Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-02-03 / 5. szám
16. oldal MA«;yak HihaiK' Thursday, February 3, 1972 ♦^»♦^♦♦^♦♦^♦♦^♦♦*»»*««*«»*»»*««*«**«**»«*»«V><>t»*t**t**t**t*»t**tV*t**t*>t**t**t**t**t*****t**t**«*****t**t**t**t*4I*>t* A TUDÓS BÉBI (Folytatás) Saníordné ingerülten fölcsattant: — Ha már nem mentél aludni, legalább ne fecsegjél butaságokat! Sanford ur azonban annál jobban méltányolta a megjegyzést. — Igaza van Hettynek — mondta nevetve. — Az öregur ugyancsak szereti a rozspálinkát. És amikor Hetty megismerkedett vele, akkor is dőlt belőle a pálinkaszag. Tényleg olyan, mint a savanyu rozskenyér. Hetty már akkor megutálta érte a polgármestert. Hetty szerint újra elérkezett az alkalom, és bátran megszólalt: — Papi! Gondoltam valamit. És azt gondolom, hogy ezzel foglalkoznotok kellene . . . Az anya is megadta magát. Ismerte a kislányát. Ha egyszer valamit a fejébe vett, azt nehéz volt onnan kiverni. Te tudós bébi! De gyorsan mond el, különben reggelig sem kerülsz az ágyba. — Mami, én már nem vagyok bébi! De most nem vitatkozni akarok ... Ti mindenesetre csak azt hallottáktok meg. mit Bili mondott. A kisérő zajokat egyáltalán nem vettétek figyelembe. Pedig a tücsökzene sok mindent elárult . . . — Tréfálsz, bébi? — Nem! A tücsökzene ritmusa szorosan összefügg a környezet hőmérsékletével. Az erre vonatkozó adatok bent vannak a biológiai tankönyvben. Én már utána is számoltam, és kiderült, hogy ahol Bili beszélt, a hőmérséklet 23 Celsius fok volt. — Na és? — a szülők értelmetlenül bámultak lányukra. — És ebből az is kiderül, hogy a hangfelvételt alkonyatkor készíthették. Tegyétek föl újra a szalagot, és meghallhatjátok a nádirigó dalát és a békák brekegését. Ahol a nádirigó dalol és békák brekegnek, ott nádas is, és rendszerint viz is szokott lenni... — És mi köze mindennek Bili rejtekhelyéhez? — Annyi köze lehet, mami, hogy ahol az alkonyat ilyen hűvös — tücskök ugyanis alkonyatkor szólalnak meg —, aztán nád is van, meg. viz is . . . Mindez pontosan ráillik a Larrabee-tanya környékére. — Hallottál már ilyesmit? — nézett Sanford ur a feleségére. — Hettynek könnyen igaza lehet . . . Az asszony már lázban égett. — Hívjuk fel telefonon a Santa-Clara-i ranchon az öreg McAllisterp ő állandóan készít meteorológiai feljegyzéseket. Pontosan megmondhatja, milyen volt a hőmérséklet azon a környéken az elmúlt estéken! — Ez talán nem is fontos — és Sanford ur most nem a feleségére, hanem a lányára nézett —, de holnap reggel megbeszélem a dolgot a rendőrfőnökkel. Egy gyors razzia a Larrabee-ranch környékén talán mindenre megadná a választ. És Hettynek igaza lett! Másnap a rendőrség körülvette a Larrabee-ranchot, és egy rozoga kunyhóban rátaláltak Bilire, két meglepődött testőrének társaságában. A kunyhó egy halastó partján rejtőzött a bokrok között, a tó szegélyét nád nőtte be, s a nádban nádirigók énekeltek... Az áldozat tehát előkerült de ki lehetett a tettes? — Az a két csibész — mondta a rendőrfőnök — még személyleirást sem tud adni a megbizóról. A találkozókon mindig álarcot viselt. Csupán annyit tudtak róla mondani, hogy “büzlött a rozspálinkától”. Most mit kezdjek én ezzel a személyleirással? Tiszta röhej . . . , Amikor Sanford ur ezt meghallotta, eltátotta a száját, a feleségének felakadt a szeme, Bettyből viszont kitört a nevetés. — Ki hallott már ilyent! — kiáltott föl végre Sanford ur. — Hát ez a mi hőn szeretett polgármesterünk! — Mit beszél? — kérdezte rémülten a rendőrfőnök. És amikor utánajártak a dolognak, a következők derültek ki: Leavitt polgármester, s ebbe a túlzottan fogyasztott rozspálinka is belejátszott, fülig el volt adósodva, és a Devon-völgy eladásából szerette volna szanálni magát . . . Amennyiben Sanfordot a közgyűléstől távol lehetett volna tartani, az üzlet megkötése elől minden akadály elhárult volna. A többi már a rendőrség dolga volt. Sanford csak ennyit mondott a feleségének:-— Rovarok . . . tücskök . . . Tele van a feje bogarakkal és mégsem lehet rá mondani, hogy bogaras... *■ (Vége) HALLÓ. ÖNGYILKOS LESZEK A bünügvi rendőrség éjszakai ügyelete délután 6 órakor kezdődött. Hank Philipp és Louis Yester együtt lépett be a főkapitányság kapuján Nyugodt, csendes este ígérkezett. Tiz óráig egyetlen jelentés sem futót be az ügyeletre. Ekkor megszólalt a telefon. A kagylót Louis Yester emelte föl, majd ezt jegyezte be a jegyzetfüzetébe: “Északi Sugárút 57. Halállugrás a negyedik emeletről. A tettes szándékát előzőleg telefonon jelentette.” Hank elolvasta a följegyzést. — O.K. Louis! Nézzünk utána a dolognak. Az öngyilkos nő, arccal a földre borulva, a járdán feküdt. A körüállók közül többen felismerték benne Laura Brittont, a negyedik emeletről. Egy rendőrőrmester már föl is jegyezte az adatait. — Alkalmasint azonnal meghalt — közölte véleményét Hank Philipp felügyelővel. — Úgy látszik, ehhez volt kedve . . . — Hogy érti ezt? — nézett a rendőrre a felügyelő. —A halálhoz lett volna kedve? — Úgy értem, felügyelő ur, hogy a hölgy személyesen hívta föl a központot, és bejelentette: Jöjjenek ki az Északi Sugárút 57-re, öngyilkosságot akarok elkövetni. Hozzanak magukkal valami elegáns koporsót is, mert kényelmesen akarok elutazni a másvilágra. — Jó humora volt a hölgynek, igaz? — felelte Hank. — Jól értettem a nevét Laura Britton? — Yes, Sir! Hank Louis Yesterre nézett. — Emlékszel erre a névre: Roger Britton textilügynök? — Hogyne emlékeznék — felelte Louis ingerülten. — Kétszer is bonlonddá tettek bennünket. Egyszer a tűzoltókat ugratták be, egyszer meg mi rohantunk ki a vágóhidra, amikor azt telefonálták, hogy két hulla fekszik a rámpán. Ha ez a nő véletlenül nekem akarta volna bejelenteni az öngyilkosságát, hát föl sem veszem a telefont. Ezúttal azonban nem tréfált ... — morogta Hank, és lehajolt a hullához. ★ A szomszédok semmi magyarázatát nem tudták adni az öngyilkosságnak. A házmester szerint Britton és felesége úgy éltek, mint egy gerlepár ... A férj sokat utazott, az aszszonynak egyetlen barátnője volt. Valami Liz . . . Hank fölballagott a negyedik emeletre. Az ablak még most is nyitva volt. — Érted ezt? — fordult Louishoz. — Az öngyilkosságot telefonon bejelenti, de búcsúlevelet nem ir. — Itt a barátnő cime! — kiáltott föl Yester, kezében egy borítékkal, — Elizabeth Willms, Kentonstreet 5. — Kitűnő — felelte Hank, és kihajolt az ablakon. Majd egy csipesszel egy hajszál vékony fonalat szedett le az ablakreteszről. A fonalat gondosan papirba csomagolta, és eltette. Körülnéztek a lakásban. A vécékagylóban cigarettáról származó parafafoszlányok úszkáltak. Hank kihalászott egy darabkát, azt is becsomagolta. Mielőtt elhagyták a házat, még egyszer beszéltek a házmesterrel. — Mr. Britton hétfőn szokott elutazni — közölte a házmester — és rendszerint szombaton, esetleg péntek este tért haza. — Ma még csak csütörtök — morogta Hank. — Nem tudja, dohányzott Mr. Britton? — Nem vettem észre. Legalábbis engem sose kínált meg . . . ★ A két rendőrtiszt kocsiba ült. — Most elmegyünk a Kentomstreetre — szólt Hank. — Nem lesz túl késő? — aggályoskodott Louis. — Talán már alszik a hölgy . . . — Majd álmában beszélgetünk vele. — Nem várhatnánk ezzel holnapig? (Folytatjuk.)
