisházukban amugyis régen magukra maradtak. Kirepült lányok, fiuk, unokák emlékével. Mint ama mesébe illő Filemon és Baucisz. Gondoltam, igy lesz a leghelyesebb. Ha már csakugyan a lelkiekben éreztem nagyságát az idei farsangnak. Ezt könnyen megtalálhatom náluk. Minden rang és cifraság, s vele járó kiadás nélkül. Feléjük vonatozva, “elmúlt a szalmakalap ideje” jelszóval csititgatva a füleimet, a lábamat, elmaradt táncért, egyébért, a harmadikra, a gyomorra gondolva, hirtelen elszégyeltem magairtat. — Te hazudsz magadnak Benjámin! . . . Lelkiekről beszélsz, amikor tudod, hogy Mariska néni farsangi fánkjának hire van a környéken. Amikor odaértem, felvertem hétvégi csöndjüket, és régi magyar szokás szerint kezeltünk, mosolyogtunk és tessékelések között egymásra találva asztlhoz ültünk, még mindig szégyeltem eme “lelki”-ek miatti képmutatásomat. Éppen náluk, ahol a nagy életdinamika, a helytállás, a vándorbot, az uj élet, a régi otthoni napok, mind-mind egyben feloldozást találtak: az őszinteségben, az egyszerűségben^ keresetlenségben. S annak a fényességnek a titkában, ami miatt mindig süt a nap, portájukon. Különben az én “lélek-találó” farsangi 2-nd ave-i sétám nem lehetett számukra meglepetés. Mert most is egy intéssel intézték el az egészet. Ami félreérthetetlenül azt jelezte, hogy ismernek engem “erről az oldalról.” Előkerült á borocska. És Irta: IVÁNI ZOLTÁN az asztal közepére éppen a szalagos fánk. Eltárgyaltuk az ö dolgaikat. A nyugdíjon túl, az innen indultakat. A kis Pamela unokát, akinek férje a rakéta telepen dolgozik. Az otthoni és itteni közügyekbe ékelt hireket . . . Iráni Zoltán Amikor pedig már-már mindennel végezünk, akkor kerülnek elő a mélyebb “missille”-ek, a mostani kedves vendégre, rám, Pista bácsi ajkáról. Mert érdekes, minél nagyobb szüneteket tartunk a beszéd, a váltott szavak során, annál inkább odatérünk, amely mindennél mélyebb és | koroktól, tegnaptól, mától és | holnaptól függetlenül örök. Ezt adja szellemi hamisitatlanságként, Pista bácsi, Mariska néni. Otthonról, valahol Borsod megyéből hozott énjével. Magam is meglepődöm, amikor célba vesznek engem. Aki mellettük, — bár kissé furcsán, életem éveit tekintve — mégis “fiatalnak” számitok. Milyen találóan odavág Pista bácsi, ahol szorongó érzéseim fészkeltek a betoppanáskor. —r Hát asszony sohse lesz? — kérdezi, mintegy leejtve a szavakat. Éppen úgy, mintha a ma bibliás Mózes idézné: “nem jó az embernek egyedül lenni . . .” De mielőtt szólnék és Mariska néni a fánk kínálása közben védelmébe venne engem, Pista bácsi már összegez: — Dehát igen, igen! Maga olyan lelki ember! . . . Nehezen megy ilyenkor, különösen erre felé, az ilyesmi. Aztán megnyalintjuk a poharakat. S a nagy csendben, a várakozásban az uj kiejtett szóra úgy érzem, itt tenni kell valamit. Védelmemre. És elfogódottsággal küzködve válaszolok : — No azért nem vagyok éppen egyedül. Mariska néni hirtelen akkorát mozdul, mintha a kakukkos óra jelentkezne a falon. Majd Pista bácsival közrevesznek a további kérdésekkel : —Csakugyan? — S megérti magát? . . . Mert itt a business a lényeg. Ahhoz pedig . . . — Hát igen, de mondom - vagy nem mondtam még — nagyon kedves valaki. — Jaj, be jó hallani! — Hát akkor?! . . . Most én kellene valamiv | mondjak. De nem jön semmi . . . Csak később, amikor újra kínál Mariska néni, a szalagos fánkjából. Pista bácsi pedig megemeli poharát. ügy van, egy tündér, egy angyal, próbálom bizonygatni. És amikor a negyedik fánk is eltűnik' lelki “gyomromban,” folytatom: — Tudják, csak az a baj, hogy csinos! Vigyáz az alakjára. És sajnos, az enyémre is. kündig azon van a vita, hogy a kenyérben sok a TÖRŐ ISTVÁN: HASONLATOK Mint egv piroslő mosoly az ősz alma-arcából, mint egy cseppnyi szomjusát a száj-Szaharából, mint az örömből egy megkezdetten pillanat, mint képeletekbe sűrítve a nyár nagyító lencséje alatt, mintha sehová sem indulnál, hogy onna nsemmibe lépj, mintha örökké elszaladnál, hogy félúton beszélj. A KÖZÖNSÉG ÉRDEKÉBEN (Ötletes feliratok.) Egy husboltban: “Kedves vevőim kívánságára szívesen összetöröm a csontokat.” Egy kávéházban: “Ha ön a pohárba akar hí muzni. kérjük, közölje ezt pincérrel, aki szívesen szei virozza az ön kávéját porc« lán-hamutartóban.” Egy kocsmában: “Kérjük kedves vendégeinkat hogy beszéljenek üdvaria“starcs.” A keményítő. A hús: túl kalóriás! Főtt tészta, zsíros falat, méreg. És igy tovább ... És ilyenkor számokat emleget . . . Csend támad. Nagy csend. Ők összenéznek ketten. Nem elítélően, ilyen vagy olyan irányban. Hiszen világot látott borsodiak ők. Hanem csak úgy mérlegelőén. Hogy mit is lehetne tenni érdekemben ? — Egy alkalommal beszél;tem arról neki, — töltöm ki az ujratámadt csendet — : hogy az otthoni asszonyok, hajnalban három órakor kel: tek, kovászt készíteni. Aztán i kenyérsütéshez — ahogy il| ük — tizenkétszer mentek végig a dagasztásban a teknő tésztáján. Pista bácsi és Mariska néni egyszerre ugrott rám a kérdéssel: — És mit felelt ö? — Semmit. Azaz mégis valamit. Egyetlen egy kérdést: — Lábbal ? Lábbal kell végigmenni a tésztán? Akkora kacagás támadt, hogy ezt a szép farsangi kirándulásomat lelkiek ügyében ma sem felejtem . . . És Mariska néni, Pista bácsi felszabadult kedvességét: — Hozza el legközelebb hozzánk. | san a pincérrel, mert köfflyinyebb manapság uj vendéget találni mint uj pincért . .V” BICEGEM (Folytatás a 10-ik oldalról) ennyi hiányzik a boldogságához, ahhoz, hogy nyugodtan éljen és aludjék, akkor kegyetlenség nem teljesíteni az akaratát. Ennélfogva még' tettem néhány lépést, aztán óvatosan, nem tüntetve, bicegni kezdtem, egyet, kettőt, hármat, mint aki régi hibáját próbálja takargatni, de ez — sajnos — nem sikerül neki. Most nem mertem viszszasanditani. De meg vagyok győződve, ebben a pillanatban a látcsövét is kivette a zsebéből, mint színházban érdekesebb tá n e m u tat ván y oknál. Csak később néztem hátra. Akkor már ő is ellenkező irányban haladt, jókedvűen, és önérzetesen. Ezt gondolhatta magában: — Biceg, de tagadja. Kosztolányi Dezső HIRDESSEN